Melyek a leggyakrabban elhangzó mondatok?

Először is a mit ne csináljon a gyerek „ne csapd be, ne zavarj, ne nyúzd, ne csináld....” Utána a „hányszor mondtam már, hányszor mondjam még, ezerszer megmondtam...” Aztán „soha nem figyelsz, soha nem teszed...” és a „mindig ezt csinálod, mindig elfelejted...” A jelzők használata „olyan buta vagy, rossz vagy, megbízhatatlan, felelőtlen....” Végül a fenyegetés „...akkor nem fogod megkapni, nem mehetsz el, nem nézheted, nem használhatod”.

Így egymás után különösen érezhetjük a negatív üzenetet. De a valóságban, amikor dühösek leszünk, mégis gyakran kiszalad a szánkon ilyen vagy hasonló mondat. Nézzük meg, hogy mi a gond ezekkel a mondatokkal és hogyan tudnánk átszoktatni magunkat valami másra.

A „mit ne csináljon” mondatokkal a fő probléma, hogy a helytelen, nem kívánatos dolgot nagy érzelmi töltettel a gyerek figyelmének a központjába hozza. Például unatkozva lödörög a gyerek a lakásba és elkezd valamivel csattogni. Ő észre sem veszi, de ha rákiabálnak, hogy most már hagyja abba, akkor gyors tanulás jön létre: ha csattogok, akkor történik valami. Lehet, hogy unatkozott, képzelődött, gondolkodott, amiből nem tudjuk, hogy született volna-e valami értelmes dolog. De azt tudhatjuk, hogy most már a csattogás értelmet nyert, jelentése van. Ha csattogok, akkor figyelnek rám, foglalkoznak velem.

A megoldás: tereljük el a figyelmét a nem kívánatos dologról, pl. próbáljuk a kívánt irányba terelni, vagyis azt mondjuk, amit szeretnénk, ha csinálna. Ha erre nem látunk esélyt, akkor csak zökkentsük ki, kérdezzünk tőle valamit, kérjünk segítséget, kérjük ki a véleményét valamiben, kezdjünk beszélgetni, meséljünk neki valamit.

A „hányszor, ezerszer” mondatokkal valójában azt mondjuk és a metakommunikációnkkal azt a türelmetlenséget és fáradtságot mutatjuk a gyereknek, hogy terhes és fárasztó vele kell foglalkozni. Ami többnyire igaz is, mert ezek a mondatok akkor hangoznak el, amikor a rutint nem sikerül kialakítani. Ettől azonban a gyerek még összezavarodik, mert ő csak a mondatból kihangzó elutasítás érzékeli. Pl. Hányszor kell elmondanom, hogy rakd a szennyesbe a koszos ruhád?! Erre könnyen megkaphatjuk, hogy engem nem zavar, rakd el te, ha téged zavar, hagyjál békén stb. Vagyis a válasz határfeszegetés és viszont-elutasítás. Persze ilyenkor a szülő magára is dühös, mert amikor mondja, akkor is érzi, hogy a szavának nincs súlya (blog: 35,36,56).

A megoldás: Adjunk időpontot, időhatárt „Még vacsora előtt vidd ki a szennyest.” (Vacsora előtt ne felejtsük el ellenőrizni.) Kérdezzünk: „Biztos, hogy ezekre a ruhákra nem lesz szükséged a héten, mert így sajnos, nem lesz kimosva. Hozhatunk szabályt is, pl. a mosógépet mindig vacsora után indítom be, akinek akkor nincs ott a ruhája, azé nem lesz kimosva. Ezt betartjuk és több szó nem esik róla. Nem veszekszünk, de nem is visszük ki a szennyest, akkor van esélyünk, hogy majd a következő mosásra jobban figyel. Megengedhetünk olyan mondatokat, hogy pl. „Milyen kár, hogy a piros pólod nem tiszta és most nem tudod felvenni.” De ha koszosan felvenné, akkor mondhatjuk, „Ez elég gáz, szerintem látszik rajta, hogy nem tiszta.”

A harmadik típus a soha-mindig állítás a gyerek képtelenségéről szól. Arról, hogy milyen „reménytelen eset”. Mivel általában ezt is erős érzelem kíséri a szülő részéről, ezért az üzenete is erős, „látom, tudom, hogy képtelen vagy rá.” A gyerek megtanulja, hogy mire képtelen ezért nem is próbálkozik, feladja akár dacból, akár reményvesztettségből teszi, az eredménye ugyanaz. Leírja a dolgot, nem érdemes erőfeszítést tenni, Legjobb ezeket a helyzeteket kerülni. „Úgyse tudom megcsinálni.”. Ennek például tipikus esete a táskabepakolás.

Megoldás: nem csinálok meg semmit helyette, de ott vagyok mellette és biztatom, beszéddel segítem. Pl. „Gyere, mérjük le, hogy hány percig tart. A gyerek indítsa a stoppert. Táskabepakolásnál állok a gyerek mellett és mondom: most tedd a táskát a székre, pakolj ki belőle mindent az asztalra, ellenőrizd, hogy üres, most vedd elő az órarendet........ Szuper, minden kész. Nézzük meg az időt. Írjuk fel, hogy hány lépésből állt a bepakolás. Hová kellene az emlékeztetőt tenni, szerinted?

A negyedik típus, amikor az egész gyereket, a személyiségét negatívan minősítjük. Jaj, de buta vagy ügyetlen vagy, lusta vagy.

Megoldás: A gyereknek mindig azt mondjuk, amilyennek látni szeretnénk. Vegyük észre, ha segít pl. valakinek és mondjuk azt, hogy milyen segítőkész. Ha nem segít akkor soha ne mondjuk azt, amit nem szeretnénk pl. hogy nemtörődöm, mondjuk azt, hogy biztos nem vette észre, hogy a másik

segítségre szorult. Tehát a pozitív viselkedéshez a pozítív jelzőket társítjuk és rögzítjük. A negatív viselkedést véletlennek tekintjük, mert nem

feltételezünk rosszindulatot, negatív szándékot.

Végül a fenyegetések. Ha az következményt jelent, akkor jó. Pl. A szennyesre visszatérve, ha nem vitte ki, nem lesz kimosva. És itt zárjuk le, ne legyünk dühösek és mi ne vigyük ki. Ha mindenképpen ki kell vitetnünk mert pl. holnap utazunk, akkor azt mondjuk, hogy vacsoráig vigye ki és akkor addig nem adunk vacsorát, amíg nem tette meg. Más fenyegetésnek nincs értelme, leggyakrabban a vizuális média megvonása hangzik el, egy hétre, kettőre.........hónapra stb. Ezekből több probléma is fakad, mint amennyi hasznot hoz. (Erről majd külön írok) Az fontos, hogy ne fenyegetőzzünk dühünkben. Ha biztosak vagyunk benne, hogy az adott viselkedésnek kell, hogy következménye legyen, akkor olyanokat mondjunk (vagy akár kiabáljunk), hogy ennek következménye lesz, de előbb megnyugszom és átgondolom vagy majd apáddal/anyáddal megbeszéljük. 

Önuralomról akkor beszélünk, amikor a gyerek erővel leállít egy adott viselkedést, beleértve a beszédet is. Amikor valamit nem csinál vagy másképp csinál, mint ahogy az elsődleges késztetése alapján tenne. Pl. kikapná a testvére kezéból a játékot, de megállítja a mozdulatot, vagy nem válaszol vissza valami éleset arra, amit neki mondtak vagy megvárja, amíg a másik befejezi, amit mond vagy csinál.

Amikor éppen önkontrollt mutat a gyerek, ha csak egy pillanatra is, azonnal le kell csapni, megnevezni és elismerni. “Láttam, hogy türtöztetted magad és arrébb mentél, nem válaszoltál, elengedted. Láttam, hogy erőfeszítést tettél.” Az erőfeszítésen van a hangsúly.

Az indulatos gyerek, amikor uralkodik magán, akkor megfeszül, tényleg nagy erőket kell mozdítania, hogy leállítsa magát. De ha nem látjuk a gyereken az erőfeszítést csak ő azt mondja, hogy nehéz volt neki megcsinálni vagy éppen nem tenni semmit – akkor is higgyük el és akkor is dicsérjük meg. “Örülök, hogy uralkodtál magadon, hogy tettél erőfeszítést, hogy legyőzted az indulatodat stb. Minden lehetőséget ki kell használni, hogy ezeket a mondatokat beépítsük.

Előfordulhat, hogy úgy érezzük a gyerek csak azért mondja, hogy nehéz volt valamit megtennie, mert azt akarja, hogy dicsérjük meg. Ne sajnáljuk tőle a dicséretet. Így tanul, így rögzíti, hogy mit várunk tőle és mi az, amit értékelünk.

Fogadjuk el azt is ha a gyerek kiszáll a helyzetből. Azt kell szem előtt tartanunk, hogy mi a célunk. Ha ezt úgy határozzuk meg, hogy képes legyen az indulatait uralni és a feszültségét úgy kezelni, hogy azt nem adja át a környezetének, akkor a helyzetből való kilépés egy jó megoldás.

A legtöbb gyerek ösztönös reakciója, hogy a feszült helyzetből megpróbál kilépni. Sajnos a szülők ezt többnyire nem engedik, “Még nem fejeztem be!” “Majd, ha én mondom, akkor mehetsz el!” Indulatkezelést nem lehet feszülten, indulatosan, erőből tanítani.

A gyereknek értenie kell, mit akarunk és ahhoz az érzést is társítanunk kell. A gyerekben mindenféle történik, ezeket nem érti, ezekre nincs szava. Tölünk tanulja az érzéseknek nem csak a nevét, ezek minősítését, hogy jó vagy rossz, és a kezelésüket is, melyik érzésnél mi a teendő. “Mindennek nekimész, nagyon elfáradtál. Gyere, elmegyünk lefeküdni.” “Eltörött, látom szomorú vagy. Gyere, búj ide hozzám, hogy megvigasztaljalak.” “Ne félj, fogom a kezed, vigyázok rád.”

Amikor tehát, a helyzet feszültté válik és a gyerek kilép, szó nélkül engedjük el, bármit mond vagy csinál. Később, amikor megnugodott, akkor dicsérjük meg. “Nagyon feszültek voltunk/voltam/voltál nagyon jó, hogy ki tudtál lépni a helyzetből és elmentél megnyugodni.”

Ha magától tudja vagy megtanítottuk már, hogy kilépjen a feszült helyzetből, akkor kezdhetjük tanítani, hogy mivel, hogyan nyugtassa meg magát. Beszélgetünk róla, írhatunk listát, csinálhatunk nyugi zsákot, amibe olyan dolgokat teszünk, ami szerinte jó neki. De a megnyugtatás eszköze soha ne legyen elektromos, vizuális eszköz, mert az csak látszólag, rövid ideig múködik, valójában még súlyosabb önkontroll problémákat állít elő. (Erről korábban már írtam) A könyv nézegetés, olvasás, legózás, zene hallgatás, zenélés, bűvöskocka, kézműveskedés, rajzolás, türelemjátékok és a kínai boltokban kapható sok kis nyomkodható, huzogatható, kattintgatható vicik-vacak. Sok mindent ki kell próbálni. A gyerek gondolkodását kell ráállítani arra, hogy azon gondolkodjon, azt keresse, hogy mi az, ami megnyugtatja.

Ha már vannak eszközei, akkor térhetünk rá, arra, hogy feszült helyzetben megkérjük, hogy menjen el megnyugodni, vagy vonuljon vissza és gondolkodjon a megoldási lehetőségeken. Ne zavarjuk be a szobájába, mert akkor ellenállhat. Nem akarjuk a helyzetet tovább rontani. Nem akarjuk a gyereket arra tanítani, hogy ha feszültség van, akkor azt tovább fokozzuk, egészen az úgynevezett kisülésig, amikor is már mindenki elment a végsőkig és utána összeborulva sírunk.

Amikor a gyerek mondat közben otthagy bennünket és közben mindenféléket mond, nem kell meghallanunk, hogy mit dörmög magában. Később, ha már nyugodt, akkor újra a szokásosat kell mondani, “Láttam, hogy hirtelen nagyon mérges lettél. Nagy önuralomra vall, hogy ki tudtál lépni a helyzetből. Igazán értékelem, így elkerültünk egy veszekedést. Köszi.”

Mint minden erény tanításánál, az önuralomnál is fontos a mintaadás. Sőt anélkül ez nem is megy. Sokszor hallottam a szülőktől, hogy “Én ilyen vagyok, nem tehetek róla.” Erre az a válaszom, hogy ebben az esetben a szülő azt várja a gyerekétől, hogy az képes legyen érettebben viselkedni mint az őt nevelő szülő. Talán ezt senki nem gondolja komolyan.

Szóval a gyerek annál gyorsabban tanul, minél több példát lát. “Most nagyon ideges lettem attól, amit csináltál. Előbb megnyugszom és majd utána beszélünk.” “Sajnálom, ma rossz napom volt, nincs türelmem semmihez, kérek tíz perc nyugalmat, hogy összeszedjem magam.” “Annyira mérges vagyok, hogy nem is tudok tisztán gondolkodni. Ezt meg kell beszélnem apáddal/anyáddal/testvéreddel/tanárral stb. Majd utána megbeszéljük, hogy miként hozhatod helyre. Addig neked is van időd gondolkodni rajta.” “Most ötig számolok magamban, hogy lehiggadjak.” “Most mély levegőket veszek, hogy ne dühömben  válaszoljak.”

Sajnos viselkedésproblémás családoknál előfordulhat, hogy a gyereknek fogalma sincs, hogy mi a különbség a nyugodt és feszült légkör között. Az ő létezése szerint van az izgalmas és az unalmas állapot. Ezek a gyerekek, ha azt tapasztalják, hogy csönd van, mindenki elmerül valamiben akkor feszültté válnak és tesznek valamit. Amikor a szülő leállítani próbálja őket, akkor ráerősítenek és még jobban kapaszkodnak a szülőbe.

Tudom, hogy nagyon didaktikus, amit mondok, de akkor is csak akkor fogja tudni a gyerek, hogy a nyugalom, az elengedettség jó, ha ezt kimondjuk akkor, amikor éppen történik. “Olyan boldog vagyok, hogy tudtam egy kicsit olvasni.” ”Milyen kellemes volt ez a csend.” “Nagyszerű, hogy ilyen békésen tudunk egymás mellett lenni.” stb.

Át kell élnie a gyereknek, a nyugalmat és tudnia kell, hogy ezt az állapotot mi fontosnak és kellemesnek találjuk. Csak így kap tartalmat az a mondat, hogy nyugodj meg vagy találj eszközöket, hogy megnyugtasd magad.

Sokat segíthet egy indulatos gyereknek, ha a szülő együtt tud működni a pedagógussal, aki szintén megérti és engedélyezi a gyereknek, hogy feszült helyzetekből kilépjen, óra alatt kimenjen a mosdóba vagy körbe fussa az udvart. Sokszor azt is elfogadják, hogy egy gyerek akkor tud jól figyelni, ha közben csendesen matathat valamivel.

A tolerancia a negyedik az erények (nagyvonalúság, együttműködés, empátia) sorában, amit fontosnak tartok a gyerekeknek tanítani. A szülők sokszor tiltakoznak, hogy nem akarják arra tanítani a gyerekeiket, hogy mindent és mindenkit fogadjanak el. A tolerancia nem feltétlenül jelenti a másik elfogadását, sokkal inkább a tiszteletét. Nem minősítem, nem ítélem meg, hanem azt mondom, hogy más, amihez joga van, hiszen ő is másnak lát engem. Ha ezt tudomásul vesszük, akkor akár el is kerülhetjük egymást.

A tolerancia tanításában a mintaadásnak van elsőrendű szerepe. A gyerek abból tanul, ahogyan beszélünk vele és azt is figyeli, ahogy mi beszélünk másokkal és másokról. Ha a szülőben nincs tisztelet mások iránt, akkor a gyereknél is nehéz lesz kialakítani.

Ne használjunk a gyerekre negatív jelzőket “Jaj, de buta vagy!” Ne a gyerekről, hanem az eseményről, a történésről beszéljünk. “Hát ez eltört.”, “Ez balesetveszélyesnek tünik.“,  “Szerintem ez a megjegyzés rosszul esett neki.”

Adhatunk tanácsot, ötletet vagy megpróbálhatjuk valahogy pozitívba fordítani a dolgot. Pl. “A helyedbe nem tenném, lehet, hogy ez nem esik jól neki.” “Kérdezd meg, lehet, hogy ő már unja.” “Joga van nemet mondani, mint ahogy tegnap neked is jogod volt nem játszani a tesóddal.”

Amikor másokról beszélünk ne mondjunk sértő dolgokat: “Nézzétek már, micsoda egy majom!” “Ez a barom nem veszi észre, hogy...” A tolerancia tanítása azt jelenti, hogy ezekben a helyzetekben azt mondom: “Biztos nagyon fáradt volt.” “Lehet, hogy bánata van, azért nem figyelt.” “Nem tudjuk mi történt vele, nem tudjuk miért hibázott, miért nem figyelt” stb.

Sok történetet kell mesélni arról, hogy a másik ember másképp gondolkodik és vele is sok minden történik, nem tudjuk, hogy éppen most milyen állapotban van.

A mese olvasás vagy film nézés is jó alakalmat ad arra, hogy felhívjuk a gyerek figyelmét, hogy mindenkinek megvan a maga élettörténete, környezete, amit mi nem ismerünk. Ha nem értjük a motivációját vagy viselkedését, és ha azzal másnak nem okoz kárt, akkor vagy közeledünk hozzá vagy eltávolodunk, de nem minősítjük.

Konkrétan, ne fogadjuk el a gyerektől, ha az iskolából hazajön és szórja a jelzőket, hogy ki milyen hülye volt. Ha segíteni akarunk neki, akkor olyasmiket mondjunk: “Látom, nagyon kiborultál, valami zavar, felidegesített, feldühített” stb. – a gyerek érzelmi állapotát jelezzük vissza. Utána az eseményre kérdezzünk rá. Fontos, hogy ne a gyerekekre kérdezzünk konkrétan, ne arra, hogy ki mit mondott és főleg azt ne kérdezzük, ki kezdte.

Inkább csak semlegesen: mi történt, hogy kezdődött, ki volt ott, mi lett a vége. Ha közben megnyugodott, akkor kérdezzük meg, hogy most mit gondol az egészről és főleg a saját viselkedéséről. Mi olyat tudna tenni vagy mondani, ami a másik viselkedésére hatással volna. Tehát önmagára figyeljen, ne mások viselkedését akarja megváltoztatni.

Kicsi kortól kezdve tanítsuk a szabályokat. “Másik ember másképp gondolkodik, másképp érez.” “Mindenkinek joga van nemet mondani.” “Tiszteletben kell tartani a másik embert és az ő igényeit, kívánságait.” “Más dolgához engedély nélkül nem nyúlhatunk.”stb.

Ez az utóbbi mondat különösen fontos. Vannak családok, akik elcsúsznak ezen a ponton, mert ez is mintaadás útján tanulható elsősorban. A tulajdon tiszteletben tartása is a tolerancia része. Ha családon belül nincsenek határok, akkor nehéz megtanítani, hogy a családon kívül más a rend.

Pl. ne pakoljuk ki a gyerek táskáját az ő engedélye nélkül, de azt se engedjük meg, hogy ő belenyúljon a mienkbe. Kopogjon és kérjen engedélyt, hogy bemehessen a testvér szobájába. Ezt a testvértől is elvárjuk, még akkor is, ha a gyerek nem igényli. Természetesen mi is kopogjunk. Mondjuk is el sokszor, hogy mindenkinek joga van a személyes teréhez, a határok meghúzásához. Ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy a szülő elveszti szülői kontrollját. Mindig mindent fokozatosan tanítsunk és a gyerek növekedésével arányosan adjunk neki egyre több jogot és szabadságot.

A toleranciára nevelés minden gyerek esetében nagyon fontos. Az ADHD-s gyerekeknél azonban ez is hangsúlyosabb, mert ők szélsőségesebb viselkedésre hajlamosak, ezért a szülőknek is tudatosabban kell a gyerekei viselkedését formálni. Erre a tulajdonságra nagyon nagy hangsúlyt tennék. A fimoták impulzivitásuk, jó verbalitásuk miatt könnyen beszólnak másoknak vagy megsértik mások személyes terét, hozzá nyúlnak mások dolgához. Sokszor, ha a fejükbe vettek valamit abból nem tudnak engedni. Ezek miatt, nem fognak maguktól rájönni, hogy hol vannak a határok.

Az ADHD-s gyerekek különböznek a többségtől például abban is, hogy nem ismernek árnyalatokat. Nagyon könnyen tudnak szélsőséges csoportokhoz csapódni. Ha egyértelmű pozitív értékrendet kapnak, akkor nagy baj nem történhet.

Sokban könnyítheti a dolgot, ha a segítségnyújtást a szülők is komolyan veszik és havonta legalább egyszer a gyerekekkel együtt csinálnak valamit, mint adománygyüjtés, ételosztás vagy egy öregek otthonának a meglátogatása, a szomszéd néni kertjének rendberakása. Azt tanítom a gyereknek, hogy nem érdekes, a másik miért van abban a helyzetben, nem a mi dolgunk megítélni. Az a fontos, hogy mi milyen emberek vagyunk, észrevesszük-e, hogy bajban van és akarunk-e segíteni.

Itt is használjuk a családi értékekre való hivatkozást, “Mi odafigyelünk másokra vagy mások érzéseire.”

Az erények sorában, ha már a nagyvonalúság és az együttműködés fogalma beépült a gyerek szókincsébe, rátérhetünk az érzelmek kezelésére.

Az empátia és az együttérzés a hétköznapokban nincs nagyon megkülönböztetve. A gyereknevelésben sem kell feltétlenül ragaszkodni a pontos szóhasználathoz, de azért jó ha értjük, mi a különbség a két fogalom között.

Az empatikus ember képes a másik ember érzéseit átvenni. Olyan szinten képes azonosulni a másikkal, hogy megéli annak szomorúságát, félelmét, dühét vagy bármely más érzését. Az empátia egy öröklötten hozott készség. Kinek több, kinek kevesebb van belőle.

Akinek sok van, azt tanítani kell arra, hogy merje kontrollálni, merje önmagát a másikról leválasztani. Akinek meg kevés van, ott az együttérzés tanítása kap nagyobb hangsúlyt.

Az együttérzés egy tanítható, tanulható készség. Minél kevesebb empátiás készsége van valakinek, annál fontosabb, hogy az együttérzést, mint kifejezési módot és viselkedési formát tanítsuk neki.

A tanítás alapja az a korábban már többször leírt módszer, hogy a gyerek viselkedésében azonosítjuk az adott viselkedést és történéskor a megfelelő szóval megnevezzük. Azaz amikor együttérzést mutat, akkor ezt kimondjuk pl. „Nagyon empatikus/együttérző voltál, amikor átérezted a Zsombi bánatát és próbáltad vigasztalni.”

Ne mondjunk olyat a gyereknek, pl. „Nincs benned semmi empátia! Nem látod, hogy milyen szomorú?” stb. Lehet, hogy tényleg nem empatikus, lehet, hogy csak nem figyelt, lehet, hogy azt sem érti, mit akarunk. Az érzelmek kifejezése és leolvasása, azonosítása, megnevezése, visszajelzése nagyon bonyolult folyamat. A felnőtteknek is sok baja van vele, ezért próbáljunk egyszerűen, beszélni, reagálni. Emeljük ki a pozitív viselkedést, ha volt, vagy ne mondjunk semmit. A nem létezőt, a „mit kellett volna”-t ne kérjük számon.

Nézegessünk képeket, magazinokat és beszéljünk arról, hogy miből látjuk, hogy mit érez a képen látott ember. Kérdezzünk rá, hogy pl. „Örült-e az ajándéknak a Pisti? Miből látod? Mosolygott, nevetett? Honnan tudtad, hogy a filmben a kisfiú megijedt vagy meglepődött?” stb. Rajzoljuk le az emojikat és minden rajzon kérdezzünk rá az arckifejezésre is. Amikor mesét olvasunk, tehetünk megjegyzéseket vagy rákérdezhetünk, hogy az egyes szereplők mit érezhettek. Minél gazdagabb valakinek a szókincse annál több érzelmet tud kifejezni és felismerni, mert megérti és megéli, hogy árnyalatbeli és mértékbeli különbségek vannak közöttük.

Meg kell tanítani a gyereknek, hogy az érzelmei látszodjanak az arcán. Az emberek mindig figyelik a másik arckifejezését és arról olvassák le, hogy a másik mit érez, hogyan viszonyul hozzánk. A hat alapérzelem: öröm, bánat, félelem, meglepetés, undor, harag. Magam részéről fontosnak tartom azt is megtanítani, hogy van, amikor nem mutatunk érzelmet, mert nem akarunk, ez a pókerarc vagy faarc.

A következő lépésben játsszuk el, hogy ő hogyan tudja kifejezni, amit érez. Fontos, hogy sokat gyakoroljon a tükör előtt. Tanulmányozza az arcát, hogy mit látnak rajta mások. Tudatosítsuk, hogy ő ugyan nem, de mindenki más látja az arcát és mindig olvassa és értelmezi is az arckifejezését is. Ez ne legyen ijesztő a gyerek számára. Fontos, hogy értse, hogy szociális lények vagyunk és fontos számunkra a másik ember, és az, hogy ő hogyan érzi magát.

Legyen a gyerek szobájában tükör kicsi is, nagy is. Tükör nélkül nem tud kontrollt tanulni, ha nem látja magát és nem kísérletezik, akkor nem tudhatja mások mit látnak. Sok embernek problémája, hogy amit képzel magáról a viselkedéséről, arckifejezéséről, az nem egyezik azzal, amit mások látnak.

Soha nem szabad a tükör előtt illegő-billegő gyereken gúnyolódni vagy negatív visszajelzést adni. Minél komolyabban vesszük, annál többet segítünk neki, hogy a kontrollja kialakuljon.

Miután a gyerekek személyisége és empátiás készsége különböző, ezért kinél gyorsabban, kinél lassabban haladhatunk. Ott, ahol lassúnak érezzük a haladást, nem szabad erőszakosnak lenni. Többször, más-más módszerrel kell próbálkozni. Az a jó, ha játéknak tekinti a gyerek és nem érez nyomást arra, hogy neki most meg kell tanulni valamit és különösen azt nem érzi, hogy tudnia kellene valamit, amit ő nem tud.

Előfordulhat, hogy a gyerek valami furcsaságot lát, pl. sánta embert, kancsalt vagy hajlottat stb. A gyerek számára a legtermészetesebb dolog, hogy akkor leutánozza, mert a kisgyerek először a mozgáson keresztül tanulja a dolgokat. Az utánzással megérteni akarja azt, amit lát. Soha ne kiabáljunk rá, ne szégyenítsük meg a gyereket, mert azzal rossz mintát adunk.

Ha kicsi a gyerek egyszerűen tereljük el a figyelmét. Ha nagyobb, vonjuk félre és mondjuk azt a gyereknek, hogy nem ismerjük azt az embert és nem akarjuk megbántani, ezért ne csinálja, de otthon majd megbeszéljük. Ne felejtsük el tényleg megbeszélni.

Ha a gyerek kérdéseket tesz fel egy mozgás- vagy látássérültnek, kérdezzük meg azt az embert, hogy zavarja-e, hogy a gyerek kérdezget. Legtöbbször, inkább a szülő viselkedése szokta zavarni az embereket: Hagyd abba! Gyere innen! Fejezd be! stb. Sokszor a sérült ember figyelmen kívül hagyásával történik, ami lehet, hogy sértően hat.

Végül néhány szó az ADHD-sokról. Az ADHD-s gyerekek többnyire nagyon jószívűek és segítőkészek, de gyakran figyelmetlenek és tapintatlanok. Gondolkodás nélkül kimondják, ami eszükbe jut és gondolkodás nélkül kimutatják a negatív érzelmeiket is. A kontrolljuk ugyan alakul, de elég lassan, ha azt vesszük, hogy mennyi problémát kell leküzdeniük.

Ebben segíthet a „pókerarc”. Könnyebb nekik nem reagálni, mint a helyzetnek megfelelően reagálni. A pókerarc megtanulása segítheti őket abban, hogy a feszültségüket mások számára is elfogadható módon visszafogják, pl. ne vigyorogjanak, ha az nem helyénvaló.

Az ADHD-s gyerekek többnyire sokat és jól beszélnek, mégsem mindig tudják, hogy egy érzelemre hogyan reagáljanak. Jó stratégia, ha nem bízzuk rájuk ennek kitalálását. Tanítsunk nekik mondatokat, amit egy- egy helyzetben mondhatnak. Egyszerű szavakat merjenek bátran használni: örülök, gratulálok, sajnálom, részvétem. Nagyon fáj? Segíthetek? Ne félj, veled vagyok stb.

Az ADHD-s gyerekek értékrendjének tudatos alakítása során, az általam erényeknek nevezett hat alapkészséget érdemes egymás után megtanítani. Mint ahogy az előző blogban írtam, a nagyvonalúság tanításával jó kezdeni. Ha ez a szó beépült a gyerek szótárába és a szó által már előhívható a nagyvonalú viselkedés, akkor áttérhetünk a következő erényre. Ez pedig az együttműködés.

Az ADHD-s gyerekek gyakran mennek a maguk feje után, nem törödve semmivel. De ők is sokfélék. Személyiségüktől függően vannak akik könnyen váltanak, vagy empatikusabbak, vagy nagyobb a szociális igényük és vannak akik kevésbé. Az érdeklődésük azonban szinte mindig felkelthető mások iránt Sokszor jó ötletekkel állnak elő, és megpróbálnak másokat is bevonni abba, amit csinálnak. Szeretnének kapcsolódni a többiekhez, de erőszakos, kellemetlen módszerekkel próbálkoznak, vagy minden áron a saját akaratukat akarják a többiekre kényszeríteni..

Az együttműködés készségének kialakításához pedig egy, a szülők számára sokszor kellemetlennek talált tulajdonságukra tudunk építeni. Ez pedig az alkudozás, vitatkozás és érvelés készsége. Ez a tulajdonság a viselkedésformálásban kiváló eszköz.

Az együttműködés alapja a kompromisszumkeresés és kompromisszumkötés képessége. Ehhez pedig elengedhetetlen a vitatkozás, érvelés, alkudozás. Természetesen a cél nem az, hogy még több értelmetlen vita legyen. Éppen ellekezőleg a lényeg, hogy értelmes viták, alkuk révén jó és betartható kompromisszumok szülesssenek.

Elöször is, érvelni, vitatkozni, alkudozni akkor lehet, amikor annak itt van az ideje a “meating”-en vagy kupaktanácson. Jelöljük ki ennek az idejét és helyét pl. péntek este vacsora után. Mindenki előhozhatja a problémáját, tehet javaslatot, be lehet vezetni új szabályt. A lényeg, hogy egymás után mindenki szót kap, mindenkit végighallagatunk. Ha valaki mond valamit azt érvekkel kell megtámogatni. Minden döntést azzal kell lezárni, hogy kimondjuk meddig van érvényben. Lehet, hogy csak kipróbáljuk és két nap múlva felülvizsgáljuk, lehet, hogy egy hét múlva a következő megbeszélésén értékeljük az eredményeket.

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy mindent meg kell vitatni a gyerekekkel. A szülői döntések nem képezik vita tárgyát. A megbeszéléseknek arra a körre kell kiterjedni, amit a szülők a gyerekek döntési körébe utalnak. Pl. az szülői döntés, hogy házi munkát kell végezni, de az alku tárgya lehet, hogy ki mos fel és ki porszívózik vagy az, hogy ez mikor történjen. Leginkább idetartoznak a gyerekek közötti konfliktusok megoldása. Ne a szülő mondja meg, hogy mi legyen, hanem segítsen a megoldás megtalálásában.

Ha érdekellentét van, akkor közös nevezőre kell jutni, azaz mindenki enged. Ez a kompromisszum. Ilyenkor vigyázni kell a nagyvonalúsággal, mert lehet, hogy az egyik gyerek nagyon engedékeny míg a másik nem. A cél nem az, hogy legyen megállapodás, hanem, hogy kompromisszumos megállapodás legyen.

Ne arra tanítsuk a gyerekeket, hogy a másikat le kell győzni, hanem arra, hogy mindenkinek elégedettséget okozó megoldást kell találni.

Ha ezt nem tanítjuk otthon a gyerekeknek, akkor nem nagyon van hely, ahol megtanulhatnák a hatékony együttműködés alapjait. Az otthoni minta azonban beépül és az ADHD-s gyerekek gyorsan rátanulnak a “Probléma van, üljünk le, oldjuk meg” -módszerre.

Ha van a gyereknek tapasztalata a megbeszélésről, problémammegoldásról, az alkudozásról és kompromisszumkötésről, akkor tudjuk az együttműködést tanítani.

A gyerekek vitáját például, nem zárjuk le két mondattal “Elég volt! Mindenki menjen a szobájába!” De nem is hagyjuk magukra őket addig, amíg nem vagyunk biztosak abban, hogy meg tudják-e oldani maguk közt a problémát. Moderátorként segítünk. Először mindenki leírhatja a problémát, utána mindenki javaslatot tehet a megoldásra.

A legegyszerűbben úgy segíthetünk a megoldás megtalálásában, ha mindenki a másik nevében tesz javaslatot. Pl. “Én a .... helyében azt választanám, úgy döntenék, azt szeretném stb. vagy a másik módszer “Én elosztom, te választasz vagy te osztod el én választok” Mindkét esetben ha a másik fejével is gondolkodik, akkor könnyebben talál kompromisszumot.

Ha tulajdon körüli vita van “Ez az enyém!” Én kezdtem el vele játszani!” stb. és a másik kérés nélkül elvette az akármit, akkor egyértelműen vissza kell adni, nem lehet ez alól kivétel. Ezt a szabályt szülőként be kell tartatni De utána máris segíteni kell a kompromisszum keresést. Ha visszaadta a másik tulajdonát akkor már elnézést kérhet és el is kérheti a játékot. Felajánlhat valamit cserébe pl. ő is ad valamit, vagy este megágyaz, vagy most hoz neki egy pohár vizet. Ugyan így a másik gyereknek is ötleteket adunk, hogy a lemondásáért cserébe kérhet valamit.

A viselkedéshez soha ne felejtsük el a kifejezést hozzákötni, mert ez a feltétele annak, hogy később a szavakkal tudjuk majd a kívánt viselkedést előhívni.

Az ADHD-s gyerekekben nagyon nagy a versenyszellem, mindenben elsők akarnak lenni. Segíteni kell nekik abban, hogy különbséget tudjanak tenni, hogy mikor kell és lehet versenyezni és mikor kell együttműködni. Amikor megtapasztalják, hogy a kompromisszum megtalálása egy szellemi kihívás is és utána jobb a játék, több szeretet vagy nagyobb elfogadást kap, akkor már magától is tudni fogja és, ami a lényeg, hogy akarja is.

Az ADHD-s gyerekek nemcsak annak a veszélynek vannak kitéve, hogy zaklatás áldozatai lesznek, de annak is, hogy ők maguk válnak zaklatóvá. Könnyen rá tudnak szállni arra, aki idegesíti őket. Gyorsaságuk, meggondolatlanságuk, impulzivitásuk miatt mondanak és csinálnak olyat, amit nem kellene. Majd bele tudják hergelni magukat és nehezen látják be, hogy hibáztak.

Ugyanakkor erős igazságérzetük, alapvető kedvességük, humoruk és jószivőségük miatt, a fent leírt negatívnak tünő tulajdonságaikat segíthetünk pozítívan kamatoztatni. Ehhez azonban megfelelő, stabil értékrendet kell kialakítanunk náluk.

Az értékrend formálása a legtöbb családban spontán módon történik. Egyrészt látja a gyerek, hogy mi hogyan viselkedünk más emberekkel. Milyen érvekkel magyarázzuk a magunk és mások viselkedését. Másrészt elvárunk, dicsérünk és neheztelünk a gyerek bizonyos viselkedéseiért. Ezeket időnként át is beszéljük velük.

Az ADHD-s gyerekeknél azonban nem lehet, vagyis nem jó a véletlenre bízni fontos dolgokat, mert a hibás tanulást utána nehéz korrigálni. Az értékrendet is a viselkedésük formálásán keresztül érhetjük el a legkönnyebben.

Általában a nagyvonalúsággal kezdünk, mert ezt már a kicsik is gyorsan megértik. A nagyvonalúságnál arra a fura kettősségre lehet építeni, amit a szülők egyik oldalról jószívűségnek hívnak, másik oldalról akaratosságnak.

A jószívűség egy pozítív jelző, ami a gyereket írja le. Ezzel szemben a nagyvonalúság a viselkedésére vonatkozik. És ha a viselkedését szeretnénk alakítani, akkor ez sokkal gyorsabban visz előre bennünket.

Másrészt az ADHD-s gyereknél nem tudunk haladni, vagyis bármi mást tanítani, amig nem tanulnak meg “elengedni”. Mindenki ismeri, milyen az ha “beakad” a gyerek. Amikor nem lehet vele beszélni, mert csak üvölt és ugyanazt ismétli “nem adom”, “nem akarom”, “de azt akarom”, “azonnal add ide” stb. Ugyanakkor, ami nincs a figyelem fókuszában, az nem érdekli őket.

Ezért dolgokról, akár nagy dolgokról is képesek könnyen lemondani egy adott pillanatban, míg egy apróságért balhéznak, egy másik pillanatban. Vagyis az ADHD-s gyerek lemondásában sokszor nincs különösebb erőfeszítés, ezért könnyű rátanítani a gyereket. Így gyorsan tudjuk sikerélményhez juttatni abban, hogy érezze, képes a viselkedését irányítani.

Tehát a kívánatos viselkedésre vadászunk, a viselkedést megcimkézzük, hogy majd később előhívhassuk. “Milyen nagyvonalú voltál, hogy odaadtad azt a legót” “Ez aztán nagyvonalúság, hogy hagytad, hogy elvegye az utolsó kekszet” azaz, röviden leírjuk az aktuális viselkedést és hozzákapcsoljuk a nagyvonalú szót.

Ezt sokszor ismételjük és amikor már sok tapasztalata van a gyereknek, akkor a nagyvonalú szóval elő tudjuk majd a megfelelő  viselkedést hívni. “Andris kérlek légy most nagyvonalú, mert mennünk kell, .....mert látod, hogy nem enged, ....mert nem kellene most veszekedni stb.

Használjuk a szót és mellé egy félmondatos indoklást. Ha ezt megteszi, akkor azt megköszönjük és nyugtázzuk ismét egy fél mondattal “Köszönöm, a nagyvonalúságodnak hála most időben odaérünk. Hálás vagyok a nagyvonalúságodért, mert ezzel elkerültünk egy veszekedés.

Amikor intim beszélgetésre van lehetőségünk, akkor térjünk vissza a nagyvonalú viselkedésére és erősítsük meg és tudatosítsuk, pl. “Milyen jó, hogy a fontos dolgok és az apróságok, a lényeges és a lényegtelen között tudsz különbséget tenni. Igazán okos vagy, hogy felismerted, ha tovább vitatkozol az öcséddel, akkor az egész játék elromlik. Így, hogy tovább léptél milyen jól szórakoztunk.”

Az ADH-s gyerekek hamar megtapasztalják, hogy szociális kapcsolataik ugrásszerűen javulnak és társaik között is kedveltebbek lesznek. A nagyvonalúság pozitív spirált tud beindítani azzal, hogy erősíti a pozitív énképet. Az pedig csodálatos segítség lehet, ha esetleg az iskolában is beépül a szókincsbe és a tanárok is fontosnak találják a nagyvonalú viselkedés megerősítését.

Milyen jó is lenne, hogy amikor hazaérünk, akkor a gyerek helyére tenné a cipőjét, kabátját és elmenne kezet mosni. Mindezt magától vagy egy emlékeztetésre. Ehelyett az ADHD-s gyerekek családjában, szinte biztos, hogy a gyerek berohan a lakásba, végig száguld a szobákon és útközben dobálja le magáról a dolgait. A kezét pedig egy fél órás kitartó küzdelem után fogja megmosni.

Úgy vélem, könnyebb megőrizni a hidegvérünket, ha megértjük mi történik a gyerek fejében. Nem rosszaságból viselkedik így és nem a szülő bosszantására. Egyszerűen nem épültek ki azok a pályák a fejében, amik lehetővé tennék, hogy az elvártak szerint viselkedjen.

 Mint amikor egy pingpong labdát eldobunk. Pattog össze-vissza, mindennek neki ütközik, de ha egy csatornába helyezzük, akkor egyenesen, simán végig gurul. A feladat tehát, hogy ezt a csatornát kiépítsük.

Sokszor azzal érvelnek a szülők, hogy „Nem hiszem el, hogy nem tudja, hiszen mindennap elmondom neki.” Igaz, de neki olyan ez, mint amikor nekünk szól a rádió a háttérben. Ha figyelünk rá halljuk, ha másra figyelünk akkor nem halljuk, még akkor sem, ha mindig be van kapcsolva.

 Az is probléma, hogy a szülő nem készül föl, nem tisztázza a célját, ezért meglepetések érik és arra feszülten vagy indulatosan reagál, onnantól már nehéz visszahozni a gyereket.

A fenti példámnál maradva, mint a karatéban, úgy kell begyakoroltatni azt a mozgássort, amit szeretnénk. Nagyon fontos, hogy hibás mozdulatok ne épüljenek be.

Először érdemes leülni és vizualizálni, elképzelni a helyzetet pl. ha több gyerek van tudom-e egyszerre tanítani őket, én mikor vetkőzzek le, hogy állítom meg, ha el akar szaladni stb.

Például: 1. vegye le a cipőjét, tegye a polcra, 2. vegye le a kabátját akassza föl, 3. menjen a fürdőszobába, mossa meg a kezét szappannal, 4. menjen az ebédlőbe, konyhába és üljön le az asztalhoz, vagy mehet a szobájába.

Ha kitaláltuk a menetet, akkor megbeszéljük a gyerekkel, gyerekekkel és kérdezzük meg, hogy vissza tudják-e mondani mi a hármas, mi az egyes.

Másnap hazafelé újra megbeszéljük, és az ajtó előtt ismét, addig nem nyitjuk ki, amíg nem mondják el. Amikor bemegyünk a lakásba, akkor csak arra kell figyelni, hogy úgy álljunk a folyosóra vagy a gyerek útjába, hogy ne tudjon berohanni.

Azt kell elérni, hogy a gyerek legalább három-négy hazaérkezéskor ugyanúgy csinálja végig a rutint, azaz rögzítse a helyes mozgássort. Ezért ne mondjuk, hanem a gyerektől kérdezzük, hogy mi a következő lépés. Mindig tegyük hozzá a számokat is, hogy az is rögzüljön, hogy amikor hazaérkezik mi az a három-négy dolog, amit rutinszerűen, azaz automatikusan meg kell tennie.

Általában egy hét után már csinálják maguktól és egy pár napig minden rendben is megy. Utána azonban egy értelmes gyereknek ki kell próbálnia, hogy ez egy rendszer és most már mindig így marad-e. Biológiai létünk alapja, hogy a környezetünket folyton tesztelni kell, hogy változtak-e a körülmények, a feltételek.

Ilyenkor dőlnek el a dolgok. Hazajövünk és már sem a szülő, sem a gyerek nem figyel. A gyerek berohan, mint régen. A szülő meg veszekszik, mint régen. Ha így történne, akkor visszaesnénk oda, ahonnan indultunk.

Ezért fontos, hogy, amikor a gyerek berohan é s szétdobálja a cuccait, akkor azt szedjük össze, mondjuk azt, hogy „visszajátszás következik” vagy „visszatekerjük a filmet”.  Vezessük ki az ajtón és  játsszuk el újra a hazajövést, most már a megfelelő sorrendet betartva.

Ne veszekedjünk a gyerekkel, ne használjunk semmilyen jelzőt, csak azt a három-négy lépést ismételtessük el vele, amit csinálnia kell. Utána dicsérjük meg.

A helyzet tesztelése a gyerek részéről egyre nagyobb időközökkel, de egy párszor még megtörténhet. Ilyenkor figyeljünk és mindig ugyanúgy, a fent leírt módon reagáljunk.

Ha nem így teszünk mert „éppen kifutott a leves... sírt a kicsi....telefonált a főnököm....”stb.

ami mind lehet nagyon igaz és nagyon fontos, de ez a gyerek fejében kiépülő „csatorna” szempontjából olyan, mint amikor a víz átszakítja a gátat. Aktuálisan mindegy, hogy mi az ok, a víz ömlik, a gyerek viselkedése szabadon áramlik, a kontroll elveszett.

A gát azért is egy jó példa, mert a viselkedés kontrolljának a visszaépítése ugyanolyan macerás, mint a gát újra építése. Ezért inkább, ha lehet egyszer gondoljuk végig, egyszer csináljuk végig és akkor egy problémával tényleg kevesebb gondunk lesz.

A saját idő már elterjedt fogalom, mindenki érti, mennyire fontos, hogy a gyereknek és a szülőnek is legyen önmagára ideje. De mégis hogyan, ha a gyerek mindenhol ott van, folyamatosan beszél, mindig valamit akar, nem megy be a szobájába és azt is mondani kell, hogy mikor mit csináljon, mert magától nem teszi meg: nem mossa meg a fogát, nem rakja rendbe a szobáját, hétvégén még azért is könyörögni kell, hogy felöltözzön.

Mondhatnám persze, hogy ne izguljunk, mert csak néhány évről van szó és utána boldogok lehetünk, ha a kamasz gyerekünk hajlandó kijönni a szobájából és szóba állni velünk. Valójában még ezt az időszakot is könnyebbé tehetjük, ha korábban megtanítottunk néhány dolgot a gyereknek.

Természetesen a szülőnek a viselkedésváltozást magán kell kezdeni. Például, hagyjuk abba a távirányítást. Ne irányítsuk, kérjük számon vagy adjunk ötleteket, hogy mit csináljon a gyerek, amikor el vagyunk foglalva valamivel. Hagyjuk abba a munkát és menjünk oda a gyerekhez megbeszélni vagy maradjunk csöndben, esetleg vonjuk be a munkába.

Segítség ebben, ha van egy nagy havi naptárunk, ami jól látható helyen ki van függesztve és minden esemény bele van írva. E mellett van heti bontás és van napi bontás, ami szintén ki van függesztve.

Fontos feltétel, hogy a heti, de különösen a napi bontások mindenkivel meg legyenek beszélve. Nem arra gondolok, hogy egyenként elmondva és mindenkinek a lelkére kötve, hogy mi a teendője, hanem hogy legyen családi gyűlés, ahol előterjesztünk, egyeztetünk és a végén közösen rögzítjük a teendőket a naptárban. Ha változás van, akkor röpgyűlést hívunk össze, megbeszéljük és rögzítjük.

Ezzel elérjük, hogy szülőként csak a naptárra kell hivatkoznunk, nem kell vitatkozni, meggyőzni, magyarázni, elég csak utalni a megbeszéltekre. Javaslom, hogy minden este lefekvés előtt vagy a reggelinél beszéljük át, különösen a kisebb gyerekekkel, hogy mi lesz a nap menete. Mindig tegyük hozzá azt is, hogy egy esemény mettől meddig tart.

Ez természetesen a felnőtteket is kötelezi, mert, ha nem, akkor az egész komolytalan és nem fog ránk figyelni a gyerek. Hangsúlyoznám, hogy különösen a szünetekben, az izgalmat keltő ünnepek idején, vendégjáráskor még fontosabb, hogy a gyerek előre legyen tájékoztatva, hogy fel tudjon készülni a történésekre.

A megbeszélésekkel, a hozzátartozó időbeosztással és az egész rögzítésével nem csak megspórolunk egy csomó „fölösleges” beszédet, de nyugalmat, kiszámíthatóságot biztosítunk.

Így, az alapokat megteremtve juthatunk el végre a saját idő fogalmának bevezetéséhez, majd beépítéséhez az életünkbe.

A kifüggesztett havi, heti és napirendnek ugyanis tartalmaznia kell a pihenési és a saját magunkkal töltött időket is, meg persze a közös családi vagy a gyerekekkel párban töltött játékidőket is.

A saját időről mindenki maga dönt, hogy mivel tölti. De szabály az, hogy ilyenkor senki nem zavarhatja a másikat. Ezzel megtanítjuk, hogy tudjon egyedül lenni a gyerek és egyedül elfoglalni magát. Másrészt, hogy ő is tartsa tiszteletben mások saját idejét.

Kicsi gyereknél vagy ADHD-soknál mindig rövid idővel kezdjünk. Elég 5-10 perc eleinte. Tisztázzuk, hogy ilyenkor nem beszélünk egymással, a saját időben magunkkal és a saját dolgunkkal vagyunk elfoglalva.

Ahol ez nehezebben megy ott érdemes kihasználni azt a helyzetet, amikor a gyerek valamit elmélyülten csinál. „Láttam, hogy milyen nagy figyelemmel dolgoztál, nem akartalak megzavarni. Látod ezt hívjuk saját időnek, amikor a gondolatainkra és arra figyelünk, amit éppen csinálunk.”

Végül is az egésznek a lényege, hogy a szülő a gyerek felé azt tudja sugározni, hogy tiszteli az idejét, az elfoglaltságát, nem zavarja meg fölöslegesen, ha valamit csinál. Mindig rákérdez vagy megkéri hogyha befejezte, akkor szóljon, mert mondana vagy kérne valamit.

Soha ne várjuk, hogy azonnal hagyja abba azt, amit csinál és jöjjön mert nekem most van rá szükségem. Mindig használjuk a „ha befejezted vagy be tudnád fejezni” kifejezést, mert azt is tanítani kell, hogy ne csapongjunk, hanem fejezzük be a dolgokat vagy ideiglenesen zárjuk le, mielőtt másba fogunk.

A gyerekek elsősorban nem abból tanulnak, amit magyarázunk nekik, hanem abból ahogyan viselkedünk velük. Ha mi komolyan vesszük őket, tisztelettel bánunk velük, akkor mi is ezt kapjuk viszont és lesz rá reményünk, hogy nyugodtan leülhessünk pihenni és elolvasni valamit.

Mi a különbség? A képesség az öröklötten magunkkal hozott lehetőség, ami gyakorlás révén készséggé alakítható. Pl. az embernek adott a képessége a biciklizéshez. A cápának lába nincs hozzá, a víziló túl nehéz hozzá, a csecsemőnek pedig a mozgásszabályozása nem elég érett hozzá. Ha minden feltétel adott, pl. a gyerek már hároméves, akkor képessé válik arra, hogy megtanuljon triciklizni és 4-6 éves korára lesz az egyensúly érzékelése és idegrendszeri érettsége olyan szintű, hogy képessé válik a kétkerekű biciklizés megtanulására.

A képességek egymásra épülnek, pl. a hüvelykujj révén apró finom mozgások létrehozására, a nyelv révén fogalomalkotásra, gondolkodásunk révén összefüggések megfogalmazására vagyunk képesek stb. és ez a sokféle képesség együttesen teszi lehetővé, hogy valaki megtanuljon írni, majd kialakuljon az írás készsége.

A készség az, amikor egy olyan folyamatot amire képesek vagyunk, annyira begyakoroljuk, hogy azt a tudatosság kikapcsolásával, automatikusan is meg tudjuk tenni. Ilyen a járás, a beszéd, az úszás, az autóvezetés, az olvasás, az írás stb. Az automatizálást sok gyakorlás előzi meg. A hangsúly az automatizmuson van.

Mindenki ismeri azt az érzést, amikor elkezdünk valamit tanulni (autóvezetés, tánc, szörf, nyelv stb.). Eleinte nagyon nagy figyelemre van szükségünk, és hamar kimerülünk, minden idegszálunkat megfeszítve próbáljuk felidézni tanárunk szavait, eddigi ismereteinket, és feszülten koncentrálunk mozgásunkra, sokszor azt sem tudjuk, hol a kezünk, hol a lábunk, ha meg arra figyelünk, akkor meg nem látunk magunk körül semmit.

Pl. Mindenki látott már kisgyereket, aki ollóval tanul vágni, nem csak a kezével dolgozik, de a lábát is megfeszíti, a nyelvét is kidugja és tekeri a vágás irányába. Az akcióhoz tartozó mozgássor még nem tisztult le, a nagy koncentráció az egész agykérget mozgósítja.

Eleinte úgy érezzük, hogy képtelenség ennyi mindenre odafigyelni. A gyakorlás során azt vesszük észre, ahogy egyre simábban mennek a dolgok, hogy egyre többet bírunk és egyre kevésbé fáradunk el.

Az automatizmus azt jelenti, hogy egy kéreg alatti vezérlő központ jön létre, ami az adott készséget vezényli. Úgy lehet elképzelni, mint amikor egy kisváros világítását kiépítjük. Először lerakjuk az oszlopokat, vezetékeket, bekötjük az egyik utcát, majd a másikat. Sok munkával, fáradtsággal haladunk előre és amikor minden kiépült, akkor csak megnyomjuk a kapcsolót, az áram pedig iszonyat gyorsan végig fut és fénybe borul a város. Ilyenkor már nem is tudjuk, hogyan épült föl az egész.

Ha azonban valami megzavarja a folyamatot, akkor a tudat ismét bekapcsol, és figyelmünket a problémára irányítva elemezzük, kiértékeljük a helyzetet. Azaz, akkor meg kell keresnünk azt az utcát, azt a vezetéket vagy kapcsolót, ami a zavart okozza.  Még egy példát hozva: amikor olvasunk egy szöveget, fogalmunk sincs hogyan ismerjük föl a betűket, mert a szöveg értelmére figyelünk. De ha a szöveg értelmetlen, akkor megvizsgáljuk a betűket, hogy tényleg jól olvastuk-e. Emlékezni is tudunk arra az időre, amikor még külön, külön tanulgattuk azokat.

Megjegyzem, hogy a készség fejlődésnek van egy olyan szakasza, amelyről hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Amikor már automatizálódott a cselekvés, elégedettséget érzünk, magabiztossá válunk, és figyelmünk lankad. Ilyenkor történnek a balesetek, csúszós úton is gyorsan megyünk, a szörffel viharos szélben is kimegyünk, friss nyelvvizsgánkkal tolmácsolást vállalunk stb. Az ekkor kapott lecke az, ami az optimális figyelmet és veszélyérzetet beállítja. Utána mondhatjuk, hogy valóban jól csináljuk.

A gyerekekkel foglalkozó szakemberek azért beszélnek olyan sokat a készségekről és azok fejlesztéséről, mert - a kisvárosi példánál maradva - könnyen kimaradhat egy-egy utca a bekötésből és a gyerek a maga találékonyságával és okosságával elkerüli ezeket az utcákat. Ha a hibák nem lesznek kijavítva, akkor egyre több sötét utca lesz és elérkezik a pillanat, amikor már inkább be se kapcsolja az áramot.

Mindezt az iskolára értelmezve, ha a gyereknek nehézségei vannak és készségek vagy azok egyes eleme hiányzik, akkor a gyerek kompenzál (azaz kerülő utat tesz) A tananyag növekedésével azonban egyre gyorsabban egyre többet kellene bírnia, ami nem megy. Így juthat el egy gyerek odáig, hogy azt mondja, hogy őt nem érdekli a tanulás, ő nem akar olvasni és inkább megtagadja a munkát, mint elismerje, hogy nem megy. Mert ha a szülő nem tudja, hogy ez nem a gyerek hibája, akkor a gyerek sem tudhatja, hogy ő nem buta és inkább gondolja mindenki azt, hogy ő rossz és direkt nem akarja megcsinálni. Biológiai adottságunk része, az életben maradás feltétele, hogy felismerjük, pontosan felmérjük, hogy egy dologba mennyi erőfeszítést érdemes tenni, az erőforrást a haszonnal arányosan befektetni. 

Életünk tele van zajokkal, zörejekkel, neszekkel. Ezek gyakran előjelző vagy figyelmeztető értékkel is bírnak, ezért a felismerésnek, azonosításnak különös jelentősége van. Gondoljunk arra, hogy milyen félelmetes, ha ismeretlen helyen nem azonosítható hangokat hallunk. Az auditív észlelés a következő részekből áll össze:

Alakállandóság: pl. a porszívó vagy az anyánk hangjának azonosítására való képesség

Figura-háttér: az adott zaj vagy hang, beszéd kiválása a háttérből pl. az apa utasításának a meghallása, miközben szól a TV

Differenciálás: két zaj, zörej, hang közötti különbség vagy azonosság felismerése (pl. lép vagy tép). Gyakori hiba, hogy azok a gyerekek akik nem hallanak tisztán, a hallottakat kiegészítik, behelyettesítik vagy felcserélik valami ismerttel pl. az egyik tesztben a „katonák felesküdtek a zászlóra” helyett „ a katonák felsültek a zászlóra” – mondják.

Tagolás: a mondat, a szó elmeire való felbontásának a képessége (pl. amikor egy  dalban „sihedernyi koromban” helyett egy generáció nem értette, hogy mi az a „nyikoromban”)

Téri helyzet és irányok: tárgyak térben elfoglalt helyének meghatározása, a hang alapján, pl. a konyhában esett le egy pohár, az apa a hátam mögött telefonál

Szerialitás: a hangok, zajok sor-sorozat-sorrendjének azonosítása, reprodukciója kinyílt a fürdőszoba ajtó, zubog a víz- a testvérem fürdeni fog. De a szavak mondatba rendezése vagy a szótagok, betűk megfelelő sorrendje pl. barack-raback, gazella-zagella

Transzformálás: a hangok vizuális ingerbe fordítása pl. írás és fordítva a betűk hangoknak való megfeleltetése

Először a fülünkkel, mint érzékszervvel meghallunk valamit. Utána az agyunk egy gyors azonosítást végez pl. melyik irányból jött, milyen messze van, állat vagy emberhang, veszélyes vagy nem.

Ha emberi beszédre figyelünk, képesek vagyunk részekre is bontani, halljuk a különbséget kép-gép, a torzulást jigó-rigó, a hang hosszúságát hall-hal. A csecsemő erre a bonyolult észlelési teljesítményre még nem képes. Biológiai programja révén, azonban folyamatosan gyakorol és éppúgy, mint a többi területen (látás, téri tájékozódás stb.), az észlelése az iskoláskor kezdetére válik olyanná, mint a felnőtteké.

Azoknál a gyerekeknél, ahol a beszédfejlődésben fizikai korlátok (nagy orrmandula, gyakori megfázás és allergia) miatt a beszédészlelés fejlődése zavart, elsősorban a hangok felimerése, megkülönböztetése terén mutatkozik a hiány.

Ha a gyerek jó értelmi képességű és/vagy jó beszédkésztetésű, ez a hiány csak az iskolába kerülést követően fog kiderülni. Minél jobb képességei vannak az említett két területen, annál később, általában harmadikban, de legkésőbb hatodikban diagnosztizáljuk őket. Természetesen függ a terheléstől is, pl. kéttannyelvű iskola esetén korábban jelentkeznek a problémák.

Súlyosabb beszédészlelési problémánál a gyerek (amikor nem a hangképzéssel van a problémája pl. gyenge izomzat), pont úgy ejti a szavakat, ahogy hallja őket. Ezeket a gyerekeket nem is lehet kijavítani, mert dühösen veszekednek, hogy ők pontosan ugyanazt mondják, amit mi, hiszen a hangok közötti különbséget nem hallják.

A hallási inger helyes, automatikus észlelése a szociális viselkedés a társas kapcsolatok és a tanulás képességének is alapja. Megfelelően diagnosztizálva és fejlesztve nyom nélkül felszámolható a beszédészlelési nehézség. Minél korábbi életkorban történik a probléma felismerése, annál gyorsabb a felzárkóztatás. Természetesen előzetesen alapos orr-fül-gégészeti kivizsgálás szükséges. Tudni kell, hogy a gyereknek nincs fizikai problémája.

Figyelmeztetni szeretnék mindenkit, hogy a beszédészlelés az alap, erre épül rá a beszédértés. Ha a beszédet észleljük, akkor a következő szakaszban ezt feldolgozzuk. A kapott információt összevetjük az elvárásainkkal, emlékeinkkel, ismereteinkkel, értékeljük és eldöntjük, hogy mit kezdünk vele. Ez a beszédértés fázisa. 

https://fimota.hu/fejlesztes

https://fimota.hu/termek_kategoria/digitalis-kiadvanyok

Egyetlen szülő sem szereti bántani a gyerekét. Ugyanakkor, ha rosszat csinál, akkor el kell venni a kedvét, hogy ezt megismételje. Ez egy tanulási alaptörvény, amit ösztönösen mindenki tud. Ha sikerült észrevétlenül kilopni a csokit a szekrényből, akkor nagyobb valószínűséggel próbálja meg legközelebb is a gyerek, mint amikor észrevették a szülők és balhé lett belőle.

Amikor történik valami és a szülőben felmerül, hogy most kellene büntetést adni, akkor a legtöbb szülő, már ettől a gondolattól feszültté válik, mert min kell gondolkodni? Hát azon, hogy mi fájna a gyereknek annyira, hogy ne csinálja többet.

Ettől rosszul érzik magukat és vagy még idegesebbek dühösebbek lesznek, vagy elbizonytalanodnak és következetlenné válnak pl. megfenyegetik a gyereket, esetleg megütik, majd bocsánatot kérnek, esetleg sírnak, vagy megpróbálják jóvá tenni azt, amit megnyugodva már túlzott reakciónak éreznek.

A viselkedés az az egyén hatása a környezetre, így mindig van következménye. A hatékony, gyors tanulás feltétele, hogy a viselkedés és következménye közti kapcsolatot hozzuk a figyelem középpontjába. Az erős érzelmi reakciók ezt a kapcsolatot törlik. A gyerek fejében egy összefüggés kristályosodik ki, hogy a viselkedésével a szülő hangulatát, érzelmeit tudja befolyásolni. Az érzelmek áramlása teljesen eltörli a kapcsolatot a viselkedése és annak létező, valóságos következménye között.

Amikor a gyerek egy kalapáccsal ütögeti a radiátort akkor lehet, hogy lepattog róla a festék vagy zavarja a szomszédot, idegesíti a szülőt, ha a testvérét üti akkor az sír, ha az ablakot az veszélyes, ha a falat, akkor szabályt szeg, mert már sokszor megbeszéltük, hogy ezt nem szabad.

Akkor tanul a gyerek gyorsan és helyesen, ha a viselkedése következményével találkozik. Például: megnézzük a radiátort, sajnálkozunk, felsepertetjük vele a festék permetet, lefestetjük vele, vagy csak megmutatjuk, hogy miért kell majd lefestenünk.

Ha a szomszéd szól a zaj miatt, akkor rögzítjük a gyerekkel, hogy ezzel a viselkedéssel másoknak kellemetlenséget okoz, amit nyilván nem akar, mert a mi családunkban fontos, hogy másoknak ne okozzunk kellemetlenséget. Ezért bocsánatot kell kérnie, esetleg vihet virágot is, hogy kiengesztelje.

Ha a testvérét megüti az értékrendi kérdés, fájdalmat okozott valakinek, amit helyre kell hoznia, kárpótolni valamivel.

Ha a szülő ideges a kopogástól, akkor el is terelheti a gyerek figyelmét vagy kínálhat neki egy puhább dolgot, amivel nem kelt zajt, vagy meg lehet kérni, ha éppen főzünk, hogy a húst ő klopfolja ki.

Ha szabályt szegett, akkor pedig a már korábban a szabályhoz kötött következményre kérdezünk rá, pl. mi a kalapács szabály?  Ha nem volt még ilyen szabály, akkor most hozzuk meg. “A kalapácsot az udvaron lehet használni, szögek beverésére vagy dió törésre, aki megszegi a szabályt az egy napig nem használhatja a kalapácsot.” Ha új a szabály, akkor csak a szabályt ismételtessük el a gyerekkel, hogy biztosan megértette-e. Ha igen, akkor már kezdhet is diót törni. Ha ehelyett most a kerítést üti, (mert ki akarja próbálni, mennyire komolyan gondoljuk az új szabályt) akkor elmondjuk a szabályt ismét, egy napra eltesszük a kalapácsot és elismételtetjük vele is a szabályt.

Ha már volt szabály, akkor a visszakérdezést követően mondjuk azt, hogy sajnáljuk, de nem kell elkeseredni mert holnap megint használhatja. Sokan rámondják erre, hogy nem érdekli a gyereket. De ez egy tévedés. Egyrészt úgy működik az agyunk, hogy mindenben keressük a kapcsolatot és a logikát. Nagyon megnyugtató a számunkra, ha ezt megtaláltuk. Természetesen a gyerekeknek ezt még tanítanunk kell, de az agyuk így van előhuzalozva, ezért könnyen értik és a rend érzése megnyugtatja őket. Még egy ADHD-s gyerek is lehet, hogy morog, csapkod egy kicsit, de biztos, hogy nem fog nagy őrjöngést rendezni.

A logikus következmény a felnőtt számára is természetes, nem kelt rossz érzést. Ki lehet hagyni belőle az érzelmet, vagy ha nem, akkor az lehet a gyerekkel való együttérzés. Nincs benne semmi bántó szándék, a tanuláson van a hangsúly.

Ha szabályt beszélünk meg, aminek rögzíteni akarjuk a megszegés következményét vagy váratlanul ér bennünket valami, akkor a logikus következményt próbáljuk megtalálni, ami a legközelebbi kapcsolatban van az adott viselkedéssel. Természetesen, ha az magától megtörténik, akkor nincs szükség a beavatkozásra, elég az összefüggést kimondani és rögzíteni.

“Ne ugrálj az ágyon mert le fogsz esni. Na ugye, hogy leestél. Megmondtam, hogy ez fog történni” Kiabál dühösen a szülő és aztán nem érti, hogy miért nem tanul ebből a gyerek, amikor ő már annyiszor elmondta. Azért, mert ehhez nincs köze a gyereknek. Ez az összefüggés a szülő fejében van. A gyerek fejében úgy lehet az összefüggést létrehozni, hogy megvizsgáljuk az ágyat és a veszélyhelyzeteket pl., ha fakerete van, el is játszhatjuk a gyerekkel, ha valójában a rugókat féltjük, akkor mutassuk meg, hogy milyen egy matrac belülről, hogy megy tönkre az ugrálástól. Mindezek mellett az is fontos, hogy megbeszéljük, hogy akkor hol lehet ugrálni, mert ugrálni jó és ugrálni kell.

Tehát nagyon sokféle szempontunk lehet és ennek megfelelően sokféleképpen reagálhatunk, hogy a viselkedés és következménye között kapcsolatot hozzunk létre. Mindegyik működik, ha nem mossuk el a kapcsolatot érzelmekkel.

Nagyobb gyerekeknél az elv ugyanez, még a kamaszoknál is. De ahogy nő a gyerek úgy vonjuk be egyre inkább a szabályok kialakításába. A szülő adja az alapot, de a gyereknek van alkura lehetősége, mind a szabály, mind a következmény tekintetében.

Sokan úgy képzelik, hogy a gyerekeket meg kell kímélni a kellemetlen dolgoktól. Mik ezek a kellemetlen dolgok? Pl. a bevásárlás, rezsi, posta, levelek, számlák, kádsúrolás, mosás, főzés, vasalás, tömegközlekedés stb. olyasmik, ami nélkül az élet nem megy, amit én leginkább életismereti tapasztalatoknak neveznék.

Ha burokban neveljük a gyereket nem fogja érteni a világ működését, nem tudja felmérni saját erejét, határait és állandóan szorongás telepedik rá. Amikor a burokból ki kellene lépnie, hatalmas stresszt fog átélni. Sok gyerek el se mer indulni.

Manapság a gyereket vállaló emberek többsége harmincévesnél idősebb. Koruknál fogva ők már jobban meggondolják a gyerekvállalást, jobban felkészülnek. Sokkal felelősségteljesebbek és kevésbé játékosak, mint a húszas éveikben lévő szülők.

A világ veszélyeit is komolyabban veszik, vagyis szoronganak, jobban féltik a gyerekeiket és komolyabban tervezik meg gyerekeik jövőjét. A gyerekért való aggodalmat úgy tudja csökkenteni a szülő, ha növeli a kontrollt. Tudnia kell, hogy mi történik a gyerekkel, mikor hol van, mit csinál, kivel beszél.

A legtöbb gyerek a szülők kontroll igénye miatt kap ideje korán mobiltelefon, ami nélkül már ki sem teheti a lábát. De az is azonnali pánikot vált ki, ha nem veszi fel a gyerek azonnal a telefont. Ha nem a szülő felügyeli a gyereket az csak úgy lehet, hogy egy másik felnőttre van bízva, aki még jobban figyeli.

A világ ismeretlen, félni kell tőle, hiszen a szülők is folyton félnek és féltenek, és így  az a kisgyerekkorban természetes érzés, hogy „kicsi vagyok, védelemre szorulok” nem változik, hanem fenn marad.

A szülők a gyereket biztonságban akarják tudni, ugyanakkor azt is szeretnék, hogy a sikeres és boldog legyen. Ez olyasmit jelenthet, hogy képes legyen önállóan élni, tervezni, elképzeléseit megvalósítani és mindeközben jól érezni magát. Ezért a szülők sok szeretettel, gondoskodással veszik körül a gyereket, hogy amíg nem muszáj, ne tapasztalja meg a világ könyörtelenségét. Vagyis, ha valami kellemetlenség éri a gyereket, a szülők gyakran beavatkoznak és ők próbáják meg elrendezni, pl. a konfliktust, vagy elhallgatnak egy fájdalmas hírt, vagy pótolják a gyerek mulasztását stb.

A környezetnek, nevelésnek nagyon nagy szerepe van a személyiség formálásban, de természetesen a gének által hozott alapok is fontosak. Gondoljuk el, hogy ültetünk egy fát a nappalink közepére. Amíg kicsi és szüksége van ránk szépen fog növekedni, de egy idő után már nem fogja jól érezni magát. Fajtától függően, egyik  sorvadozni fog, a másik alkalmazkodik a környezethez és kis bonzájként meghúzza magát, a harmadik meg szét fogja feszíteni a házat. Az utóbbival megszakad a kapcsolat és a környezettel nem törődve követi majd öntörvényű útját. A másik két típus azonban egész életében függő lesz, önállótlan és törődésre, segítségre szoruló.

A példát folytatva, ha fát nevelünk és látjuk, hogy  megerősödött, akkor ki kell ültetni a szabadba.  Továbbra is kell védeni, óvni kell, mindaddig, amíg azt nem tapasztaljuk, hogy elég erős. Ilyenkor szomorúsággal vegyes elégedettséggel vehetjük tudomásul, hogy jó munkát végeztünk, nincs már ránk szüksége.

Egyedül vagy társakkal iskolába menni gyalog, biciklivel, tömegközlekedéssel – nagyon felszabadító, önbizalmat adó érzés. Amikor problémája adódik, és talál megoldást, akkor büszke lesz magára és erősnek érzi majd magát. Hagyjuk, hogy próbálkozzon. Legyünk mellette, de ne beszéljünk, ne cselekedjünk helyette.  Tiszteljük őt, az érzéseit, a személyiségét és ne a magunk képére akarjuk formálni, hanem hagyjuk őt küszködni, önmagát megtapasztalni.

Minden újabb, szülő által megoldott helyzet a gyerekben az inkompetencia (én erre képtelen vagyok, én nem vagyok elég jó) érzést növeli. Ezért ne beszéljünk a barátjával, sem annak az anyukájával, hogy segítsünk a problémáját megoldani. Ne rohanjunk a zenetanárhoz elintézni, hogy át kell tenni a gyerek óráját, ne beszéljünk a tanárral, hogy kérdezze ki a verset tőle is, ne vigyük utána a tornazsákot, ne hívjuk fel az osztálytársakat, hogy mi a lecke és folytathatnám a sort hosszan.

De beszélgessünk a gyerekkel, hogy mit tudna tenni, neki kivel kellene beszélni, milyen megoldások jutnak eszébe. Természetesen vannak helyzetek, amikor be kell segíteni, de akkor is várjuk meg, hogy a gyerek kialakíthassa a saját véleményét. Mit szeretne elérni, milyen kompromisszumot tudna kötni, egyáltalán akarja-e, hogy segítsünk.

Összegezve azt mondanám, hogy ne akarjunk a gyerek helyett élni. Engedjük meg, hogy élhesse a saját életét. Hibázhasson, átélhesse még a negatív érzéseit, tapasztalatait is. Úgy, hogy közben mellette vagyunk, támogatjuk és sokat beszélgetünk arról, hogy mi történt, legközelebb, mit fog tenni. Megtanítjuk, hogy mindig van új lehetőség és mindig lesz lehetőségünk, hogy máskor másképp döntsünk. Ennek a tapasztalata kell ahhoz, hogy a gyerek felnőttként is tudja majd a kudarcait kezelni, és legyen ereje felállni és folytatni vagy akár újra kezdeni az útját.

A problémáktól nemhogy nem kell félni, de majdhogynem örülni kell neki. Ezek adnak lehetőséget a gyereknek, hogy tesztelje magát, nekünk, hogy megtudjuk milyen stratégiái vannak, mit kell még tanítanunk. Így majd biztosak lehetünk benne, hogy felnőttként adódó problémái megoldásához már rendelkezik előzetes tapasztalatokkal. Nem fog összeomlani, és reménytelenségbe süllyedni, mert nem csak azt tudja, hogy meg fogja találni a megoldást, de arról is van tapasztalata, hogy vannak emberek, akikre támaszkodhat., akik egyyüttéreznek vele, támogatják. Nincs egyedül.

Az, akinek a szerialitás (sor-sorozat-sorrend) készségének fejlődése elakad, annak az iskolában komoly nehézségei lehetnek: írás, olvasás, számolás nehézsége, figyelem- és magatartási problémák.

Az írás, olvasás, számolás a téri és vizuális sorrenden alapul. A szövegértés, számolás és egyéb gondolkodást igénylő területek pedig nagyrészt az ok okozati összefüggésekre építenek. Maga az iskolai lét, az arra való felkészülés és az abban való lét pedig az idői sorrendiség értését követeli. Tehát az a gyerek, akinek a szerialitás készségével problémája van, sokszor nincs képben, nem tudja a rutinokat megjegyezni. Olyan mintha nem figyelne és nem jegyezné meg a dolgokat. Gyakran nem azt csinálja, amit elvárnak tőle, nem érti, mi történik körülötte vagy miért az történik, ami.  

Az életünk gondolkodásunk alapja az egymásutániság, a sorok sorozatok észlelése, megértése majd tervezése. Folyamatokban élünk, mindenben ezt keressük. Tudni akarjuk, hogy milyenek voltunk kicsinek, milyenek voltak az őseink és milyen volt az emberiség, a világ mielőttünk. Összehasonlítjuk ezzel a jelenünket és tervezzük a jövőnket.

Az események egymásutánisága mellett, időben is rendezzük a dolgokat és keressük az ok okozati kapcsolatokat, mi volt előbb, minek mi lett a következménye. Ahhoz, hogy képesek legyünk döntéseket hozni, akár mindennapi apróságokról, pl. kell-e pulóvert vennem vagy vegyek-e tejet, egészen addig, hogy váltsak-e munkát vagy elköltözzünk-e, képesnek kell lenni az adott folyamatot átlátni.

Ez a nagyon bonyolult gondolkodási képesség egy több lépcsőben egymásra épülő készségek sorozata. Úgy kell elképzelni, mint amikor valaki gitározni tanul. Először csak penget, majd egy két akkordot játszik, majd dallamokat és egyre bonyolultabb ritmusokat. Természetesen  mindenféle ember van, a tehetségtelentől az igazi művészig, mindenki más szintre képes eljutni az adottságaitól függően.

Van azonban egy nagy különbség a szerialitás készségéhez képest, mégpedig, hogy a gitározás nem kötelező, anélkül lehet élni, hogy valaki nem tud gitáron játszani.

A szerialitás készsége azonban az életben való jó működéshez nélkülönözhetetlen, és egyébként a gitározásnak is alapfeltétele.

Hogyan tudjuk ebben a gyerekeket segíteni? A kisgyerek először azt tanulja, hogy két dolgot összekössön, pl. már egy féléves gyerek is ugrál a nagypapa ölében, mert a nagypapa lovagoltatni szokta a térdén, azt is tudja, hogy ha beültetik a székébe akkor enni fog kapni. Később az eseményeket is összeköti, evés után már várja, hogy a kádba mehessen. Az ismétlődő dolgok sorrendje hamar rögzül.

Ezért is fontos pl. a napirend, mert nem csak érzelmi biztonságot ad, hanem a gondolkodás fejlődésének is fontos része. A kisgyerek életében a rutinok, az ismétlődés, az időpontok tartása eredményezi a leggyorsabb tanulást.

Ilyenkor hamar kialakul a biológiai ritmusa. A szülő tudni fogja, mikor lesz majd éhes, álmos, mikor kell pelenkát cserélni. Ezért ezeknek a testi funkcióknak a felismerését is könnyebben tudja megtanítani a gyereknek is. Ehhez a stabilitáshoz könnyen kapcsolódnak az események.

Egy éves kor körül indul a kísérletezés kora, amikor a dolgok közötti összefüggéseket tanulmányozza a gyerek. Mi mibe fér bele, előbb ki kell nyitni a dobozt, hogy bele tehessen valamit, előbb le kell tennem azt, ami a kezemben van, hogy felvehessem a másik dolgot. A sorrendet nem lehet felcserélni. Élénken tanulmányozza a szülő arcát is miközben tizedszer dobja le a kiflijét a földre.

A dolgok térbeli, időbeli ok okozat összefüggéseit egyre bonyolultabb szinten kell kezelnie a gyereknek. A totyogóknál sokszor tetten érhetjük. Kiborulásaik leggyakoribb oka, hogy nem értik, előbb fel kell venni a kabátot, hogy kimehessünk vagy le kell venni a ruhát, hogy fürödhessen. A hároméves meg azt nem érti, hogy ha játszótér után a szobában lehet még játszani és utána jön a vacsora, akkor mit akar azzal a szülő, hogy megmondtam a játszótéren, ha sokáig maradunk, akkor nem lesz idő itthon is játszani. Ez egy magasabb szint, amit a gyerek nem ért. Hat éves kor alatt még akkor sem érti, ha megfelelő érzelmi intelligenciával ki tudja találni és képes engedelmeskedni a szülői akaratnak.

A szülőknek van biológiai programja arra, hogy tudják a sorrendet tanítani kell. Sokszor mondják a gyereknek, hogy először ezt majd utána azt csináljuk. Mint ahogy azt is, hogy ha ezt ide teszed, akkor az történik, hogy.... Azonban egy kis tudatosság nem árt. Az óvodáskorban alakul ez a készség, ezért 6-7 éves korig érdemes minden részletet kimondani. Könnyű ellenőrizni, hogy mit tud már a gyerek, mert mondja magától.

Amikor már elég jól beszél a gyerek, akkor egyre gyakoribbá válnak a múlt eseményeiről való beszélgetések. Kifejezetten szeretik, kérik, hogy beszéljünk arról mi történt tegnap, a múlt héten, karácsonykor vagy amikor kicsi volt.

Nagyon jó szokás, ha este vacsora közben vagy alvás előtt az ágyban átbeszéljük a napot. A felkeléstől kezdve lépésről lépésre felidézzük, hogy mi történt. Nyilván ez az elején csak a szülőnek megy, de ha rendszeresen csináljuk, akkor egyre jobban bekapcsolódik a gyerek is.

Ez, természetesen a memóriát is fejleszti. Nagyon szeretik azt is, ha előre elmondjuk, hogy mi fog történni pl. kimegyünk az ajtón, először te mész ki utána én, akkor becsukom az ajtót és beleteszem a zárba a kulcsot stb. Egyre inkább bevonjuk. Általában, ha már tudják, unják.

Játékok, munkafüzetek készülnek a gyerekeknek, a mondókák, népi játékok, dalok szintén használhatók, pl. ’Én elmentem a vásárra... „ A gyerek szeretik azt csinálni, ami az adott fejlődési szinten segíti őket. Többnyire azt utasítják el, ami még korai, azért túl nehéz. Ilyenkor lépjünk egy szinttel lejjebb.

Rengeteg játékot találhatunk ki magunk is. Pl. rakjon sorba a gyerek bármit nagyság vagy szín szerint, aztán fordított sorrendben. Mindjárt láthatjuk is, hogy négyéves kor alatt nemigen tudnak egy sorozatot megfordítani, ez csak később alakul ki 5-6 évesen. De bevonhatjuk a főzésbe, terítésbe, takarításba, mivel bármilyen munka megkívánja a helyes sorrend tartását.

Ha felmerül a gyanú, hogy a gyereknek nehézsége van a szerialitás (sor-sorozat-sorrend) területén, különösen a beiskolázás előtti évben, feltétlenül forduljunk fejlesztőpedagógushoz, hogy egy szűrővizsgálatot végezzen. A fent leírt praktikákkal természetesen a fejlesztést is tudjuk támogatni.

Ha tetszett a post, akkor kérem, hogy a like gomb megnyomásával jelezzen vissza. Ha gyereknevelési kérdése vagy nevelési nehézsége van, akkor

fimotaidopont@gmail.com

www.drlaszlozsuzsa.com

https://fimota.hu/.../dr-laszlo-zsuzsa-gyakori-kerdesek...

Van olyan tehetség, ami mindenen áttör, van amelyiket fel sem ismerik és van olyan, ami elhal. A köztudatban gyakran azt tekintik tehetségesnek, aki erőfeszítés nélkül átlagon felüli teljesítményt nyújt. Népszerűek a tehetségkutatók, ahol hétköznapi emberekről derülhet ki, hogy micsoda különleges tudással rendelkeznek.

Amiről a köznyelv szól az valójában egy készség. Különleges készsége pedig sok embernek van, de ezek nem biztos, hogy kiderülnek vagy ha igen, akkor sem biztos, hogy sikerül megtalálni a megfelelő felhasználási területet. Ilyen lehet pl. a jó megfigyelőkészség, vagy ha valaki sok féle ízt, szagot képes megkülönböztetni, könnyen átlát dolgokat és alkot rendszert, empatikus, jól tud kérdezni, hallgatni stb. Ezeket az iskola többnyire észre se veszi. A család általában tud róla, de nem biztos, hogy tud vele bármit kezdeni. Ritkán tekintik tehetségnek, sokkal inkább zavaró elemnek. (pl. a sokféle ízt érző gyereknél a szülők azt sem tudják miről beszél a gyerek, és azt meg végképp nem, hogy mit csináljanak vele – de jó lenne, ha abbahagyná, ezért megpróbálják leinteni)

Egészen más a helyzet, ha valakinek olyan készsége van, ami más emberek számára könnyen észrevehető és élvezetet nyújt. Ilyen lehet a zene, humor, mozgás. Ezekkel a készségekkel a szülők foglalkoznak, általában külön órákra járatják a gyerekeiket. Az iskola nem érdeklődik, sokszor nem is tud róla.

Végül vannak a gondolkodási készségek, vagy mondhatnám, hogy az iskola által magasra értékelt készségek. Ha valaki gyorsan tanul, jó a memóriája, hamar megért dolgokat jól számol stb. akkor jó jegyeket kap és az iskola elismeri.

Eddig egy készségről, egy jó adottságról beszéltem. De honnan tudjuk, hogy ez tehetség-e?

A tehetség leginkább egyfajta viselkedés, ahogy valaki hozzááll a dolgokhoz, ahogy keresi és feldolgozza az információt. Gyerekkorban nincs is, vagy pontosabban nagyon is sok témája van. A tehetséges ember belemélyed abba, amit csinál, gyakorolja, elemzi, olyan mélyre megy benne, amennyire csak lehet. A gyerekkor során a tehetséges gyerekek, amikor valamivel foglalkoznak, akkor azt nehéz velük abbahagyatni, amíg nem jártak a végére. Nem elég egy dínós könyv, de addig kell hozni őket a könyvtárból, amig nem ismeri az összeset és nem tud mindent róluk. Ha nyelvet tanul, ha 5 szót tud, akkor már mondatokat formál és beszélni akar. Ha rajzol, akkor százszor újra rajzolja, hogy olyan legyen amilyennek elképzelte. És persze ők azok, akik dührohamot kapnak, mert még nem tudnak valamit úgy megcsinálni, ahogy a fejükben van. A témájuk néhány hónaponként változik. Ha az egyik témát kivesézték csak akkor áttérnek át egy másikra.

Az igazi tehetség nem a jó készségétől lesz tehetség, hanem attól az akarattól, hogy az adott dologban nem nyugszik, míg abban nem lesz tökéletes, amíg arról nem tud mindent. Ezért alapos, sokat dolgozik, sokat gyakorol legyen ez rajzolás, biológia, matematika, zongora, hegymászás, sakk vagy kézilabda. Még az olyan közönségnek szóló műfajokban, mint az ének vagy színészet sem a taps mérete okozza az elégedettséget. A tehetséges embernek belső mércéje van és ezt nem lehet becsapni, pontosan tudja, hogy mi volt jó és mi nem.

Az utóbbi kategóriába eső gyerekeknek a lehetőségeket, tanárokat kell biztosítani és olyan társakat, akikkel azonos az érdeklődésük. Ha azonban iskolai készségekben tehetségesek akkor két veszély is fenyegeti őket.

Egyik oldalról az iskolai elvárások, aminek a szülők akarnak leginkább megfelelni. Vagyis elvárják a gyerektől, hogy kitűnő legyen, mert akkor majd jobbak lesznek a továbbtanulási esélyei. pedig nem. A kitűnőség azt jelenti, hogy a gyerek megfelel minden vele szemben támasztott elvárásnak. Nem törődve azzal, hogy őt magát mi érdekli. Ráadásul, ha minden elvárásnak megfelel, akkor nincs is ideje a saját érdeklődését követni. Személyiségtől függően ilyen esetben van, aki átveszi a szülői, iskolai értékrendet és követi a külső elvárásokat. Ő az eredetiségét, a kezdeményező készségét veszti el. A jó stratégia az lenne, hogy ami éppen az érdeklődésének a fókuszában van, pl. éppen a törit imádja, akkor azt várjuk el, hogy abból „6-os” legyen, a többi tárgyból meg ne legyen közepesnél rosszabb.

A másik veszély rájuk nézve a tehetségkultusz. A gyerek sztárolása, mert ő a legokosabb. Sajnos, már régen tudjuk, hogy a kiváló készségeikért sztárolt gyerekek, még ha igazi tehetségek, akkor is „el tudnak romlani”, vagyis le tudnak szokni a munkáról és szégyennek érzik, ha erőfeszítést kell tenniük. Pedig növekedni befektetett munka nélkül nem lehet a végtelenségig. Az, akinek több adatott, az később ér el oda, hogy már munka nélkül nem boldogul. Minél idősebb valaki, annál kisebb a valószínűsége, hogy a hozzáállása meg tud változni. Inkább úgy tesz majd, hogy őt nem is érdekli, ő nem is akarja csinálni, „Gürizzenek a hangyák.”- ahogy egy bajba került középiskolás mondta nekem.

Ezért fáj hallani, amikor szülők arra büszkék, hogy a gyereknek kitűnő a bizonyítványa, pedig nem is veszi kezébe a könyvet. Ennél csak az a rosszabb, ha valakit azért sajnálnak le, mert sokat tanul.

Tapasztalatom szerint az igazán tehetséges gyerekek hamar megtanulják, hogy ne árulják el mennyire sokat tudnak, mennyit olvasnak, mert akkor csak gúnyolódni fognak rajtuk. „Izzadtságszagú”, mert a munka nem érték. Hányan mondják ma is a gyerekeknek, hogy „Ha nem tanulsz majd kukás lesz belőled!” Tényleg belegondol az, aki ezt mondja, hogy ezzel milyen értékrendet közvetít?

Mindig az erőfeszítést kell észrevenni és azt, nagyra értékelni. A sikert el kell ismerni, de érdemes megkérdezni, hogy a gyerek szerint mennyi erőfeszítés volt benne. Meg leszünk lepve, hogy mennyire értik ezt a gyerekek.

Ha valami könnyen megy, ismerjük el, de azt értékeljük nagyra, ha emeli a lécet, akár azzal, hogy segít másoknak. Soha ne sztároljuk, mert az afelé löki, hogy lenézze a munkát. Nem azt kell tanítani a gyereknek, hogy ő a legjobb, vagy neki kell a legjobbnak lenni, hanem azt, hogy amit csinál, abba tegye bele az erőfeszítést és csinálja tisztességgel.

Ha a hosszantartó munkakedvének és érdeklődésének megtartásában akarjuk segíteni, akkor értsük meg, hogy a gyerek éppúgy működik ebben, mint egy felnőtt. A játékokban a rejtvényekben azt szeretjük, ha éppen egy kis erőfeszítést kell tenni. Unalmas, ha valami túl könnyű, fárasztó, ha valami túl nehéz, de izgalmas kihívás ha megfelelő erőfeszítést kíván egy feladat.

A gyerekeket figyelni kell és sokféle dolgot kipróbáltatni velük, hogy kiderüljön mi köti le őket, miben lelik örömüket, miért képesek erőfeszítést tenni, vagyis nem azt kell keresni, amiben jobbak a többieknél. Abban lesznek jobbak, amiben szívesen maradnak, ami érdekli, izgatja őket.

Általában biztosak vagyunk benne, pedig lehet, hogy nem is egyértelmű. A közös étkezés példáján próbálom meg bemutatni, hol lehet elcsúszni.

Az étkezéskor elhangzó utasítás, figyelmeztetés, számonkérés „Tedd le! Ne nyúlj bele! Hányszor mondtam már! Azonnal fejezd be! Nem mehetsz el!” stb. nem tekinthető tanításnak, ezek csupán fegyelmezések.

Gondolhatja a szülő, hogy ebből a gyereknek tudnia kellene, hogy mit csináljon. De igazából csak azt tudja, mit ne csináljon. A rászólások feszültséget keltenek, és nemigen változtatnak a gyerek viselkedésén. A légkör azonban elkerülhetetlenül feszült lesz, ami gyakran robbanáshoz is vezet.

A frusztráció és a türelmetlenség forrása, hogy egy hosszútávú célt szeretnénk tanítás nélkül erőből kikényszeríteni. Ezért a probléma folyamatos, az eredmény bizonytalan, a közös étkezések pedig kellemetlenek. Nem kell ennek így történni. A cselekvés logikáját egy sütemény készítéséhez hasonlítanám.

Először el kell dönteni, mit szeretnénk, mi legyen a kimenet, amivel elégedettek leszünk. Például, ha úgy döntünk, hogy egy finom almáspitét akarunk sütni, akkor van a fejünkben egy kép az almáspitéről mint végeredményről. A cselekvés első eleme az lesz, hogy összeszedjük a hozzávalókat. Cukrot, lisztet, tojást stb. dió lehet benne, de nem szükséges. A mák biztosan nem illik bele. Ezek után a szükséges műveleteket meghatározott sorrendben egymás után elvégezzük. A műveletek többnyire nem cserélhetők föl. Előbb a tésztát kell megcsinálnom, hogy megtölthessem és csak akkor tehetem a sütőbe, ha már minden almáspite készítési műveletet elvégeztem.

Visszatérve a közös étkezéshez. A célunk lehet az, hogy a gyerek szépen egyen, illedelmesen viselkedjen, vagy csak annyi, hogy kellemes légkörben tudjunk együtt vacsorázni. A következő lépésben el kell képzelni és konkrétan megfogalmazni, hogy a kiválasztott cél mit jelent konkrétan. (hogy néz ki egy almáspite) Üljön egyenesen a gyerek, ne könyököljön, egyen késsel villával, használjon szalvétát, tudjon beszélgetni evés közben, ne nyúljon a tálba kézzel, tudjon szedni magának, vizet önteni stb. Ha a kimenet nem világos, akkor nem tudom ellenőrizni, hogy merre haladok, milyen lépések vannak még hátra és nem tudom értékelni a már elért eredményeket. A kinézetet, a látványt írom le. Pl. az almáspite az egy olyan sütemény, amiben két tésztalap között édes almatöltelék van.

A közös étkezés összetevőit ebben az esetben az étkezés körülményei jelentik. Hol ül a gyerek, elég magas-e a széke, kényelmes-e, nem csúszik le róla, nincs beszorítva, mennyire billeg stb. Ki ül mellette, lehet, hogy inkább a szülők közé kellene ültetni és nem a testvére mellé. Mi van a közelében, eléri a növényt, a szekrényt vagy bármi zavarót. Ha mozgékony akkor érdemes-e az asztalnak arra az oldalára ültetni, ahol könnyen kiszaladhat a konyhába, hogy feladatokat teljesítsen, hozza be a sót, hozzon még egy kanalat stb.

Ha a körülményeket megfigyeltük és tisztáztuk, akkor lehet egymásra építve, egyenként az étkezés elemeit tanítani. Az első lépés, hogy ott maradjon az asztalnál. Ezt nem direktbe csináljuk, hanem fordított logikával. Olyan helyre ültetjük, hogy könnyen tudjon mozogni, nem tiltjuk meg neki, hogy elmenjen, sőt, odaadjuk neki a levest, de pohárban, igya meg és elmehet. A család beszélgetve vacsorázik, neki nem kell ott maradni. Amikor jön a második fogás, akkor odahívjuk és könnyen ehető formában odaadjuk az ételét, ha megette elmehet. Ha nem jön, akkor az étele az asztalon marad a vacsora végéig, de utána elrakjuk, mert az étkezésnek vége. Természetesen szólunk mielőtt elpakolnánk. De ha elpakoltunk, akkor már nincs étkezés. Fontos, hogy a szavunknak súlya legyen.

Ha igazából szeretne az asztalnál maradni, de nem tud mit csinálni, akkor az előbbi ételadagolós módszert alkalmazva, a két fogás között megengedjük, hogy egy bizonyos játékkal játszhasson, amíg nem jön a következő fogás.

Amíg azon dolgozunk, hogy egy étkezésnél minél tovább tudjon ülve maradni, addig nem foglalkozunk azzal, hogyan ül vagy hogyan eszik, bármilyen gusztustalan is legyen. Ugyanis, ha étkezés közben neveljük, akkor „menekülni” fog és nagyon nehezen vagy egyáltalán nem fogjuk elérni, hogy végig üljön egy étkezést a családdal.

A továbbiakban egyesével haladjunk. Mindig a legzavaróbb dolgot vegyük előre és a többivel ne foglalkozzunk. Pl. Ha azt tanítjuk, hogy csukott szájjal egyen, akkor ne szóljunk azért, mert kézzel veszi ki a levesből a répát.

Akkor van a legkevesebb probléma az étkezéssel, ha már egészen kiskorától hagyjuk, hogy egyedül egyen, tapogassa és játsszon az étellel. Amikor bennünket akar utánozni és két három évesen ő is kéri a villát, a kést adjuk oda, hogy próbálkozzon. Ne erőltessük és természeten felügyelet mellett, de hagyjuk, hogy próbálkozzon, amikor csak akar. Ne foglalkozzunk azzal, hogy mennyire maszatol maga körül, hogy még a haja is főzelékes. Minél nagyobb önállóságot adunk neki, annál jobb lesz a koordinációja és annál előbb találja meg a száját. Nem szabad a rövidtávú kényelmetlenség miatt egy hosszútávú problémát előállítani.

Ha már nagyobb a gyerek, és gondjaink vannak, akkor a fent leírt menetben lépésről lépésre haladjunk a célunk felé.

Nagyobb gyerekeknél motiváló helyzet lehet, amikor étterembe megyünk, vagy átmegy a barátjához vendégségbe. Kérdezzük meg, hogy tudja-e mire figyeljen, akarja-e, segítséget, tanácsot. Lehet, hogy visszautasít, de a legközelebbi vacsoránál jobban megfigyeli majd, hogy mi hogy eszünk.

A közös étkezési helyzeten próbáltam meg bemutatni, hogy ha viselkedésváltozást szeretnénk elérni, akkor hogyan érdemes a problémáról gondolkodni.

A tanulást meggyorsítja és igen hatékonnyá, a változást maradandóvá teszi, ha a célokat és eszközöket pontosan átlátjuk a fogalmakat konkretizáljuk és lassú, egyértelmű lépésekben haladunk előre.

Egyre többször hallom, hogy a gyerek nem tanulta meg, nem akarja megtanulnia mutatós óra használatát. Vagy a szülőknek nem tűnik fontosnak, hogy ebbe energiát tegyenek. Mire jó a mutatós óra, ha van digitális?

A mutatós óra leolvasásával, egészen könnyedén sokféle idegsejt és agyterület között építhetünk ki kapcsolatot, a mintázat felismeréstől, az elvonatkoztatáson, a szimbolikus gondolkodáson át az időfogalmának megértésén, az életszervezésen át egészen az élet értékének és végességének a megértéséig.

A mutatós óra leolvasása az időfogalmát alakítja ki a tudatunkban és az életünk, ez által az irányítását teszi megélhetővé. 

Ha az időfogalom kialakult, akkor a digitális óra használata már csak ízlés kérdése. Fordítva azonban nem lehet. A digitális óra leolvasása egy mintázat felismerés, amihez lehet akár cselekvéseket is társítani, de ez soha nem lesz ennél több. 

Az óra leolvasás tanításában nem kell erőszakosnak lenni. Egyszerűen az élet részévé kell tenni az idővel gazdálkodást.

A legjobb az, ha minden szobában, ahol a gyerek tartózkodik van egy óra.  A legjobbak a standard órák, minta nélküli, sima alapon, jól látható számok. Fontos, hogy másodperc mutató is legyen rajta. A gyerek szobájában pedig egy sima, vekkert is érdemes tenni (ami u.ilyen, sima, 3 mutatós, plusz ébresztő).

A különböző tevékenységek kezdetét, végét, időtartamát meg kell jelöni a gyereknek. Kicsi gyereknek azt mondjuk, és mutatjuk, hogy „Amikor a mutató ideér, akkor lesz fél hét és akkor kell menni fürdeni. Addig találd ki, hogyan fejezed be a játékot.”

Nagyobb gyereknek „Amikor a nagymutató a hatoson lesz, akkor lesz fél hét...” Még nagyobbnak, „Fél hétig fejezd be amit csinálsz, mert akkor kell menni fürdeni.

Ugyanígy megmondjuk és megmutatjuk az időtartamot is „Három negyed ötkor fogok szólni, hogy fejezzétek be a játékot, mert ötkor hazaviszem a Zsoltit.”

Később már a gyerektől kérdezzük meg, hogy egy tevékenységet hánytól, hányig tervez vagy hány órakor akar valamit csinálni. 

Azontúl, hogy a mutatós óra használat a magasabb szintű gondolkodást fejleszti, ez a módszer a nehezen váltó gyerekeket megnyugtatja, mert az élet kiszámíthatóbbá válik a számukra, csökkennek az őket megterhelő váratlan események. 

A szétszórt vagy figyelemzavaros gyerekeknek pedig segít rendezetebbé válni és megkíméli őket attól, hogy 20-30 évesen legyenek kénytelenek „time management” tanfolyamra járni. 

Végül a szülőket is rendben tartja, nem esik szét a napirend, ha a szülő is figyeli az órát. Nem kell kapkodni, mert késésben vagyunk Nem utolsó sorban, a szülő megbízhatóságát, szavainak súlyát erősíti, ha a gyerek számára kiszámítható, amit tesz és mond.

Természetesen felmerülhet a kérdés, előtte azonban érdemes néhány dolgot megfigyelni. Vannak helyzetek, amikor egy gyerek esetében normális a sok mozgás.

Tíz-tizenegy éves korig a gyerekeknek nagy a mozgásigénye, a kicsik futnak, másznak bicikliznek, a kisiskolások általában szeretnek sportolni, táncolni vagyis szervezett mozgásokban is részt venni. A kiskamaszok a hormonműködés beindulásakor fáradtak, nyűgösek. Ilyenkor leginkább feküdni szeretnek, de átlendíthetők és ezt a szakaszt elhagyva újra visszatér az energiájuk.

Egyénileg, biológiai adottságoktól is függ, hogy ki mennyire mozgékony. De egy nem ADHD-s gyerek, ha kimozogta magát, akkor fáradt és nem akar többet mozogni. Le akar ülni, haza akar menni. Ugyanakkor minden gyerekre igaz (ahogy a felnőttekre is), hogy ha túl fáradt, akkor túl pöröghet. Pl. egy egész napos kirándulás után, már nagyon nyűgösek lehetnek a gyerekek, de hazaérve felpörögnek és alig lehet velük bírni.

AZ ADHD-s gyerekek mozgása többféle lehet. A legkönnyebben azonosíthatóak azok, akik fáradhatatlanok. Rájuk mondják a szülők, hogy nem is jártak, hanem 8-10 hónaposan felálltak és azóta futnak. Óvodáskorban egész nap kint vannak és este még futnak egy keveset a lakásban. Kisiskoláskorban mindennap órákig sportolnak. Sokan, ha leülnek vagy lefekszenek akkor is mozog valamelyik végtagjuk. Ha elmegyünk velük valahová bármennyire is tudnak viselkedni egy idő után már érzik, hogy nem bírják tovább és futniuk kell. Ez megmarad. Felnőtt korban is csak egy ideig tudnak egy helyzetben megmaradni. Ha nem tudnak mozogni, akkor robbanni fognak. Ezek a gyerekek olyan erős késztetést élnek át, hogy már óvodáskorban meg tudják mondani, hogy nekik futni kell, hogy nem tudnak ülve maradni. Iskoláskorban is csak akkor tudnak figyelni, ha közben hintáznak a széken vagy babrálnak valamivel.

Másik csoportot alkotnak azok, akik folyton matatnak, időnként fura mozgásokat csinálnak pl. film nézés közben felállnak és tekeregnek vagy csak fetrengenek a kanapén. Nem szeretnek jobban vagy többet mozogni, mint egy átlag gyerek, csak van bennük valami belső nyugtalanság, sokszor észre sem veszik, hogy mit csinálnak. Náluk a szülők is bizonytalanok. Sokszor sportolni viszik őket, arra gondolva, hogy túlmozgásosak. Csakhogy ezek közül nem mindegyik gyereket lehet intenzíven sportoltatni, mert közülük sokan fáradékonyak. Amikor pedig elfáradtak, akkor túlpörögnek. Így könnyen kialakulhat egy negatív kör.

A túlpörgést onnan lehet megismerni, hogy ilyenkor a gyerek szinte elérhetetlen. A mozgása szétesett, rendezetlen, elesik, nekimegy, lever, felborít. Indulatos, mindenre robban, túlérzékeny, sírva fakad vagy megmakacsolja magát és értelmetlenül ragaszkodik valamihez. Ha ezeket a jeleket tapasztaljuk, akkor először a gyerek életmódját kell először átgondolni és néhány kísérletet végrehajtani pl. két napot otthon tartjuk vagy korábban hazavisszük, vagy egy hétig nem megy edzésre stb. Igy kiderülhet, hogy csak kimerült volt. A gyerekorvossal is érdemes beszélnünk erről (pl. vérszegénység).

A harmadik csoport az, ahol a gyereknek szinte nehezére esik a mozgás, de belül nyugtalan és feszült. Általában ők is tudnak róla beszélni, mert kellemetlen a számukra. Náluk leginkább az a baj, hogy a környezet nem hisz nekik, hiszen nem látnak rajtuk semmit. Rendesen ülnek, csinálják, amit kell. De aztán robbannak. Váratlan, sokszor meghökkentő, gyakran nem a helyzetnek megfelelő a reakciójuk.

Az ADHD egy bonyolult tünetegyüttes és ennek csak az egyik, de nem kötelező eleme a hiperaktivitás. A mozgás alapján akkor gyanakodhatunk ADHD-ra:

- ha az inadekvát, azaz nem a helyzetnek megfelelő. Tudja a gyerek, hogy mit várunk el tőle, akarja is, ígéri is és nem tudja megtenni,

- ha a gyerek panaszkodik a külső vagy belső nyugtalanságára, megéli annak feszítő jellegét. Függetlenül attól, hogy mi mit látunk, higgyünk neki.

Az emberek genetikailag különböznek abban, hogy mekkora a mozgásigényük. Ha valakinek sokat kell mozognia vagy szeret sportolni, attól még nem ADHD-s, mint ahogy kaphat valaki ADHD diagnózist akkor is, ha nem rohangál folyton.

Ha felmerül az ADHD gyanúja, akkor forduljunk klinikai szakpszichológushoz vagy pszichiáterhez, akik értenek a diagnózishoz. Gyanút bárki megfogalmazhat, aki foglalkozik a gyerekkel, de ezt ne vegyük készpénznek, mindig kérjük ki a szakember véleményét.

A nagycsoport idején fedezik fel a gyerekek, hogy a szavaknak micsoda súlya van. Elég egy szó és a másik sírva fakad, nevetni kezd vagy megsértődik. Ilyenkor tanulnak meg csúnya szavakat is. Nagy izgalommal tudják mondani, hogy kaki, pisi és aztán lesik a hatást.

Ez a rácsodálkozás aztán elmúlik és a beszéd, a kommunikáció nagy része automatikussá válik. Megszokott helyzetekben megszokott dolgokat mondunk. Legtöbbször oda sem figyelve. Munka után az otthoni rutinban a “beszélgetések” is a megszokott módon folyhatnak, gyerekkel, házastárssal egyaránt.

A gyerekek felé utasítások, számonkérések, figyelmeztetések, irányítások és általános dicséretek: hozd ide, tedd oda, megcsináltad, csináld meg, ha nem csinálod akkor …..........., ügyes vagy és hasonlók.

Gyakran a kérdések is inkább beszélgetést gátlók, mint azt segítők: Jó voltál? Megetted a tízóraid? Mi volt az ebéd? Feleltél?

Nincs is ezzel baj, ha a rutinok hatékonyan mennek és utána mindenki leül a vacsora asztalhoz és ott, egy oldott, jó hangulatú beszélgetés zajlik. Vagy fürdés közben bolondozunk, mesélünk, beszélgetünk a gyerekkel, gyerekekkel.

Az idő nyomása, a feszített tempó arra készteti a szülőket, hogy röviden, határozottan beszéljenek a gyerekkel. Sokan, akik nem ilyenek, azok meg kérnek, ezerszer elmondják és a végén már könyörögnek. Bár ez a két stratégia stílusában nagyon eltér, de a lényegét tekintve mégsem, hiszen mindkettő feszültséget gerjeszt.

Az előbbi esetben a szülő nagyon fegyelmezetten, mint egy őrmester próbál kemény lenni, amitől elfárad érzelmileg és testileg egyaránt. A másik esetben a fáradtsága, mint depresszió és reménytelenségség jelenik meg.

A feszültségtől és fáradságtól mindenki szuper érzékeny lesz. Egy rossz szó, egy félreértett mozdulat és már veszekedés van. Mint a vulkánból a láva, kiömlik a sok felgyülemlett feszültség és utána jön egy rövid megkönnyebbülés.

Ahol a láva módszer mint stress- és feszültségoldó stratégia a rutin részévé vált, ott nem lehet egy mély levegővel, holnaptól másképp csinálva átállítani a családot. De fokozatosan, az apróbb változásokat észrevéve, megerősítve mindent megváltoztathatunk.

Legkönnyebb azzal kezdeni, hogy utasítások, figyelmeztetések helyett elkezdjük kérdezni a gyereket. “Hét óra van, szerinted mi következik a napirend szerint? Szeretnél vacsora előtt fürdeni? Szerinted tíz perc elég lesz, hogy kitaláld a játék végét? Éhes vagy? Tudnál segíteni megteríteni?”

A kérdésekkel gondolkodásra, választásra és döntésre ösztönözzük a gyereket. Ezzel segítünk rögzíteni a feladatokat, ugyanakkor az önállóságát, az önbizalmát is erősítjük.

A szülőket pedig a kérdezés megvédi attól, hogy negatív reakciókat adjanak. Azt sugároznak a gyerek felé, hogy elismerik és elfogadják, hogy van választási és döntési joga.

Ugyanakkor az is egyértelművé válik, hogy az adott dolgot nem azért kell megcsinálni, mert a szülő utasította rá a gyereket, vagy mert érzelmileg kizsarolta, kikönyörögte vagy erőszakkal kikényszerítette. Hanem azért, mert ez a dolgok rendje. Egyáltalán nem merül fel, hogy kell-e? miért kell? kinek a kedvéért? Tudjuk, hogy kell, de abban van és lehet választás és döntési lehetőség, hogy…............ és itt fontos, hogy a szülők előre tudják, mik a határok, ne rögtönözzenek.

Pl. van, ahol rugalmas lehet, hogy előbb van a vacsora és utána a fürdés vagy fordítva, ha pl. egy gyerek van, vagy a szülők már korán otthon vannak, lehet a vacsora időpontját bizonyos határokon belül tologatni. De ott ahol a testvér 7-re ér haza az edzésről és ilyenkor nagyon éhes, akkor a vacsora időpontja jó ha kötött és nem kínálunk választási lehetőséget egyik gyereknek sem, ha azt akarjuk, hogy tudjon a család együtt vacsorázni.

A kérdés feltevésnek az is egy előnye, hogy igazi kérdést nem lehet automatikusan feltenni, így a szülő magát is gondolkodásra készteti, ezzel a figyelmét is a helyzetre irányítja. A gyerekek érzik és tudják, mikor figyelnek rájuk, ezért is nem reagálnak az automatikus kommunikációra. Megvárják, míg rájuk figyelnek, még akkor is, ha az negativ töltetű lesz.

A kérdezős módszerrel tehát, megállíthatjuk a kommunikációs automatizmusainkat és a hétköznapi rutinokat az érzelmi síkről átterelhetjük a realitások és a valóságos összefüggések szintjére. Ezzel sok feszültséget kivezethetünk a család életéből.

Mindenki tisztában van vele, hogy a társasági viselkedési szabályok ismeretében a gyerekek is felnőttek is sokkal fesztelenebbek és magabiztosabbak.

Ha egy gyerek nem tudja hogyan viselkedjen egy társas helyzetben, (pl. új sportkörben, kézműves foglalkozáson vagy akár az új iskolában), akkor a bizonytalanságát, visszahúzódását udvariatlannak, akár sértőnek tekintheti a környezet, és elutasítóvá válhatnak vele szemben. Az odafordulás, kedvesség vagy érdeklődés hiánya következtében pedig tovább romlik a gyerek önértékelése, fokozódik a szorongása és egy ördögi kör alakulhat ki, amiből nehéz majd kitörni.

Az a gyerek, aki tudja mikor hogyan kell viselkedni, annak számára egy társasági helyzet egyszerűen kezelhető. Nem kell gondolkodni, hogyan vegye fel kapcsolatot, hogyan viselkedjen. Ráadásul, az udvarias ember szinte mindig szimpátiát vált ki, mert tiszteletet jelez annak a számára, aki felé udvariasság irányul. Mondjuk is, hogy milyen tiszteletlen - arra, aki nem viselkedik udvariasan. Gondoljunk csak a szélhámosokra. Ők aztán ellenállhatatlanul udvariasak, amit tisztelettel vegyes kedvességként élnek meg az áldozatok.

Az udvariasságot, a másikra figyelést már a kisgyerek öntudatra ébredésétől, az un dackorszaktól kezdve érdemes komolyan venni. Ekkortól tud majd zavarba jönni vagy elszégyellni magát. Érdemes rá, mint egy „mini felnőttre” tekinteni abban az értelemben, hogy komolyan vesszük. Ne nevessük ki, bármilyen édes. Ne beszéljünk róla a feje felett, mintha ott sem lenne, ne beszéljünk helyette. Gyakoroljuk vele otthon, hogy hogyan kell köszönni, bemutatkozni, kezet fogni. Játsszuk el, hogy mi vagyunk a szomszéd néni, a postás bácsi stb.

Ha nem tud szemkontaktust felvenni, akkor először arra tanítsuk, hogy nézze a másik száját, aztán később az orrát, onnan már nem olyan nehéz a szembe nézés, mert addigra a viselkedés többi eleme már rutinosan megy.

A kérem, köszönöm egyrészt a mintaadáson múlik, másrészt a kiváráson. Legyünk türelmesek és mindig várjuk meg míg kimondja. Talán ezzel van a legkisebb probléma.

A „bocsánat” szó használatát külön kiemelném. Sokan ott csúsznak el ennek tanításában, hogy nem elégszenek meg a kimondással, hanem igaz megbánást várnak. Ezért aztán a gyerekek sokszor megmakacsolják magukat és akkor inkább nem is mondják. A megbánás kérdése bonyolultabb kérdés, erre most nem térek ki.

Szét kell választani a kár- vagy fájdalomokozás utáni, helyrehozást, megbánást igénylő bocsánatkérést, a hétköznapi életet egyszerűsítő bocsánatkéréstől. A hétköznapi érintkezéskor bekövetkező kisebb koccanásokat, zavarokat (nekimegyek, rálépek, leejtem, elé lépek, elveszem stb.) elsimító „bocsánat”-nak automatikusan kell jönnie. Pontosan úgy, ahogy a kérem/köszönöm-nek.

A bocsánat szót nehezen használó emberekkel szemben mindenki gyanakvóbb, könnyebben alakul ki róluk negatív vélemény pl. mert könnyebben tekintik őket önzőnek, másokkal nem törődőnek. Ez még akkor is így van, ha valaki valójában a félénksége miatt, nem tudja mondani. A környezet először a viselkedés alapján ítél és lehet, hogy nem is ad lehetőséget, az okok feltárására.

Mi az, amit feltétlenül meg kell tanítani: mosolygás, szemkontaktus, kérem, köszönöm, bocsánat, a köszönés, bemutatkozás, megszólítás és az un. small talk : néhány téma az időjárás, a közlekedés, az iskola, film, zene, sport - kinek mi. Pár mondat és kérdés, amivel egy beszélgetést kezdeményezni lehet vagy, amivel egy kezdeményezésre reagálni lehet.

Az óvodásoknál jól lehet a plüssöket, katonákat, barbikat használni erre. A kisiskolások imádnak dramatizálni, amikor szerepekbe bújva játszunk el egy-egy helyzetet.

Használhatunk szólásokat, közmondásokat, ezek könnyen megjegyezhetők és könnyen felidézhetők pl. „Nézni szabad, bámulni nem.”, „Az udvariasság minden ajtó kulcsa.”stb.

A viselkedéshez társítsunk szavakat „Láttam, hogy elléptél, hogy elférjenek melletted, ez figyelmesség volt tőled.” „Nem vitáztál vele, mert láttad milyen fontos neki, ezért átengedted a kockát, ezt nagyvonalúság volt a részedről.” „Kedves voltál, hogy vigasztalni próbáltad.” Az adott viselkedést megnevezve összekötjük egy jelzővel, akkor egy helyzetben, később a szóval elő tudjuk hívni a kívánt viselkedést. „Kérlek, légy most nagyvonalú, figyelmes vagy segítőkész stb. Pontosan tudni fogja, hogy mit értünk a kifejezés alatt. Ráadásul így pozitívan építjük a gyerek önképét.

Nagyobb gyerekeknél, akár van gond, akár nincs, érdemes velük beszélgetni az illem, udvariasság, protokoll, kulturális különbségek kérdéseiről. Ebben a korban érdeklődőek, szeretnek beszélgetni, de lehet könyvet venni, akár oktatófilmet keresni.

A kamaszok végtelenül pimaszok tudnak lenni, elsősorban a szüleikkel. Ugyanakkor, más társaságban sokan tudnak viselkedni. Nem kell elkeseredni, nem felejtette el, amit korábbi éveiben tanult. Ebben a korban direkt módon ne próbáljon senki tanácsot adni, ha nem kérték rá. Ha ezen a koron túl lesz és szükségét érzi, majd kérdezni fog. Maximum azzal próbálkozzunk, hogy egy-egy könyvet szem előtt hagyunk, esetleg megjegyezzük, hogy milyen érdekes. Az is előfordulhat, hogy a protokoll valamely, az érdeklődéséhez közelálló formájára film vagy könyv alakban felhívjuk a figyelmét.

Gyakran találkoztam azzal, hogy a szülők úgy érezték, hogy a gyerek önmegvalósítását gátolná, ha ők alkalmazkodásra tanítanák. Éppen ellenkezőleg. Aki nem érti a társasközeget, aki nem tud beilleszkedni, az mindig bizonytalan lesz és frusztrált, mert nem tudja magát elfogadtatni és nem tudja mások tiszteletét kivívni. Az önmegvalósítás a belső önbecsülésre épülő magabiztosságból épül.

Az a gyerek, aki nem érti, amit neki mondanak, az furcsán fog viselkedni. Például az óvodában áll majd a játszószőnyeg mellett és figyeli a többieket. Sokat játszik egyedül és csak ritkán a többiekkel. Leginkább csak figyel. Néha meg, mintha eltörne valami benne, elkezd rohangálni össze-vissza, vagy idétlenkedik. Másik gyerek meg nem figyel, ha szólnak hozzá, nem hajtja végre az utasítást, mintha elfelejtené, mit kell csinálnia. Néha butaságokat kérdez, ha valamit akar, nem is hallgatja meg, mit mond a másik. Ha mesét néz, nem lehet hozzá még szólni sem. Van, aki nem is akar mesét hallgatni, inkább csak fejből lehetett neki mesélni, beszélgetős formában stb.

Persze, amit itt leírtam az sok mindent jelenthet, sokféle oka lehet, de ezek között szerepel a nagy vagy megduzzadt orrmandula is, ami ebben a légszennyezett, allergiás korban nagyon gyakorivá vált.

A nagy orrmandula úgy tömíti el a hang útját belülről, mintha mi kívülről betömnénk a gyerek mindkét fülét vattával. Kisebbeknél előfordul, hogy a szájukat sem tudják becsukni, mert nem kapnak elég levegőt. Nem tudnak aludni, folyton felébrednek. Hangosan horkolnak.

Itt is, mint sok esetben, az a paradox helyzet áll elő, hogy azok járnak jobban, akiknek a helyzete súlyosabb. Ha az orrmandula még sokszor be is gyullad, akkor hamar kiveszik, ellenkező esetben nem, mert az orrmandula a fej növekedésével egyre kisebb lesz. Ráadásul, ha korán kiveszik, akkor gyakran visszanő. Ezért általában azt javasolják a szülőknek, hogy várjanak, majd magától is javul a helyzet. Lehet, hogy fizikailag lassan javul, de addig pszichésen sokat romlik, mert a gyerek a fejlődésében nem tud megállni, csak letérni a normál tanulási, fejlődési útról.

A beszédtanulás egy nagyon lassú, nehéz folyamat. Biztos mindenki próbált már idegennyelvet utánozni. Mennyire nehéz megtalálni azokat a hangokat, azt a hangsúlyt, ahogy kiejtenek egy szót. Rengeteg a hasonló hangzású szó. Ha nem pontos a megkülönböztetés nehezebb a jelentést is az adott szóhoz rendelni.

Még a jól halló gyerekek is a nyelvtanulás kezdeti fázisában keverik a hangokat, csak első szótagot használnak, a szótagokat felcserélik stb (pl. tutyus=kutyus, mimmajos=villamos, pesót=spenót)

A gyerekek különböznek abban is, hogy öröklötten milyen nyelvi készségeket hoznak magukkal. Van, aki beszédesebb és rugalmasabb a nyelvi készsége, és van, aki meg nem ilyen.

A teljesség igénye nélkül csak a legfontosabb, jól felismerhető jeleket sorolom fel. Ha a gyerek horkol, sokszor felébred, csurog a nyála, későn kezd beszélni, hibásan ejti a hangokat, lassan tanulja a szavakat, nem figyel ha hívják, nem tud utasítást követni, úgy tünik mintha rossz lenne a memóriája akkor feltétlenül csináltassunk alapos orr-fül-gégészeti kivizsgálást hangsúlyozom, hogy gyerekklinikán, gyerekekre szakosodott orvossal.

Kevésbé súlyos esetben, jó nyelvi készségek mellett előfordul, az is, hogy a gyerek ugyan nem tudja a hangokat megkülönböztetni, mert a „dugója” még meg van, de kompenzál, vagyis más készségeket használva kiegészíti a hiányos működést. Pl. előbb végig hallgatja a mondatot és utána visszakövetkeztet, hogy a dobozt vagy a tobozt kell elővennie, vagy a mesében a kisfiú kért vagy mért valamit.

Általában ez a szakasz már az iskolás kor körül okoz viselkedési és tanulási gondokat. Ilyen esetekben van a legtöbb bizonytalanság, ki kell-e venni az orrmandulát, mert ugyan nagy, de nem szokott begyulladni.

Aki kompenzál az gyakran félrehall, de nem tud róla, ezért dühös, veszekszik „Nem is azt mondtad! Nem ezt ígérted” stb. Állandó a félreértés. Ráadásul lassúak, mert a harmadik mondat után, már olyan késében vannak a megértéssel, hogy nem tudják tartani a lépést és feladják. Akkor jön a „Nem figyelsz” Miért nem figyelsz?” De az az igazság, hogy a figyelés nagyon fárasztó. Olyan mentális kimerülést okozhat pl. a kisiskolásoknál, hogy a szünetekben csak őrjöngeni tudnak, otthon meg csak veszekszenek.

Természetesen a társaskapcsolatokat is megzavarja. Lehet ott is „figyelmetlenek” ezért nem szívesen játszanak velük a többiek, mert mindig elrontják a játékot. De az is lehet, hogy teljesen visszahúzódnak, elmagányosodnak.

Ahhoz hasonlítanám, hogy mit érez egy felnőtt, amikor egy nehezen érthető előadást kell végig hallgatnia olyan figyelemmel, hogy arról utána tudjon adni egy jó összefoglalót a főnökének. Ez a mentális kimerülés. Minimum feszültnek érzi magát ilyenkor az ember, de leginkább letenné valahová a fejét, hogy ne kelljen érezni, azt ami benne van. Hát így van ezzel a gyerek is, csak ő többnyire rohangál, vagy nyűgös lesz vagy követelődző.

A probléma tovább gyűrűzik. Az iskola akkor kezdi az írás olvasás tanítását, amikor a gyerek elvileg, már automatikusan tudja feldolgozni a hallási információt. Igy nem okoz nehézséget neki a következő szint, ahol a szimbólumokat és hangokat kell összekapcsolni. A szavakat fel kell tudni bontani hangokra a hangokat meg kell feleltetni bizonyos jeleknek, a jelekből értelmes csoportokat kell alkotni és azokat még nagyobb egységekbe rendezni. A hangot betűre, a betűt hanggá alakítást egyre gyorsabban és egyre nagyobb egységekben kell elvégezni.

Ha valaki nem tudja megkülönböztetni a hangokat, akkor, hogyan tudná megfeleltetni a hangot a betűvel. Ha nem hallja a szavak hosszúságát, akkor hogyan tudná melyik betűt válassza. A számolásnál bezavarnak a hasonló hangzású számok pl. a négy-hét szinte mindig gondot okoz. A számolásnál a szövegértés nehézsége is hamar megmutatkozik. Vagyis a nagy orrmandula önmagában is lehet oka a különböző „disz”-ek kialakulásának. A dolog iróniája, hogy a későbbi tanulási zavarok kialakulásának abban az időben lehet hatékonyan elejét venni, amikor arra kell várni, hogy a „gyerek feje nőjön és így az orrmandulája relatíve kisebbé váljon”

Egy bonyolult rendszer egy, problémát okozó elemét emeltem ki. Szerencsére ma már sokat tudunk és sok féle eszközünk is van a viselkedési és tanulási problémák azonosítására és felszámolására. A fejlesztőpedagógusoknak már hatalmas készlete van a készségek kialakítására.

Fontos tudni, hogy ha a gyereknek nagy volt az orrmandulája és azt kivették, akkor a hallása rendbejött, de a hallott információt a korábban tanult, „hibás” módon dolgozza fel, vagyis az észlelése, beszédértése még nincs rendben. Kinél többet, kinél kevesebbet kell segíteni. Ezt a fejlesztőpedagógus tudja bemérni és utána a megfelelő eszközkészlettel fel is tudja számolni a nagy orrmandula okozta észlelési problémát.

Amikor a gyerek valami rosszat tesz, talán a leggyakrabban elhangzó szó, a miért. Legszívesebben azt ajánlanám minden szülőnek, hogy nem is kellene használni ezt a szót.

Leejti a gyerek a kenyerét Miért nem figyelsz? Elesik. Miért nem vigyázol? Széttépi a rajzát. Miért csináltad? Összekeni a fürdőszobát. Miért teszed ezt velem? Elszalad. Miért nem fogadsz szót? Megüti a testvérét. Miért vagy ilyen durva? stb.

A kisgyerekek még nem tudják a késztetéseiket kontrollálni. A külső ingerek irányítják őket. A pici baba, amit meglát azt meg akarja fogni, de utána meg nem tudja elengedni. Aztán mindent a szájába vesz, utána mindenhez odamászik, majd odamegy. Az inger vonzza, ezért közelít. Ha megijed, akkor el akar menni, látni sem akarja azt a dolgot. Amikor akadályozzuk, mind a közeledésben, mind a távolódásban, akkor ellenáll, indulatos lesz, sírni fog.

A kisgyereknek fejlődése során meg kell tanulni az ingereknek ellenállni. Ezt hívjuk kontrollnak. A hároméves azonnal belerohan a pocsolyába, ha meglátja, mert nincs vagy még gyenge a kontrollja. A hatéves, már képes lehet visszafogni magát, ha azt tanulta, hogy nem szabad. A kilencéves pedig már egy döntést hoz arról, hogy most vállalja-e a következményeket, azt is, hogy vizes lesz, azt is, hogy leszidhatják.

Az ingerek azonban belülről is jöhetnek. A négyévesnek eszébe jut, hogy csokit szeretne és nem tud ettől a gondolattól elszakadni. Ez éppolyan nehéz és a tanulás éppolyan lassú, mint a külső ingereknél. Üvölteni fog, hogy most akarom, vagy folyamatosan megy a szülő után és mondja, mondja, hogy adjál csokit.

A kisgyereknek az idegrendszeri éretlensége miatt, a miért kérdésre azt kellene válaszolnia: „Azért tettem, mert megláttam (azt a dolgot), (vagy később) mert eszembe jutott – és még nem alakult ki a az a képeségem, hogy irányítani tudjam a viselkedésem. Ha valami tetszik vagy érdekesnek tűnik, akkor oda kell mennem, ha nem tetszik akkor el kell futnom.”

Ha ezt nem tudja mondani a gyerek, és szülőként mi sem tudjuk, hogy ez a helyes válasz, akkor lehet, hogy nem szükségszerű problémákat állítunk elő.

Leejti a gyerek a kenyerét Miért nem figyelsz? Fogalma sincs, hogy mit akarunk, mit kéne mondani. El van keseredve, hogy leesett a kenyere és ráadásul érzi, hogy haragszik rá a szülő. Ha ez ismétlődik, akkor megtanulja, hogy ha valami rossz történik vele, annak ő az oka, magára kell negatív érzelmi reakciót adni.

Ha nem várunk magyarázatot a gyerektől, akkor mondhatjuk azt „Nézd, ha közelebb ülsz az asztalhoz, és leesik a kenyér, akkor sem a földre fog esni.” Ebben az esetben egy összefüggést tanítottunk neki, anélkül, hogy érzelmi reakciót kötöttünk volna az esethez.

Ha megnézzük a többi példát, akkor láthatjuk, hogy minden esetben a miért kérdés ok okozati viszonyt teremt. A gyerek a felelős, a hibás a megtörtént rossz dologért. A gyerek rossz, a szülő haragszik. A gyerek megijed. Ezt bárki megfigyelheti, aki elkezd miértezni. Kikerekedett szemekkel néz a gyerek a szülőre és fogalma sincs mit kellene mondani vagy csinálni.

Kisgyerekeknél, tehát a dolgok közötti összefüggésre hívjuk fel a figyelmet, magát a kívánt viselkedést írjuk le.

Nagyobb gyerekeknél, nagyjából 9 éves kortól már, jobb ha együttérzünk, ha leejti a kenyerét vagy elesik. Ő már ismeri az összefüggést, ezért valószínűleg dühösebb magára, mint mi. Senki nem szereti, ha valamit elügyetlenkedik. Úgyhogy vagy együttérzünk, vagy csöndbe maradunk. A miérttel csak egy fergeteget indíthatunk el.

Olyan esetben, amikor megbánt valakit vagy kárt okoz valakinek a nagyobb gyerek, akkor sem a miért a megfelelő kérdés. Ezzel leginkább olyan válaszokat váltunk ki, hogy „Csak.” „ Mert utálom.” „Megérdemelte” stb.

Érdemes meghitt helyzetet teremtve beszélgetni arról, ami történt. Kérdésekkel segíteni, hogy meg tudja fogalmazni, mit érzett, mit gondolt. Az érzéseit, a viselkedésválasztását, a döntését a fókuszba hozni.

„Mit gondolsz a történtekről?” Milyen más megoldás lehetett volna?” „Szerinted ettől mi változott?” „Most mit érzel a helyzettel kapcsolatban?” „Legközelebb mit fogsz csinálni?” és ehhez hasonló kérdésekkel ahhoz segítjük hozzá, hogy ő ismerjen fel összefüggéseket, ő vizsgálja felül a meghozott döntéseit, és tanulja azt, hogy mindig van választása.

A problémás gyereknek fogalma sincs arról, hogy mások miért találják őt furcsának, ezért frusztrált lesz és támadó, ugyanakkor önbizalom hiányos és elkeseredett.

Mondok rá példát. Ha valakinek kakaó-bajusza van, azt minden szembejövő látni fogja. Van, aki nevet, van aki összesúg a társával és mutogat, vagy zavartan elfordul, más megjegyzést tesz esetleg átnéz rajta.

A kakaó-bajuszos észleli, hogy valamivel felhívja magára a figyelmet. Látja, hogy sokféle reakciót adnak rá, de valahogy mindegyik furcsa, mintha vele valami baj volna. Pedig ő úgy érzi, pont olyan, mint mások. Ahogy telik múlik az idő többféleképpen is próbál reagálni, rámosolyog az emberekre vagy beszól nekik, de bármit is tesz egyre csak erősödik benne az érzés, hogy valami nem stimmel, ő más, mint a többiek, ő valahogy nem normális.

Persze a legtöbb probléma nem ennyire nyilvánvaló. A folyton mozgó gyerek, vagy a nem figyelő, vagy a rosszul olvasó, direkt vagy lustaságból, nem akarásból ilyen? A szülők sem tudják. Ha valamit mindenki kéknek lát, csak a mi gyerekünk látja zöldnek, abból nem következik sem az, hogy nem akar együttműködni, sem az, hogy nem tud.

Először meg kell állni és megnézni, mi történik. Lehet, a gyerek más szögből látja a dolgot, az is lehet, hogy színtévesztő. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy ha valamit tapasztalunk, akkor azt nem kell azonnal besorolni valahová hanem érdemes körbejárni megvizsgálni. Ebben a legnagyobb segítség a gyerek maga lehet. Ő el tudja mondani, mit lát, mit érez és mi okoz neki nehézséget.

Ha kétségbe vonjuk az ő igazságát, akkor nem akar majd róla többet beszélni. Ha azt mondjuk, hogy csak rajta múlik, hogy másképp viselkedjen, akkor megpróbálja majd elrejteni, hogy ne kelljen folyton azt hallgatni, hogy meg tudná csinálni, ha akarná. Mert van arról tapasztalata, hogy megpróbálta és nem ment.

Vagyis, továbbra sem tudja, hogy kakaó-bajusza van, de most már úgy fog viselkedni, hogy az emberek tényleg adhassanak furcsa reakciót pl. elkezd fintorogni, és akkor tudni fogja, hogy miért reagálnak rá furcsán az emberek.

Az a paradox helyzet állhat elő, hogy jobban jár az, akinek súlyosabb problémája van, mert ő szinte biztos, hogy kap segítséget és meg tud tanulni együtt élni a problémájával. Például a diszlexiás gyerek, aki nem tud olvasni, annak lehet, hogy felolvassák a feladatot. De az a diszlexiás, aki megtanult összeolvasni, csak éppen nem érti, amit olvas, annak senki nem fogja felolvasni a szöveget és el sem hiszik neki, hogy nem érti.

Az a szerencsés, ha a szülők nem tagadják a problémát és nem ítélik meg a gyereket valami miatt, ami furcsa vagy idegen, vagy még nem hallottak róla. Segíteni csak akkor tudnak, ha figyelnek, kérdeznek és őszintén beszélnek a gyerekkel.

A rendelőben az egyik leggyakrabban hallott mondat, hogy „Tudna ő csak nem akarja, lusta, nem foglalkozik vele, nem érdekli....” Épp ellenkezőleg a gyereket nagyon is érdekli, szeretne megfelelni, de nem tud, ezért inkább úgy csinál, mintha nem akarná. Ha nem tudja, akkor buta, ha nem akarja, akkor vagány.

A szülőnek ki kell derítenie, hogy van-e probléma és mi az. Ha tudja, akkor meg kell tanítani a gyereknek ezzel együtt élni, még akkor is, ha ez csak átmeneti mint pl. a diszlexia enyhébb formái. Ha pedig kiderül, hogy a probléma állandó pl. ADHD, feltétlenül meg kell gyereknek tanítani, hogy hogyan viselje és hogyan mutassa be másoknak.

Nem azt kell megtanítani, hogy te egy kakaó-bajuszos vagy, hanem azt, hogy „Amikor valaki szembejön és meglátja a kakaó-bajuszodat, akkor ez neki meglepő lesz és nem tudja majd, hogy hogyan viselkedjen, mit mondjon, ezért neked kell azt mondanod, hogy ne zavarja, mert tudsz róla, így születtél és már megtanultál vele együtt élni.” Az se baj, ha otthon gyakorolunk a gyerekkel, hogy mit válaszol, amikor a többi gyerek kérdezgeti. Azt kell elérni, hogy ne érezze rosszul magát attól, hogy ő ilyen és ne próbáljon meg másnak látszani.

Ehhez meg kell tanítanunk a viselkedésére figyelni.

Vajon mennyire tudjuk irányítani a viselkedésünket? Egyáltalán nem mindegy, hogy erről a kérdésről mit gondolunk, mert ez befolyásolja, hogy mit és hogyan tanítunk a gyerekeinknek. 

„Én ilyen vagyok, nem tudok másképp viselkedni!” „Ami a szívemen, az a számon – én már csak ilyen vagyok.” „Nem tehetek róla, mindig is indulatos ember voltam.” Ezeket és ehhez hasonló mondatokat sokszor hallani, de ez emberek valójában nem így működnek. 

Minden ember sokféle módon tud viselkedni, és állandóan változtatja is a viselkedését a helynek, időnek, a jelenlévő személyeknek megfelelően. Ha összetörök egy poharat otthon, káromkodom egy nagyot. Ha egy barátom társaságában töröm össze, nevetünk rajta egyet. Ha egy étteremben török össze egy poharat, zavarba jövök és szabadkozom. És így tovább. Ha nem is gondolkodunk ezen folyamatosan, akkor is tudatában vagyunk annak a szociális közegnek, ami körülvesz bennünket és a viselkedésünket ennek megfelelően formáljuk.

Vegyünk egy másik példát: otthon dolgozunk és épp egy emailt fogalmazunk, amikor a gyerek dühösen hazaérkezik és ledobja a cuccait az előszobában. Erre is többféleképpen reagálhatunk. Elmondhatjuk a mantránkat, hogy illik köszönni és szedje össze a cuccait. Ha feszültek vagyunk, elképzelhető, hogy impulzívan reagálunk és rákiabálunk, hogy már megint csak úgy beront és mindent szanaszét hagy. De az is lehet, hogy észleljük, hogy valami baja van, de mivel épp benne vagyunk valami másban, úgy döntünk, inkább nem szólunk a rendetlenség miatt, hanem inkább gyorsan befejezzük az emailt és utána beszélünk a gyerekkel.

Az utóbbi esetben tehát megfigyeltük a helyzetet, figyeltünk a gyerekre és ennek megfelelően döntöttünk a viselkedésünkről. Az automatikus vagy impulzív reakcióknál viszont nem figyelünk kifelé, így nem is vagyunk tudatában a saját viselkedésünknek sem.

Így fordulhat elő, hogy amikor visszajelzést kapunk pl. figyelmeztetnek bennünket vagy valami történik, amitől hirtelen észrevesszük, hogy mit csinálunk, akkor védekezni kezdünk, hogy minden, amit csináltunk, az jogos, mert a másik így vagy úgy viselkedett, vagy mert azt gondoltuk, hogy... pedig nem is.

Mindig keressük a logikai kapcsolatokat a viselkedésünkben is. Ha valamit csináltam, annak oka van. Ha olyasmit, ami nekem se nagyon tetszik annak meg igazán jó oka van, pl. az, hogy a másik kényszerített erre, mert olyan lehetetlenül viselkedett. A gyerek esetében pedig, „mert olyan rossz volt”. 

De hát nem így van. Mindig mi döntünk. Ha figyelünk, akkor gondolkodunk és választunk. Amikor nem figyelünk, akkor automatikusan valamelyik jól bevált formát kapjuk elő, mondjuk a mantrát vagy gondolkodás nélkül indulatosan reagálunk. És persze olyan is van, hogy előre eltervezzük, hogy majd mit fogunk egy adott helyzetben mondani vagy tenni.

Segíteni kell a gyereket önmagunk példával és helyzeteket követő megbeszélésekkel abban, hogy tudatosodjon benne, hogy a viselkedése nem tőle független, hanem azt ő irányítja, ő hozza a döntéseket, ő maga választja ki mit fog tenni, és a viselkedésével befolyásolni tudja a környezetét. A döntései nem lesznek mindig helyesek, nem is ez a cél, hanem az, hogy tudja: ha egy adott helyzetben rosszul is választott, legközelebb csinálhatja másképp.

Egyik kis kliensem elmélázott a környezet órán és amikor a tanár feltett neki egy kérdést, valamit félreértve azt válaszolta: főnév. Az osztálytársai ezt nagyon viccesnek találták és nevettek, ami rosszul esett neki, elsírta magát és azt kiabálta “Nem is azt mondtam!”  Ettől aztán elkezdték főnévnek csúfolni az osztályban.

Este a kisfiú szülei átbeszélték vele a helyzetet és másnap, amikor csúfolni kezdték a társai, a kisfiú rájuk vigyorgott és azt kérdezte, „nem lehetnék inkább melléknév?” Ezzel derültséget keltett, és a “főnév” a továbbiakban már nem is volt téma az osztályban.

Vajon mit csináltak a szülei?

Először is észre kellett venni, hogy valami gondja van a gyereknek. Vannak gyerekek, akik nagyon beszédesek, de pl. a csendesebb mélázós fajta gyerekek nehezen tudják elkezdeni a mondandójukat. A rossz dolgokra mégcsak nem is akarnak gondolni. Ha valami kellemetlen történik velük, akkor otthon, többnyire feszültek lesznek, ingerlékenyek és veszekedősek. Ilyenkor gyanakodni kell.

A felismerést követően ha sikerül meghitt helyzetet teremtenünk, akkor meg tud nyílni és el tudja mondani mi történt vele.

Utána el lehet játszani a helyzetet, többször is, többféleképpen is. Ebben a konkrét esetben, ha a gyerek az osztálytárs szerepébe képzeli magát, felismerheti, hogy ez tényleg vicces helyzet lehetett, és a dolog akkor fajult el, amikor ő nem tudott nevetni, hanem sértve érezve magát és sírni  kezdett. 

Ki lehet találni mindenféle válaszokat. Ebben a konkrét helyzetben a kisfiú találta ki a “melléknevet” amit nagyon viccesnek talált. Másnap már szinte várta, hogy kezdjék a csúfolást, tudta, hogy mit fog csinálni. Rájuk vigyorgott és azt mondta „nem lehetnék inkább melléknév? Ezzel derültséget keltett és a továbbiakban nem volt már érdekes ez a téma.

Tudom, hogy sok szülő azt gondolja, hogy ő nem tud színészkedni, de erre nincs is szükség. Iskolás mindenki volt és amúgy is a gyerek a rendező is meg az író is, ő mondja meg nekünk, hogy mit mondjunk, hogyan viselkedjünk. Itt nem nevelni kell és nem magyarázni, hanem segíteni, hogy a gyerek láthassa kívülről, mi történt valójában.

Ez az önbizalom alapja, amikor valaki tudja, hogy mások mit látnak, amikor ő csinál valamit és tudja, hogy ebben neki döntési és választási lehetősége van. Természetesen ettől a temperamentuma nem változik meg senkinek, de a személyisége abban az értelemben igen, hogy afelé halad, hogy békében éljen magával. Ezt sem a büntetés, sem a jutalmazás nem tanítja meg.

Az a gyerek életkorától, a személyiségétől és a háborútól való távolságtól függ. Nem értek azzal egyet, hogy meg kell várni amíg a gyerek kérdez. Szerintem fontos dolgokat a szülőnek kell elrendezni a gyerek fejében. Nem szabad a véletlenre bízni, hogy a gyerek jókor, a jó kérdést teszi fel nekünk. 

Természetesen ez azt sem jelenti, hogy rá kell erőszakolnunk valamit, amiről fogalma sincs vagy éppen most nincs a figyelme fókuszában. Ha a gyerek el van a maga világában és nem érinti meg a háború, nem is tud róla, nem is érdekli, akkor nem kell erőlködni. 

De annak feltétlenül el kell hangzania, hogy valahol háború van, és mi biztonságban vagyunk. Ez azért fontos, mert nem tudhatjuk, hogy a gyerek mikor, hol, mit hall. Egyik percről a másikra megijedhet. Ha tőlünk nem hallott a háborúról, akkor gondolhatja, hogy nem akarunk róla beszélni és nem fog szólni, hogy fél.

Óvodásoknál, egyszerű dolgokat mondjunk és tanítsunk Pl. „Két ország összeveszett és most háborúznak. Reméljük, hogy hamar megegyeznek és békét fognak kötni. Mi biztonságban vagyunk” 

Ne ijedjünk meg ha a gyerek sokat játszik háborúsat, csak legyen tűzszünet, amikor vacsorázunk, és kérdezzünk rá, hogy folynak-e béketárgyalások. Érdemes nekünk is beszállni a legoval, a katonáival háborús játékot játszani. Ha nem katonázik, akkor a plüssökkel, barbikkal, unikornisokkal összeveszést, kiközösítést, haragot, megsértődést játszani. Ezeket egyébként se ártana játszani, mert ilyen játékokon keresztül tudjuk megmutatni, hogyan lehet bocsánatot kérni, kiengesztelni valakit, kompromisszumot kötni.

A háborús játékokban a hangsúlyt a szabályokra a rendre kell tenni, hadüzenet, békekötés, tűzszünet, győzelem, veszteség, kárpótlás, hadbíróság, menekültek, fogolyellátás, vöröskereszt stb. Azt megpróbálni átadni, hogy a világban rend van. Tudom, hogy furcsán hangzik, mert leírni is az, de most a gyerek fejével kell gondolkodni, az ő ismereteihez kell alkalmazkodni.

A kisiskolásoknál ugyanezt a gondolatmenetet lehet követni, csak egy kicsit mélyebb tartalommal. Ők igazán érdeklődnek és érteni akarják a szabályokat, a rend miben létét. Azért vigyázzunk, mert nekik már könnyebb többet mondani, mint amennyit elbírnak. 

Ez a kor, egyébként az igazi harcos kor, amikor kalózost, batmant, csillagok háborúját stb. játszanak. Ha lehetőségük van rá, akkor fegyverekkel rohangálnak, becserkésznek, börtönbe zárnak. Ebben ugyan ritkábban tudnak a szülők részt venni, de annál szívesebben mesélnek róla a gyerekek. Ezt most érdemes türelmesebben hallgatni és a korábban felsorolt dolgokat nem mondani és elmagyarázni, hanem rákérdezni. pl. Voltak-e katonai megfigyelők? Hogyan kezelték a foglyokat, betartották-e a tűzszünetet?

A kiskamaszkortól kb. 9-10 éves kortól egyre fontosabb kérdéssé válik, hogy ki kezdte, mi mennyire igazságos, ki mit érdemel és mit nem, mi történt volna ha…..

Itt nagyon kell figyelni, hogy a gyerek mennyire szorong és mennyire érdekli a háború. Ilyenkor félnek a haláltól, a zombiktól, az eltévedt lövedéktől, már kapiskálják, de nem értik a véletlen fogalmát. 

Hangsúlyozni kell, hogy ez két másik nemzet konfliktusa, amiben mi nem vagyunk érintettek, és beszélni kell a Nato tagságunkról. Tehát messze vagyunk és egy katonai szövetség tagjaként védettek. Ennek az üzenetnek mindenképpen át kell mennie és emellett, ha a gyereket érdekli lehet már történelmi háttérről is mesélni. 

A kamaszokkal akár beszélhetnénk úgy is, mint felnőttekkel, de attól, hogy értelmileg képesek követni a dolgokat, vagy sok ismerettel rendelkeznek, még nem biztos, hogy az árnyalatok értése és az érzelmi feldolgozás is eléri a kognitív szintjüket. Nagyon is hajlamosak a dolgok sarkítására az impulzív reakciókra és persze a fel nem vállalt szorongásra. Ezért, még ha naivnak, begyepesedettnek is tart majd bennünket, akkor is érdemes a kincstári optimizmust fenntartani, mert érzelmileg hat rá.

Olyan gyerekeknél, akiket nagyon foglalkoztat a háború és főleg, ha szorongást is kelt, ott nagyon sokat segíthet, ha ezt cselekvésbe fordítjuk, pl. felvesszük a kapcsolatot valamelyik segélyszervezettel és aktívan, a gyereket bevonva teszünk valamit a menekültekért. https://www.facebook.com/migrationaid.org/

Ha van kapcsolatunk Ukrajnával, vannak rokonaink ismerőseink, akkor a gyereket is folyamatosan tájékoztatni kell, hogy mi történik velük és megint csak fontos, hogy mit tudunk értük tenni. Egy rajz, amivel vigasztalást, örömet szeretne okozni, az is sokat számíthat.

Felhívnám még a figyelmet a Hintalovon Alapítvány nagyon okos tanácsaira, amit feltétlenül érdemes követni: https://www.facebook.com/hintalovon/

Gondoljuk el, hogy reggel álmosan botorkálva az elkészített kávénkat egy mozdulattal felborítjuk. Mit fogunk érezni, ha az éppen akkor megjelenő párunk azt mondja, „Jaj de ügyetlen vagy! Miért nem figyelsz?!” És mennyire más lesz, ha ehelyett azt mondja, „Nyugi, ülj le, mindjárt csinálok egy másikat.” 

A gyakrabban ismétlődő interakciók fogják a család alaphangulatát megadni, a feszültség növelését vagy a megnyugvásra törekvést. 

A másik ember minősítése megalázottság érzést vált ki és haragot. A magunk irányába érzett bosszúság átfordul a mási irányába érzett haraggá. Akinek megfelelő az önbizalma az hamar lehiggad, de az, aki amúgy is ügyetlen vagy figyelmetlen, az magára is folyamatosan negatívan fog gondolni „Hogy lehetek ilyen ügyetlen, balek, kétbalkezes, szerencsétlen?„

A gyerekek az énképüket sokáig, elsősorban a szülők által adott visszajelzésekre építik. Mondhatja a szülő, hogy jószándékkal, segíteni akarással figyelmezteti a gyereket, ha az mégiscsak kritikaként csapódik le. 

Gondoljunk arra, pl. amikor a nagyon kedves kollegánk, akire mindenben számítani lehet, úgy kezdi a segítést, hogy „Jaj, hát megint elfelejtetted, már annyiszor megmutattam! Soha nem figyelsz, amikor mutatom stb.” – akkor vajon az önbizalmunk tud-e növekedni, jobban érezzük-e ettől magunkat? Legközelebb, lehet, hogy tízszer is meggondoljuk, hogy ezt a segítőkészséget igénybe vegyük-e.

A gyerekekkel sincs ez másképp. Gyanakodhatunk is, ha nem szívesen kér segítséget tőlünk. Az ő helyzetüket még az nehezíti, hogy annyira meg akarnak felelni a szülőknek, hogy a szülők elvárási szintjét sokszor magasabbra helyezik, mint maguk a szülők.

A gyerekek persze sokfélék és sok mindent csinálnak sokféle okból, így a reakciók és nevelési célok is különfélék lehetnek. Azonban, ahogy a fent leírt negatív visszajelzéseknek van egy mintázata, így a pozitívokat is fel lehet építeni.

Például: nagy kihívást jelenthetnek az ügyetlen gyerekek, akik elejtenek, neki mennek, összetörnek, leeszik magukat stb. Egy biztos, hogy attól nem fejlődik egy gyerek, ha nem csinálhat dolgokat. Sőt, az ilyen gyereknek még több lehetőséget kell biztosítani, hogy gyakorolhasson. A megoldás lehet az, hogy pl. minden étkezésnél ő töltheti mindenkinek a vizet a kancsóból. A nagyobb gyerek pedig meggyújthatja a gyufát, bekapcsolhatja a tűzhelyet és megcsinálhatja a turmixot.   Minél ügyetlenebb, annál fontosabb, hogy a jelenlétünkben gyakoroljon. Ha megbízunk benne, bátorítjuk és közben vigyázunk rá, és nem leszünk idegesek (mert felkészültünk), akkor büszke lesz magára, nekünk pedig sok lehetőségünk lesz a dicséretre, ami önbizalmat ad, attól magabiztosabb lesz és így tovább. Másképpen nem működik. Ha nem adtam a kezébe gyufát, nem láttam, hogy mit csinálna vele, nem tanítottam meg a szabályokra, akkor veszélynek teszem ki. Soha nem tudhatom, hogy mi fog történni, vagy mit fog tenni, ha úgy érzi, úgy tanulta, hogy ő nem kompetens.

A figyelemzavaros gyerekeknél az segít, ha egy műveletet alaposan átbeszélünk, majd segítünk emlékeztetőt kitalálni és megcsinálni. Pl. kicsiknél a rutint részekre bontjuk, lerajzoljuk, nagyobbak már maguknak megcsinálhatják, még nagyobbak a telefonjukba írhatják. Ha valaki nagyon feledékeny, akkor a vekker vagy a telefon adott időben csöröghet. Emlékezni arra kell, hogy az idő be legyen állítva. Lehet arra is emlékezni, hogy a reggeli rutin négy dologból áll, az esti hatból és mindig össze kell számolni, hogy mind meg volt-e. De ki is lehet függeszteni, ha valaki látni szereti. Tehát nem probléma, hogy figyelmetlen, de azt megtanítjuk és utána elvárjuk, hogy ezt tartsa kordában, legyenek módszerei és használja is őket.

A magatartási problémákkal küszködöknél, talán a legnehezebb megállni, hogy a szülő ne szóljon folyton a gyerekre. Sokszor azt is nehéz megtalálni mi lenne az a dolog, amire lehetne pozitívan reagálni. Náluk elsősorban arról kell döntést hozni, hogy mi az, ami figyelmen kívül hagyható. Nem lehet és nem is szabad mindenért szólni. Náluk a helyes viselkedés sokszor azért alakul ki nehezen, mert a leállítás a rászólás nem hordoz információt arról, hogy mi az elvárt viselkedés. Náluk a leghatékonyabb módszer, ha vadászunk arra, amit éppen jól csinálnak és azt emeljük ki. „Láttam, hogy uralkodtál magadon. Olyan elmélyülten játszottál, hogy hipp-hopp már kész is vagyok a munkámmal és kezdhetjük is a közös játékot. Láttam, hogy milyen kedves voltál, mert átkísérted Zsombit a szomszédba, ezért nagyon büszke vagyok rád.”

Külön felhívnám a figyelmet azokra a helyzetekre, amikor a gyerek erőfeszítést tesz és tényleg próbál valamit megtenni, ami aztán nem sikerül. Sok szülő ilyenkor csalódott lesz. Pl. a gyerek megígérte, hogy ezen a héten minden leckéjét megírja, nem hagy otthon semmit, időben odaér a foglalkozásra stb. Tudni kell, hogy ha a gyerek tett erőfeszítést, akkor csalódni fog magában, hogy nem sikerült. Ez nem biztos, hogy sírásként jelenik meg. Sok gyerek inkább mérges és tagadja, hogy ő meg akarta volna csinálni. „Ez hülyeség, nem is érdekel, nem is akartam megcsinálni, igazságtalan a tanár, nem is felejtettem el, egyébként sem érdekel stb.” Ilyenkor bíztatni kell. Semmi baj láttam, hogy megpróbáltad és háromszor sikerült is. Még jobb is így, mert akkor lehet, hogy a jövő héten is sikerülni fog a három. Nem lehet egyszerre megváltozni, ahhoz idő kell. Ne legyél türelmetlen! Örüljünk annak, amit elértél!” Arra kell tanítani őket, hogy nem minden vagy semmi alapon kell gondolkodni. Nem kell mindent kidobni azért az ablakon, mert nem sikerült elsőre száz százalékosan teljesíteni. A biztatás mindig szárnyakat ad. Hangsúlyozom, hogy ez azokra az esetekre vonatkozik, amikor a gyerek tett erőfeszítést. 

Ha meg sem próbálta, akkor eggyel visszalépve még azt kell megtalálnunk előbb, hogy mi késztetné arra, hogy egyáltalán megpróbáljon erőfeszítést tenni.

Az emberek leggyakrabban a saját karakterükkel ellenkező karakterű partnert választanak társnak. Nem ritka, hogy az otthon üldögélni szerető ember, aki nem nagyon szereti a spontán aktivitást, a váratlan helyzeteket, egy olyan emberrel él együtt, aki mindenben az ellentéte. Nyilván, ha nagyon nagy a távolság, akkor nem lesz tartós az együttlét, de van a különbségnek egy olyan optimális szintje, ami mindkét felet pozitívan segítheti. Az egyik fél így többet mozog, változatosabbá válik az élete, míg a másik felet pedig a kiszámíthatóság nyugodtabbá, kiegyensúlyozottabbá teheti.

Az összezártság azonban a még jól működő kapcsolatokat is próbára teheti, mert olyan intenzív alkalmazkodásra kényszerít, ami egy idő után már nagyon fárasztóvá válik. Lelkileg telítődnek az emberek, úgy érzik elvesztik önmagukat, és ezért hajlamosak a párjukat felelőssé tenni. Azok a különbségek, amik eddig előre vitték a kapcsolatot most hirtelen terhessé, kellemetlenné válnak. 

Mondanom se kell, hogy ahol gyerekek vannak, ők is valamilyen karakterrel, ott a feszültséget keltő, az ütközési lehetőséget kínáló helyzetek megsokszorozódnak.

Mielőtt elhamarkodott következtetéseket vonnánk le a párunkról és a kapcsolatunk reménytelenségéről, érdemes néhány dolgot átgondolni és mindenkinek a maga oldaláról megtenni azt, ami a helyzetet javíthatja.

A nehézségek kezelésének egyik lehetséges útja lehet, hogy végiggondoljuk, megbeszéljük, akár megfigyeljük, hogy kinek milyen karaktervonásai vannak. Ez egy kellemes és hasznos önismereti játék lehet, ha tudjuk közösen csinálni.

A karaktervonásokról tudni kell, hogy ezeket öröklötten hozzuk magunkkal és életünk során nem nagyon változnak. Ugyanakkor, ha ismerjük magunkat és jó stratégiákkal kompenzáljuk a nehézségeket, akkor az előnyök fognak érvényesülni. 

A karaktervonásokat egy skálán képzeljük el, aminek két szélső értéke van. Készíthetünk például tízes skálákat és bejelölhetjük, hogy a családtagok melyik szélsőértékhez közelítenek inkább. A legtöbb ember valahol a két szélsőérték között helyezkedik el. Sajnos, akik a skála egyik vagy másik végén vannak, azoknak az élete nehezebb jobban kell figyelniük, a gyerekeknek pedig több segítséget kell adni.

Az adaptálódó képességről már korábban írtam, most két másikat emelnék ki.   Aktivitási igény is a nagyon kis mozgásigénytől (1) a nagyon nagy mozgásigény (10) közötti skálán szóródik. Van akinek az a pihenés ha fut, biciklizik, megmászik egy hegyet, míg a másik ember azt szereti, ha ülhet a foteljában és még a kávéjáért sem kell felállni. Ez viszonylag könnyen felismerhető és kis jószándékkal a kompromisszumokat sem nehéz megtalálni.

Ennél már bonyolultabb tulajdonság a bioritmus: a fizikai szükségletek az éhség, alvás, ürítés szabályos (1) – szabálytalan (10) szélsősége között. A szabályos ritmusúak feszültek lesznek, ha valami megzavarja őket a szokásaikban. Például szabályosan négy óránként enni akarnak és ingerültek lesznek, ha csúszik az ebéd. Este 10-kor lecsukódik a szemük, viszont reggel 6-kor kipattan.

A szabálytalanok pedig képtelenek vagy csak nagyon nagy erőfeszítés árán képesek egy meghatározott rendszert kialakítani, követni. Ők hol sokat esznek, vagy észre sem veszik, hogy nem ettek egész nap. Nehezen alszanak el és nehezen ébrednek. 

A gyereknevelésben már a születés után zavart okozhat a szabálytalan bioritmus. A gyerek összevissza alszik, eszik. Sokat sír és nem nagyon lehet tudni, hogy éhes vagy túl ette magát. A szülő pedig megzavarodik és folyton megeteti, böfizteti, tisztába teszi.

Itt is jól mutatkozik, hogy mennyire nem lehet egyformán nevelni a gyerekeket. A szabálytalan ritmusú gyereknél a szülőknek sokkal nagyobb gondot kell arra fordítaniuk, hogy rendszer legyen a gyerek életében és ne legyenek nagy csúszások. Sokkal jobban kell ragaszkodni a napirendhez, étkezési, alvási időkhöz. Pl. muszáj mérni mennyit eszik a baba, mert ez adhat egy kis biztonságot. 

Ha a szülő összezavarodik, az azt is jelenti, hogy a gyereket is megzavarja és ő sem tanulja meg a különbséget az állapotaiban, hogy most éhes vagy álmos. 

Ezeket a gyerekeket abban kell segíteni, hogy megtanulják rendezni, szervezni az életüket, hogy önmaguk számára jó rendszereket szabályokat alakítsanak ki. Pl. érdemes a gyereket mindennap ugyanakkor ébreszteni, különösen akkor, ha elcsúszott a lefekvéssel. Ha reggel fél órával később keltjük, az nem segíti, hogy kipihenje magát, de a kapkodással feszültté tesszük, és az addig kialakított rendszert ezzel felboríthatjuk. 

Beszéljük át pl. a gyerekkel, a reggeli rutin elemeit. Mérjük le stopperrel, hogy egy-egy elem mennyi ideig tart, ha kényelmesen csinálja, és ezt rögzítsük. Felnőtt életük kínjait tudjuk azzal csökkenteni, ha sikerül a rutinokat automatizálni náluk.

A merev ritmusú gyerekeknél ellenkezőleg, próbálni kell lazítani őket, és eszközöket adni a számukra, hogy képesek legyenek késleltetni. Legyenek módszereik arra, hogyan vegyék észre, a feszültségüket ha kizökkennek a rendszeréből, és legyenek eszközei önmaguk megnyugtatására. 

Náluk ritkán van probléma az étkezéssel és az alvással, általában a rutinokkal, tudják mire van szükségük. Viszont a kakilás jelenthet problémát. Meg kell figyelni, hogy mikor megy WC-re a gyerek és ha az rossz időben történik, segíteni kell, fokozatosan eltolva az időpontot, közelíteni az optimálishoz. A szélsőségesen szabályos ritmusú gyerekek pl. ha reggel nem tudtak elmenni WC-re akkor az egész napjuk tönkre mehet. Feszültek, idegesek lesznek. 

A merev ritmusú gyerekeknél sokszor előfordul, hogy másban is rugalmatlanok pl. nem mennek el az iskolában WC-re, de 11-kor van ingerük. Egy ilyen, a  gyerek természetéből adódó egyszerű nehézség is okozhat magatartás problémát, mert a gyerek nyugtalanná válik és türelmetlen, impulzív reakciókat adhat. Ezeket a gyerekeket érdemes ugyanabban az időpontban pl. reggeli után vagy vacsora után elküldeni WC-re. Természetesen megbeszélve velük, hogy mi a cél. 

Az iskolával is meg lehet próbálni együttműködni pl. beszélni azzal a tanárral, aki érintett (aki 11-kor tart órát) és megkérni, hogy óra alatt engedje ki a gyereket a mosdóba. Ha a gyerek jelez neki, akkor küldje ki valami feladattal az osztályból. 

Az ilyen gyerekeknek nyugalom kell, hogy el tudják végezni a dolgukat. Otthon át kell velük beszélni, minden mániájukat, hogy melyikre mi lehet a megoldás, pl. mivel fertőtleníti a WC-t, hogy rá tudjon ülni. Fontos, hogy az osztálytársak ne tudjanak róla.

Sokszor halljuk, hogy valakiről azt mondják nehéz természete van. Természetesen ez sok mindent jelenthet pl. hogy indulatos, rugalmatlan, szorongó stb. Van azonban egy olyan öröklötten hozott tulajdonság, ami szinte biztosan megnehezíti az életet akár a gyerekkel, akár a felnőttel. 

Ez az adaptálódó képesség. Az öröklötten hozzuk magunkkal, azt jelenti, hogy már a születéstől velünk van és nagy valószínűséggel halálunkig jellemző lesz ránk. Az öröklötten hozott tulajdonságok, vagy karaktervonások nem megváltoztathatók, nem lehet kinevelni a gyerekből, vagy a párunkból. De meg lehet tanulni velük együtt élni,  stratégiákkal lehet őket kompenzálni. Ha nem így teszünk, akkor tele lesz az életünk stresszel, rossz kedvvel, haraggal, a tehetetlenség érzésével. Ezért fontos, hogy felismerjük magunknál, a gyerekünknél, hogy segíthessünk.

Az adaptálódó képességnek a családi nyugalom szempontjából is óriási a jelentősége. Például a szülők azt mondják „Gyerekek most hívott a Joci bácsi, Meghívtak bennünket az állatkertbe, egy óra múlva találkozunk velük. Igyekezzetek, pakoljatok, öltözzetek!” A legtöbb gyerek ilyenkor vidáman neki lát a készülődésnek. De nem az, aki nehezen tud váltani. Ő mérges lesz „Ez hülyeség! Én nem megyek sehova! Nem érdekel az állatkert! Az is hülyeség!” stb. Ha megpróbálunk beszélni vele és emlékeztetjük mennyire szeretett volna elmenni. Tegnap is emlegette és most itt van a lehetőség – ettől csak még jobban bevadul. Természetétől függően dühönghet, sírhat, behergelheti magát, megsértődhet stb. Összességében érthetetlen reakciót ad. Még egy nagyobb gyerek sem tudja megmagyarázni, hogy miért van benne ez az ellenállás és miért nem tud örülni.

A szülőknek kell ezt érteni és megtanítani a gyereknek, hogy ő milyen, és közben segíteni neki, hogy tudja a váratlan helyzeteket kezelni. Alapvetően egyfajta idegrendszeri beállítottságról van szó. Egyénileg különbözünk, hogy mekkora felkészülési időre van szükségünk, hogy a változásra felkészüljünk. Akinek kevés, azt hívjuk spontán embernek. Jön egy ötlet menjünk moziba és már húzza is a cipőjét. 

Ezzel ellentétes póluson van az, aki ha hirtelen jön, még a jónak, számára kedvezőnek sem tud örülni, mert amikor meghallja a hírt, az egész ember lefagy, „megdermed a belsője”, ahogy egy gyerek mondta nekem.

A nehezen váltó emberek azt tudják csinálni, amit ők kezdeményeznek. Ha megmondjuk nekik, hogy mit csináljanak akkor lezsibbadnak és azonnal ellenállnak. „Menjél fürdeni!” „Nem megyek!” és már vitatkozik. De ha eldöntendő kérdést teszünk fel, akkor kicsit előrébb juthatunk. „Mit szeretnél ma este, fürdeni vagy zuhanyozni?” „Mihez lenne kedved vacsora előtt, egy öt perces zuhanyozáshoz vagy vacsora után egy félórás fürdéshez?” Míg elgondolkodik, hogy mit is válasszon már elindult a felkészülés arra, hogy hamarosan mosakodni kell. 

Ezeknek az embereknek időt kell adni. Pl. „Képzeljétek, telefonált a Joci bácsi.” Megvárjuk míg a nehezen átálló gyerekünk is meghallja és figyel. „Azt mondta, hogy kimennek az állatkertbe.” Csönd. Ha több gyerek van azok úgy is elkezdik mondani, hogy „Menjünk mi is.” Ilyenkor kicsit húzni kell az időt. „Hát nem tudom… még gondolkodunk rajta……leckét is kellene írni… a szobátokat is ki kellene takarítani… „ Ha nem mondunk semmi konkrét tennivalót, akkor hamar kitalálja a nehezen váltó gyerek is, hogy az állatkertbe akar menni. 

Ha nincsenek testvérei, akkor türelmesen várunk míg kérdez valamit, vagy bedobja, hogy ő menni akar.

Ezeknek a gyerekeknek szüksége van a naptárakra, ahol napi, heti, havi bontásban is láthatják, hogy mikor mi lesz a program, mit kell csinálniuk. Sok feszültséget megspórolhatunk, ha pl. minden vasárnap este egyeztetjük a naptárainkat és átbeszéljük a hetet. 

Változás szinte mindig van. Ha tehetjük a fent leírt módon lassan adagoljuk és azt a cselekvést, amit a gyerektől várunk ne mondjuk ki. Elég ha csak néhány percet adunk neki. Ezt akkor is adjuk meg, amikor mi nem tudjuk irányítani a dolgot. Pl. Felhívja a barátja, hogy mégsem tud átjönni. Ilyenkor ne adjunk ötleteket, hogy mit csináljon, csak fejezzük ki az együttérzésünket. „Látom nagyon nekikeseredtél, megvigasztalhatlak valamivel?” Ha azt mondja igen egy csokival, akkor adjunk neki, ha valamit nézni akar, akkor engedjük. Természetesen a szabályokat rögzítve, vagy nem áthágva. Pl. ha hétköznap nem tévézhetnek és ő azt kéri, akkor mondhatjuk azt, hogy sajnos a szabályt ismered, de megengedem, hogy egy részt megnézhess a laptopomon a …., kedvenc rajzfilmjéből. Vagy azt mondom, hogy sajnos ezt nem lehet, de cserébe én abbahagyom amit csinálok és szívesen mesélek neked.

A lényeg, hogy arra törekszünk, hogy ne növeljük a frusztrációját. Épp ellenkezőleg azt próbáljuk megmutatni neki, hogy miképpen tudja ellazítani magát akkor, amikor a dolgok nem az elvárt módon alakulnak.

A szülők gyakran mondanak olyanokat, hogy azért van olyan sok konfliktusuk a gyerekkel, mert nagyon hasonlít rájuk, vagy éppen fordítva, nagyon különbözik a természetük. 

Valójában a családban mindenkinek más a természete, mert mást hozott genetikailag, és más volt az élettörténete. Bármiről legyen is szó, két ember nem tud egy dolgot ugyanúgy látni, még kevésbé tud róla ugyanúgy beszélni. Gondoljunk csak arra, hogy egy közösen megélt történetnek mennyire más elemét emeli majd ki a párunk, a gyerekünk vagy a testvérünk, amikor a családi ebédnél megpróbáljuk felidézni. Mindenki másképp, más részletet kiemelve emlékszik majd. Van, aki a látványt, van, aki a hangokat, más a szagokat, megint más az emberek egymásra adott reakcióit tudja majd jobban felidézni vagy azt tartja fontosnak kiemelni.

Családon belül mindig sokféle dolgot kell összehangolni. Sokszor félreértjük egymást, máskor meg nem is értjük, hogy a másik miről beszél. Ezeket a különbségeket megszüntetni nem lehet. Bizonyos dolgokban lehet egymást érzékenyíteni, de van, amiben nehéz.

A békességhez leginkább arra van szükség, hogy elhiggyük, a másik akár gyerek, akár felnőtt, másképp láthat, érezhet, hallhat dolgokat. A legjobb, ha rákérdezünk, hogy megérthessük miben különbözünk.

Például vannak gyerekek, akik nem hajlandók bizonyos tányérból vagy evőeszközzel enni, bizonyos pohárból inni, amire azt mondják, hogy büdös. Az embereknek különbözik a szaglása, és attól, hogy mi nem érzünk semmit, egy érzékeny embernek lehet valami erős, kellemetlen szagú. 

Kérdezzük meg a gyereket, milyennek érzi a szagot, hogy az anyagnak vagy a mosószernek van számára kellemetlen illata. Érdeklődjünk, ne tagadjunk és ne minősítsünk. Ne mondjunk olyanokat, hogy „Szerintem ennek semmi szaga nincs.” „Jaj, de kényes vagy, neked mindig van valami bajod.” Vonjuk bele a probléma megoldásába. Szagoltassuk meg vele a dolgokat, derítsük ki együtt, hogy minek a szaga zavarja.

A szülő és gyerek észlelése közötti különbség miatt előfordulhat, hogy a beszélgetések is elakadnak. A gyerek elkezd mesélni valamit, mi érdeklődéssel hallgatjuk, kérdezünk, hogy megértsük, amit mond, a gyerek pedig, mintha megsértődne, mintha valami rosszat mondtunk volna: „Á nem érdekes.” - és otthagy bennünket. Ennek oka lehet, hogy nem azon a csatornán kérdezünk, ahol a gyerek van. Például azt mondja: „… és akkor a Zsombor odafutott és a falhoz nyomta a Danit, aki elfutott és felkapta a labdát, és nekem szaladt, én meg elestem, Dani elejtette a labdát, amit a Niki felkapott…” stb. Az a szülő, aki verbálisan érzékeny, a történetet hallva arra kérdez, hogy ki mit mondott, ha a logikára érzékeny, akkor az ok okozati kapcsolatokat akarja érteni, és azt kérdezi, ki mit, miért csinált. A vizuálisan érzékenyek szeretnék elképzelni, látni, hogy miként zajlott az esemény, arra kérdeznek, hogy hol történt pontosan, melyik falnak nyomta a Danit. Ha valakit a viszonyok érdekelnek, akkor arról faggatja a gyereket, hogy mit érzett, megharagudott-e a Nikire vagy a Danira. 

A gyerek pedig nem tud ezekre a kérdésekre válaszolni, összezavarodik. A leírás alapján ő mozgásról, tapintási érzésekről mesélt. A kérdéseink a számára olyanok, mintha másik nyelven kezdtünk volna hozzá beszélni. Nem érti és nem tudja a válaszokat, amikor benne van a történetben. 

Ha mesélni kezd a gyerek, csak hallgassuk meg, próbáljuk meg az ő nyelvét megérteni. Ha tudunk akkor az ő nyelvén tegyünk fel kérdéseket pl. és a Niki után futottál? Ki szerezte meg a labdát? Megütötted a lábad? Tudtál futni? Utolérte a Dani a Nikit? – és hasonlók, mind a mozgásra, érintésre vonatkoznak és valójában az a céljuk, hogy a gyerek szívesen meséljen. Ezért ha nincs jó kérdésünk, akkor csak halgassunk és éreztessük, hogy figyelünk.

Ha ráérzünk arra, hogy a gyerekünk melyik kommunikációs csatornán a legérzékenyebb, akkor adhatjuk az utasításokat is így a számára. Könnyebben és gyorsabban tanul majd. Pl. a fenti példában említett gyereknek mondhatjuk azt: „Légy szíves, menj oda a konyhaszekrényhez és húzd ki a fiókot! Vegyél ki öt kanalat és tedd az asztalra! Szinte biztos, hogy megcsinálja, szemben azzal, ha azt mondjuk, hogy légy szíves teríts meg!

Természetesen minél kisebb, minél rutintalanabb a gyerek, akkor is ez a fajta részletező, konkrét mozgássort leíró utasítás a hatékony. Ahogy nő, vagy növekszik a rutinja úgy derül ki egyre inkább, hogy milyen csatornán észleli elsődlegesen a világot.

Javaslom mindenkinek, hogy figyelje meg önmagát és a családja tagjait is. Nemcsak érdekes felfedezni, hogy a másik mit lát, érez, de sok konfliktus is semmivé válik a megértés révén.

A válás minden érintett számára fájdalmas dolog. A szülők is, gyerekek is érzelmileg mélypontra kerülnek. A fájdalom mellett a jövőtől való félelem,  a harag, a megbántottság, a bűntudat és még sok más kavarog mindenkiben. Nagyon nehéz ilyen helyzetben jó döntéseket hozni. Hiszen, amikor érzelmileg összezavarodunk, sokszor a motivációink indítékaink is összegabalyodnak Tudatunk beszűkül és beragadhatunk saját gondolatkörünkbe.

A következőkben áttekintek néhány tényezőt, amire figyelve egy kicsit lehet csökkenteni a gyerek terheit. Hangsúlyozom, hogy a normális, hétköznapi emberekről írok. Nem a betegekről vagy bántalmazókról vagy bántalmazottakról. Az ilyen, normálistól eltérő helyzetek kezelésére nem a normál szempontok és megoldások érvényesek, ezeket egyedileg kell mérlegelni. Mindenesetre most maradjunk egy átalagos válásnál, amiből a legtöbb van.

Őszinteség. A gyerek mindent lát, hall, átéli a feszültséget, de nem tudja mi történik. Félni és rettegni fog, hogy baj van, valami rossz. Azt látja, hogy a szülőknek nincs ideje, energiája rá, vagy azt tapasztalja, hogy a szülők bántják egymást, esetleg a vele is durvábban, türelmetlenül bánnak. Korábban is írtam, de fontosnak tartom újra hangsúlyozni, hogy aki a gyerek előtt titkolódzik, az valójában magára hagyja a félő, szorongó gyerekét.

Mit gondolhat egy gyerek? Legtöbbször úgy gondolja, hogy miatta történik az egész, mert ő nem elég jó. Meg kell mondani a gyereknek: pl. „Sajnáljuk, tudjuk, hogy hallottad ahogy vitatkozunk, látod, hogy sokszor haragszunk egymásra, vagy idegesek vagyunk. Tudnod kell, hogy mind a ketten nagyon szeretünk téged, de mi anyával/apával már nem értjük meg egymást, ezért sok döntést meg kell hoznunk. Mind a ketten szeretnénk jó döntéseket hozni, csak nehéz kitalálni, hogy is lenne a legjobb mindenkinek.”  

A gyerekek kérdéseire válaszolni kell, az ő szintjükön érthetően. Minden esetben kiegészítve azzal, hogy őket minden körülmények között mindkét szülő élete végéig szereti, mert a szülő élete végéig szülő marad, bármi is történjen. 

Ha a gyerek megkérdezi, hogy „Akkor most el fogtok válni?” Igazat kell mondani. A rossz dolgok fájnak. Lehet, hogy a gyerek sírni fog, vagy dühös lesz, de bármit mond és érez, akkor azt kimutathatja, beszélhet róla. Tudunk neki segíteni, még ha csak annyival is, hogy együtt sírunk vele. Az őszinteség, az érzelmi együttlét segíti őt a bánat elviselésében.

Míg ha hallgatunk, titkolózunk, akkor a gyerek fél, nem bízik meg a szülőben, sem abban amit mond, sem abban amit csinál. Ha ki van zárva a problémából és majd kap egy megoldást, hogy holnaptól, hogyan lesz, akkor azt is nehezen hiszik el, hogy szeretik őt. A kirekesztettség érzését még utólag sem tudja csökkenteni, hogy a szülők szándéka a gyerek megkímélése volt.

Hangsúlyoznám, hogy ez nem azt jelenti, hogy a gyereknek mindent a nyakába zúdítunk. Nem, csak az életkorának megfelelő szinten az őt érintő kérdésekről kell tájékoztatni. Ezek a szeretet, biztonság kérdései (nem ő a hibás, őt mindenki szereti, mindenkivel fog találkozni, mindenkit ugyanúgy szerethet továbbra is, mi lesz vele, a játékaival, a barátaival stb.).

A másik kulcstényező, a szülők egymás iránti tisztelete. A gyereket vérségi kötelék fűzi a szülőkhöz. Kicsi korától hallgatja, hogy kire hasonlít, kitől mit örökölt, tehát ha egyik szülő rossz, akkor ő is az. Ráadásul, ha nem egyenlőek a viszonyok a szülők között és az egyik visszaél a lehetőségeivel, kitörölhetetlen traumát okozhat. Attól függetlenül, hogy a gyerek, személyiségétől függően másképp reagál ha szorongó, visszahúzódó és másképp ha énérvényesítő, indulatos.

Soha ne használjunk negatív jelzőket a másik szülőre, bármit is érzünk. Ha nem tudnak a szülők egymással beszélni, mediátor segítségét vegyék igénybe  (Nev. Tanok, Családsegítők és még más hosszú nevű hivatalok is kínálnak ilyen segítséget)

A szülők egymás iránti tiszteletének abban is meg kell mutatkoznia, hogy a másik magánéletét tiszteletben tartják. Nem érzik magukat arra jogosultnak, hogy meghívás nélkül belépjenek a másik otthonába. Már ha az egymás iránti tisztelet, mások határainak elismerését szeretnénk tanítani a gyerekeinknek. 

Ha egy mód van rá, ne üzenjünk a gyerekkel, még ha jó is a viszony. A gyereknek mutatni kell, hogy annyira szeretjük, hogy az érdekében tudunk együttműködni. Ha a szülők nem tudnak egymással beszélni, akkor levelezzenek. 

Ne mondja meg az egyik szülő a  másiknak, hogy mit kellene tennie, ha erre nem kérték. Mindenkinek joga van a saját döntéseit meghozni. Ha annak idején a másik embert elfogadtuk a gyerekünk szülőjének, akkor nincs jogunk a döntéseit megkérdőjelezni. Próbálhatunk megegyezni, de ha nem megy, akkor elégedjünk meg azzal, hogy a saját értékrendünket képviseljük.

A gyerekek képesek különbséget tenni, tudják kinél és kivel mit lehet. Mindenki kiismeri a saját szüleit és kialakítja a saját viszonyát.

Végül a gyerekelhelyezés és a láthatás. Sokan ismerik Salamon király történetét, aki elé két anya járult, azt állítva, hogy az övé a gyerek, kérték tegyen igazságot. A király azt mondta, hogy ezt nem lehet eldönteni, de mindkettőjüknek joga van a gyerekre, ezért ketté kell vágni. Mire az egyik anya, azt mondta, hogy akkor inkább legyen a másik nőé. Innen tudta a király, hogy ő az igaz anya, mert az igaz szeretet a gyerekért van és nem a saját igazunk igazolására vagy a jogaink biztosítására.

Milyen szeretet az, amelyik eltépi a gyereket valamelyik szülőtől, vagy széttépi az igazságos jogok nevében? Arra kényszeríti, hogy csomagokkal vándoroljon, állandó készenlétbe legyen. Tervei között csak az szerepeljen, hogy melyik szülő mit akar mikor ér rá, és neki mikor hova kell mennie.

Az a szülő, aki ezt komolyan így gondolja, az hagyja ott a gyereket/gyerekeket a lakásban/házban és vándoroljanak a szülők. Egyik héten az egyik szülő lakjon a gyerekekkel, a másik héten a másik. Ez fair. Tessék belegondolni, miért volna ez lehetetlen?

Azok a szülők veszik emberszámba a gyereküket és nem csak a „tulajdonukhoz”, jogaikhoz ragaszkodnak, akik képesek kompromisszumot kötni a gyerek igényeit szem előtt tartva. Ilyenek lehetnek, az egymás közelébe költözés. Ilyenkor sokszor a szülőknek le kell mondania valamiről, de miért a gyereknek kellene, neki mi köze a születéséhez, a szülei problémáihoz?

Ha ez megoldhatatlan, akkor a kéthetente hétvége és hétközben egy, egy nap, meg a szünetek megosztva, rugalmasan kezelve. Ha az a szülő, akinél laknak a gyerekek, aktívan segíti a másik szülő kapcsolattartását, akkor ez is egy jó megoldása a helyzetnek.

Egyetlen gyereket sem lenne szabad tulajdonnak tekinteni. Szeretetre van szükségük őszinteségen alapuló bizalomra és a kölcsönös tiszteletre. Ha ezt megkapják, akkor a válás, bármilyen szomorú és fájdalmas dolog is a gyerek életében, nem fog életre szóló traumát okozni.

Mindenki szeretné a gyerekéből kihozni azt a tehetséget, ami benne lakozik. Mi az amivel segíteni tudjuk és van-e olyasmi, amivel hátráltatjuk? 

A gyerekek nem üres lappal érkeznek a világba. A szüleiktől öröklötten hoznak egy genetikai készletet, ami a fejlődésük alapját adja. Fekete hajú és fekete szemű szülőknek, nagy valószínűséggel a gyerekei is fekete hajúak és fekete szeműek lesznek. A magasságuk azonban már nemcsak a szülők magasságától, de a táplálkozás színvonalától is függ majd. 

Az a gyerek, aki szegény környezetben, nélkülözve, kevés fehérjéhez jut az, alacsonyabb lesz a várhatónál, mint ahogy a jó környezetben élő egészségese és bőségesen étkező gyerek magasabbra nő. 

Épp így, a széltől is óvott, mindig tisztántartott gyerek hajlamosabb lehet a betegségekre és az allergiákra, mind az a gyerek, aki nagyon sok időt tölt a szabadban rohangálva, önmagát rendszeresen összekoszolva. Sőt ezeknek a gyerekeknek a mozgása ügyesebb, az érzékszerveik is élesebbek és a gondolkodásuk gyorsabb.

A gyerekek biológiai programja diktálja azt, hogy adott életkorban milyen dolgokat kell csinálni, gyakorolni. Ez az élet első, második évében elég egyértelmű, hogy éppen melyik készség fejlődése áll az előtérben. Ahogy múlik az idő úgy válik minden egyre bonyolultabbá. 

Konkrétan, amikor egy éves kora körül a gyerek járni kezd, akkor senkinek nem jut eszébe, hogy ugrani tanítsa, mert világos, hogy előbb meg kell tanulni önállóan járni. Két éves kora körül már stabilan járnak a gyerekek és akkor megpróbálnak ugrani, ami először csak azt jelenti, hogy behajlítják a térdüket és hirtelen kiegyenesednek. Három évesen azonban már el tudnak szakadni a földtől. Ekkor elkezdődik a mászókás időszak. Ugyanígy egymásra épülve történik minden más készség kialakulása is és ezek a lépések nem cserélhetők fel. Nem lehet megtanulni szorozni addig amíg nem tud valaki összeadni.

Ahogy nő a gyerek úgy válik egyre nehezebben felismerhetővé, hogy mit tud és mi nem. Felmerül az a kérdés is, hogy mennyire kellene tanítani a gyereket. Készítsük az iskolára vagy inkább ne. Egy példán szemléltetem, hogy mi a jó stratégia.

Midig azt kell figyelni, hogy mi érdekli a gyereket. Például, a finommotorika, (ami többek közt az írás alapkészsége) fejlődésének egyik összetevője a vágás, ami olyasmi, mint a nagymozgásoknál az ugrás Három éves kor előtt még nem elég összerendezett a mozgás hozzá. De három éves kor után meg minden gyerek vágni szeretne. Ilyenkor szokták ellopni az ollót és levágni a hajukat, vagy a függöny rojtját. 

Amikor valaki érzi ezt az igényt a gyerek részéről, akkor a fejlődését meg tudjuk lódítani azzal, hogy sokféle vágási lehetőséget biztosítunk. Először csak össze-vissza vágni a papírokat, majd egyre finomítani a mozgást, míg képes lesz egy figurát kivágni. 

Az a jó ha a gyerek a saját ütemét követi. A gyerekek szeretnek gyakorolni, de éppúgy, mint a felnőttek, csak a kis erőfeszítést kedvelik. A túlzott erőfeszítéstől hamar elfáradnak és nem szívesen csinálják. A túl könnyű pedig unalmas, nem ad elég kihívást. 

A gyerekek öröklötten hozott alapjai és fejlődési ütemük különbözik egymástól. Vannak gyerekek akik hamarabb eljutnak a formavágáshoz. Annak akinek nehezebben megy a vágás, nem gyakoroltatni kell többet, hanem a kedvét kell fenntartanunk hosszabb ideig. Ezért nem a formavágást kell erőltetni, mert a kudarc nem csak a kedvét veszi el, de nem is tanul belőle. 

Egyszerű feladatokat kínáljunk mint pl. újságból vagy magazinból vághat ki képeket, esetleg a szelektív hulladék papírját vagdoshatja össze stb. Lényeg, hogy változatos legyen és kis erőfeszítést igényeljen, hogy élvezettel dolgozzon.

Ha a szülő előre ugrik és mégis a formavágást akarja vele gyakoroltatni, akkor a gyerek megtagadja és azt fogja mondani, hogy ő utál vágni és nem csinálja.

Ha egy gyerek nagy ellenállást mutat valamilyen tanulással szemben és még mondja is, hogy ez nagyon nehéz, akkor alapos okunk van azt feltételezni, hogy a háttérben valamelyik készsége nem alakult ki. (fejlesztőpedagógusi vizsgálatot érdemes kérni) 

Ilyenkor lépjünk egy kicsit vissza, pl. nem hajlandó ecsettel festeni, ami elég finom koordinációt igényel, akkor térjünk vissza az ujjal vagy szivaccsal vagy bármilyen eszközzel való festéshez, de mindig hagyjunk kint ecsetet is.

Soha semmiben ne fogjuk vissza a gyereket pl. azért, hogy „Majd az iskolában unatkozni fog”. Ez nem így van. A tanítók fel tudják mérni, hogy ki hol tart. Ha ezt esetleg nem vennék figyelembe, akkor jobb ha nem hagyjuk abban az osztályban a gyereket.

Természetesen a gyerek számára sokféle lehetőséget kell kínálni, pl. a finommotorikát, a szem-kéz koordinációt nem csak a vágással lehet fejleszteni, hanem a festéssel, gyurmázással és egyéb kézműves tevékenységekkel. Minél több lehetőséget kínálunk kipróbálásra, annál nagyobb az esélye, hogy a gyerek készségei fejlődnek. Rátalálhat olyan foglalatosságra, ami ellazítja, megnyugtatja, ami akár későbbi hobbyjává válhat. Még az is lehet, hogy itt talál rá a gyerek a benne rejlő tehetségére.

Amikor egy biológiai program beindul, akkor fejlődik az adott készség a leggyorsabban. Pl. a legtöbb gyerek 5 éves kora körül érdeklődik az írás olvasás iránt. Sajnos a mi oktatási rendszerünk, egy rugalmatlan a gyerekek fejlődési üteméhez nem eléggé alkalmazkodó rendszer. Így a legtöbb gyerek már akkor kezd írni, olvasni tanulni, amikor ennek a fejlődési szakasznak a végén tart vagy már ki is csúszott belőle. Így kevésbé motiváltak, és kevésbé örömteljes a tevékenység. Ezért ha a gyereknek nehézsége van, akkor azon is nehezebb átsegíteni, mert sokkal nagyobb ellenállást mutat.

Összegezve tehát, a gyereket kell figyelni, hogy mit akar csinálni és annak a cselekvésnek kell sokféle lehetőséget biztosítani. Szinte mindennek van értelme, amit a gyerek csinál pl. annak, hogy egyedül akar enni – ennél jobban semmi nem fejleszti a szem-kéz koordinációt. A sterilen tartott, etetett gyerekeknek gyakran lesz ezen a téren nehézségük. Ugyanígy van értelme annak, hogy a baba mindent a szájába vesz az óvodás mindenre felmászik, a kisiskolás mindenre szabályokat talál ki és folyton  számon kéri a szabályok be nem tartását, a kamasz, akik állandóan teszteli a teherbírását és keresi a határait. 

Ne tiltsunk, ne gátoljuk őket, hanem figyeljünk, vigyázzunk és kínáljunk adott témakörön belül általunk biztonságosnak ítélt sokféle lehetőséget a gyakorláshoz.

A zsebpénz lehetőséget ad arra, hogy megtanítsuk a gyereket a pénzzel bánni. A gazdálkodás feltétele, hogy pontosan tudni kell, mikor mennyi bevételem van és kellő önállóságom, hogy én döntsek a pénz elköltésének a módjáról. 

Ezért érdemes minden héten azonos időben adni a zsebpénzt. Mindig ugyanakkora összeget. (egy hónap áttekintése még a felnőttnek is nehéz)

Mivel a célunk a tanítás, ezért meg kell tervezni, ki kell találni, hogy mire fogjuk adni a zsebpénzt. Kezdetben érdemes édességre matricára, kártyára, újságra, vagy más apróságra, amit megszoktunk venni a gyereknek.

Például, azt mondom, hogy „Mostantól te fogod megvenni a csoki és rágógumi szükségletedet a zsebpénzedből. Neked kell eldöntened, hogy melyikből mennyit veszel. Ezen a pénzen tudsz venni két Milka csokit és egy doboz rágót, vagy két doboz rágót és csak egy csokit.” A megbeszélés szerint, mi ezeket kihagyjuk az otthoni repertoárból. Természetesen  étkezések után ugyanúgy kaphat fagyit vagy sütit, mint eddig, de nem tartunk, a fenti esetben otthon a kedvenc Milka csokijából és rágójából.

Sokféleképpen csinálhatjuk pl. ha van iskolabüfé akkor adhatunk arra is pénzt, de lehet, hogy a ceruzatartó feltöltésére adjuk. 

Azt már az első megbeszélésen tisztázni kell, hogy, ami a családi értékrend szerint nem helyes, azt nem vehet. A kis gyereknél ezt könnyen tudjuk kontrollálni, mert többnyire mi is ott vagyunk a vásárlásnál. Ha belenő a rendszerbe akkor nem fogja rendszeresen megszegni a szabályt, mert ha megteszi, akkor rosszul érzi magát tőle. 

A kicsinél még segíteni kell, pl. el kell vinnünk a boltba. Természetesen  tanácsot is adhatunk, figyelmeztethetjük, de a döntést mindig neki kelljen meghozni. Soha ne legyünk erőszakosak! Ebben a helyzetben tét nélkül, a szemünk előtt, biztonságban tanulhatja meg, hogyan kell gazdálkodni. A nagyobbak már nem feltétlenül akarnak velünk mindent megosztani. Ahogy nőnek mindig egy kicsit nagyobb teret kell adnunk nekik.

Akkor érdemes elkezdeni a zsebpénz adását, amikor a gyereknek már van számfogalma, azaz 6-7 éves kor körül. Mindig valódi pénzzel kezdjünk, mert a gyerek gondolkodása ebben a korban még konkrét. Így sokkal gyorsabban tanulnak. Ha nagyobb gyereknél akarjuk bevezetni a rendszer akkor is eleinte jobb, ha készpénzzel próbálkozunk.

Figyelni kell arra is, hogy mikor van alkalma költeni a pénzét. Az nem segít, ha csak a hipermarketben költhetné, de oda csak ritkán visszük magunkkal. Az a jó, ha a közeli boltokban tud vásárolni, ahol gyakrabban megfordulunk. 

A zsebpénz arra is lehetőséget kínál a szülőknek, hogy ne csak beszéljenek, hanem meg tudják tapasztaltatni a gyerekkel fontos dolgokat. Pl. hogy egy dolog megéri-e az árát. Ezt hiába magyarázzuk, nem hisz nekünk, mert a vágya nagyon erős. Ugyanakkor ha egyszer kétszer pórul jártak, igen hamar megtanulják, hogy nem adnak pénzt ócskaságért. Tehát figyelmeztetjük a gyereket, de joga van kipróbálni.

Sokszor büszkék rá a szülők, hogy milyen spórolós a gyerek. Nem költi el a pénzét, vagy egy évig is gyűjti, hogy megvehessen egy értékesebb játékot. Ennek nem kell örülni, mert ez azt jelenti, hogy nem jól találtuk ki a rendszert.

A jó rendszerben a gyerek elkölti a pénzét és utána szenved, hogy nincs, és számolja a napokat, hogy mikor kapja a következő zsebpénzét. Ha egy párszor már megjárta, akkor majd elkezd azon gondolkodni, hogy csinálhatná-e másképp.

A gyerekek személyiségétól is függ, hogy ez a feladat könnyebb vagy nehezebb neki. Egy szorongó, nehezen döntő gyereknek az az egyszerűbb, hogy nem hoz döntést azaz „spórol” vagy egy olyan drága dolgot választ, amivel a döntést elodázhatja. Ez nem gazdálkodás.

A gazdálkodás ott kezdődik, amikor a gyerek számolgat, hogy „Ha egy csomag twixet veszek abban 10 kicsi darab van, akkor mindennapra jut egy, sőt még tartalékom is lesz. Így sokkal jobban járok, mintha a nagyot veszem, mert akkor abból csak hármat tudok venni.”

Azt, hogy mennyi pénzt adjunk, érdemes az életkorhoz kötni. Így a testvérek között különbség is természetesen adódik. A nagyobb gyerek több pénzből gazdálkodhat, több döntést hozhat, mert már önállóbb. Annak is jó üzenete van, hogy a születésnapon van a zsebpénzemelés. Lehet annyiszor 100 Ft ahány éves. De azon is múlik, hogy miről állapodtunk meg, hogy mit vehet a zsebpénzén.

Kártyát akkor érdemes adni, amikor már úgy ítéljük, hogy számolgat, variál, beoszt, azaz feltételezhetjük, hogy kezdi kapizsgálni a pénz értékét a gazdálkodás lehetőségeit.

Ha lehet, ne adjunk kölcsön a gyereknek! Természetese,n ha van pénze csak éppen nincs nála, akkor kifizethetjük helyette, de ahogy hazaérünk, azonnal számoljunk el. Nem szabad elfelejteni, de elhalasztani sem.

Ha szeretne valamit megvenni, de nem elég a pénze és könyörög, hogy majd a jövő hetiből megadja, semmiképpen ne engedjünk. Azt kell megélnie, hogy vár egy hetet,  meg lesz a pénze, és akkor megveheti. A felnőtteknek is nehéz kivárni, de nem szabad elvenni a gyerektől az erőfeszítés révén megtapasztalt örömet. Azt az élményt, hogy meg tudta csinálni, türelmes volt, kitartó, és nem tartozik senkinek semmivel. Büszke lehet magára és a szülők is nagyon büszkék legyenek rá!

A szülők sokszor úgy találják logikusnak, hogy ha a gyerek valami kárt okozott akkor azt levonják a zsebpénzéből. Ha ez azt jelenti, hogy akkor fél évig nem fog kapni zsebpénzt akkor ennek semmi értelme. Inkább csak kárt okozunk. A gyerek úgy gondolja, hogy akkor nincs is zsebpénze és nem foglalkozik vele, esetleg megpróbál más úton pénzt szerezni. A cél az, hogy a zsebpénz megvonással éreztessük, hogy most kevesebb a pénze, hogy veszteség érte. Ezt úgy lehet elérni, hogy a pénze harmadát vonjuk el, és nem feltétlenül az egész összeget akarjuk kifizettetni, hanem pl. három hónapig kap kétharmad zsebpénzt. az idő hosszúsága elsősorban azon múlik, hogy hány éves a gyerek. Ha az a célunk, hogy a gyerek tanuljon, akkor meg kell tapasztalnia, a veszteségét. De például adhatunk lehetőséget, hogy munkával keressen pénzt és természetesen a helyrehozásról sem szabad megfeledkezni. Erről majd külön írok.

Tehát, az átgondoltan adott zsebpénz segít a gyereknek felkészülni a felnőtt életre. A szülőnek pedig képet ad arról, hogy a pénzügyek terén milyen nehézségei vannak vagy lehetnek  a gyereknek. Így még lesz idő segíteni.

Mindig másért és általában ugyanazért mint a felnőttek: nem akarnak szomorúságot, csalódást okozni, nem akarnak megbántani, szégyellik magukat, el akarják kerülni a kioktatást, büntetést vagy csak kerülni a bonyodalmakat, nem akarnak vitatkozni, alkudozni, esetleg a fantáziájukat a vágyait jelenítik meg vagy csak szeretik látni mások meghökkenését stb.

Ugyanakkor van egy nagyon lényeges különbség a gyerekek és a felnőttek hazugságai között. A gyerekek a növekedésük során folyamatosan tanulnak és próbálgatják a tanultakat. Az ő fejükben nincs még egy határozott értékrend mert azt még csak alakul.

A 2 éves csokis szájú kisgyerek, aki váltig állítja, hogy nem evett csokit, az olyan okos, hogy már tudja a szabályt, hogy nem szabad ebéd előtt, vagy engedély nélkül csokit enni. Sem a vágyait sem a viselkedését nem tudja még kontrollálni. A kedvünkre is szeretne tenni, ezért letagadja. A fejlődésnek ezen az állomásán, még csak egy szempontot, a sajátját tudja figyelembe venni. Ha valamit nem lát, akkor az nincs, hogy az anyukája mást lát, azt ő nem tudja.

Valójában ennek még semmi köze nincs a hazugsághoz, mert az idegrendszer érettségének ezen a fokán egyszerűen a szavak még nincsenek összehangolva a mozgásszervezéssel. A szavak jelentésének nincs olyan ereje, hogy megállítson egy megkezdett mozgást.

Nyilván nagyon édesek és viccesek ilyenkor a gyerekek, de mégsem szabad az ilyen viselkedést megerősíteni. Másoknak nevetve történeteket mesélni a gyerek „hazugságairól” a gyerek jelenlétében. Abból akkor azt tanulná, hogy a „hazugságaival” örömet tud szerezni, és ezért őt aranyosnak és jópofának találják a felnőttek. Ha okos, akkor egyre többször fog „hazudni” mert ez jó módszer lesz a figyelem felkeltésére és fenntartására.

A szülő számára nehéz lesz megtalálni azt a pontot amikor ez már nem jópofa és még nehezebb, ezt a gyerekkel is megértetni, hiszen az eddig jól bevált módszerét kellene valami másra cserélni. Valójában ez se biztos, mert a figyelmet továbbra is megkapja, csak már nem nevetés formájában hanem kiabálásként, veszekedésként.

Az óvodáskor a „fantázia hazugságok” kora. inkább a valóságelemek és a meseelemek keveredéséből születnek. A gyerekek még tanulják, hogy mi a realitás és képzelet közötti különbség. Hogyan kell kezelni a fejében történő dolgokat. Ezek voltak, vannak vagy lesznek. Van ami bekövetkezhet és van, ami lehetetlen, sárkányok, szellemek, boszorkányok lehet, hogy nincsenek, de ő mégis látja őket.

Amikor azt meséli a gyerek, hogy a „Timi kiment az oviból, átszaladt az úton, és majdnem elütötte egy autó!” Akkor azért kérdezzük meg előbb az óvodapedagógust, hogy történt-e ilyen, mielőtt kétségbe esünk. Utána beszéljünk a gyerekkel, hogy ez nagyon izgalmas történet volt, de olyat nem szabad csinálni, hogy valaki nem mondja meg előre, hogy most mese jön. Beszéljük meg, hogy hogyan fogja jelezni legközelebb, egy kézjellel, kacsintással vagy egy szóval. A felnőttek pedig vegyék a mesét is komolyan és hallgassák meg. Dicsérjék meg a gyerek fantáziáját.

Soha ne adjunk negatív jelzőket a gyereknek. Ne mondjuk, hogy hazudik, vagy ő egy hazug. Ha éppen ügyeskedni próbál, azt is azonnal tisztázzuk, adjunk egy szabályt, pl. „Mi becsületes emberek vagyunk és nem csapunk be másokat.” Azt természetesen elvárjuk, hogy helyrehozza, amit csinált, mondja el az igazat, kérjen bocsánatot vagy kárpótolja azt akinek kárt okozott.

A szempontváltás még itt sem megy igazán, de kezdik érteni, hogy van becsapás. Zavaros ugyan, hogy az mit is jelent. Pl. gondoljunk csak arra, amikor kiborulva üvölti a gyerek, hogy „De megígérted, hogy elmegyünk a ligetbe! Becsaptál!” - és hiába magyarázzuk, hogy igaz, de most éppen jégeső van.

Kisiskoláskorban elsősorban a túlzások szerepelnek a repertoárban. „Az én apukám olyan erős, hogy fel tud emelni egy kecskét,…lovat….elefántot..” Többedik mesélésre alakul, változik a történet, színesedik, bővül. A nyelvi fejlődésnek fontos állomásra érkezik a gyerek. Tudja, hogy a szavaknak súlya van, lehet velük örömet és bánatot okozni. De annak is jelentősége van hogyan mondunk el valamit. A mondatfűzés, a nyomaték, a felépítés stb. révén fel lehet kelteni másoknak a figyelmét, meg lehet őket nevettetni. (Ez a viccmesélés kora is)

A túlzások mellett ilyenkor a leggyakoribbak a „kímélő hazugságok”. Meg akarnak felelni a szülői elvárásoknak, nem akarnak bánatot, csalódást okozni egy egyessel, ezért kijavítják, nem mondják el. Nem akarnak problémát okozni, szégyellik magukat vagy csak félnek, hogy megbántanak valakit. Nem szabad elítélni a gyereket, de a tettét lehet minősíteni.

Nem csak mondani kell, hogy nagyra értékeljük az őszinteségét, de úgy is kell viselkedni. Itt lehet barátságról, bizalomról, húségről, szeretetről beszélgetni. Persze nem kiselőadást tartani, hanem a gyereket hagyni beszélni és közben terelgetni.

Érdemes elmesélni „A fiú aki farkast kiáltott” mesét vagy ehhez hasonlókat. Szerintem nagyon jó következmény egy füllentés után, ha a helyrehozás mellett azt kérjük, hogy írjon egy fogalmazást, hogy mi történt, ki mit gondolt, mi lehetett volna következmény stb.

A felsősök már nem akarnak mindent megosztani a szülőkkel, felnőttekkel. Egyre kritikusabbak és macerásnak érzik, hogy mindenről beszámoljanak, engedély kérjenek. Innentől kezdve egyre inkább így lesz. Szaporodnak a titkok, és inkább a barátokkal akarnak lenni. Velük akarnak hülyéskedni vagy megbeszélni. Ez az „elkerülő hazugságok” időszaka. Ne szóljon bele a szülő „Minek ez a macera- úgy is tudom mit mondana”.

Ilyenkor legjobb a gyerekkel megbeszélni, hogy a dolgok, hogy legyenek. Egyezséget kötni, leírni. Legjobb, mind a pozitív, mind a negatív következményeket rögzíteni. Ebben a korban lehet a legjobban beszélgetni az etikai kérdésekről, de elsősorban másokról, pl. könyv vagy filmek szereplőiről. Ki kit csapott be, ki mit érzett, jól járt-e, mi lett volna, ha becsületes stb.

Keresni és teremteni kell az intim beszélgetésre alkalmas helyzeteket, mert nem lehet, csakúgy belefogni a nap közepém, amikor történt valami, vagy a szülőnek van egy kis ideje.

A kamaszkorban az önmeghatározás eleme a hazugság, milyen vagyok, milyen lehetnék, meg merem-e tenni, mi lesz a következménye. Ez a „kísérleti hazugságok” kora. Mi történne, ha másnak adnám ki magam. De itt már komoly morális kérdések is felvetődnek úgymint bizalom, felelősség, hitelesség.

Ebben a korban leginkább arra figyelmeztetnék mindenkit, hogy kerüljük azokat a helyzeteket, számonkéréseket, amivel a gyereket hazugságba kényszerítjük. Ne akarjunk mindent tudni, de az értékrendi kérdésekben boruljunk ki, ha azt megszegi. Érdekelni fogja, akkor is ha úgy csinál, mintha nem törődné vele. Fontos tudniuk, hogy figyelünk, érdekel bennünket, hogy mit gondolnak és bárhogy viselkednek is velünk, hiszünk bennük.

Láthatjuk, ahogy a gyerek értelmileg fejlődik, az adott életkornak megfelelően fog megpróbálkozni a hazugsággal.. Fontos látni, hogy ha minden a normális menetben zajlik, akkor kb. három évente lép új szakaszba a gyerek és többnyire bepróbálkozik.

Ne tekintsük erkölcsi hibának a hazugságot, de ne is nézzünk el fölötte. A hazugság értékrendi kérdés.

Már ahogy beszélni kezd a gyerek kedvesen, megértéssel, de határozottan tereljük afelé, hogy a mi családunkban mi a fontos, mi az értékrend, milyenek vagyunk, mit tartunk fontosnak. Nem kell kioktatni és hosszan magyarázni. Ha a gyereket egyszerű mondatok veszik körül Pl. Mi becsületes emberek vagyunk. Mi nem csapunk be másokat. Nem szoktunk hazudni, mert akkor senki nem bízna meg bennünk. A mi családunkban fontos az őszinteség stb. – akkor a gyerek ebben nő föl, és ez a számára természetes. Mindez persze, akkor működik, ha a szülő hiteles is ebben.

Az életkori szakaszhatárokon megjelenő hazugságoknak tulajdonképpen örülhetünk is, hiszen azt jelzi, hogy a gyerek megint okosabb lett. De soha ne jusson eszünkben könnyedén venni. A szavahihetőség, megbízhatóság fontos része az együttélésnek.

Amennyiben a hazugságok gyakoriak, minden kísérletünknek ellenállnak és több mint három hónapja fennállnak, akkor feltétlenül konzultáljunk pszichológussal, mert lehet, hogy másról van szó.

Nehéz a gyerekekkel beszélni a szexualitásról még akkor is, ha a szülő számára ez nem tabu téma. Például, hány éves korban kell elkezdeni? A szülő csak várja, várja mikor lesz már akkora, hogy belefogjon, majd holnap…gondolja. Aztán azon kapja magát, hogy a gyerek zavarba jön, vagy akár ki is neveti a szülőt, nem akar vele ilyesmiről beszélgetni.

Óvodáskortól lehet beszélgetni arról, hogyan születik a kisbaba. Ebben a korban még nyíltan kérdeznek a gyerekek. Nem kell kitalálni a szülőnek semmit, ha nem akar. Kell keresni egy jó könyvet és azt nézegetni, olvasgatni a gyerekkel. (ld. alább)

A nagycsoportos korú gyerekeknél úgynevezett hormonpróba zajlik, amitől egy kicsit túlfűtöttek lesznek, és nagyon érdeklődnek a másik nem iránt is. Ilyenkor figyelni kell rájuk, hogy ne történjen olyasmi, ami neki vagy másnak kellemetlen lehet.

Bármit tapasztalunk megszégyeníteni, megijeszteni nem szabad őket, mert az akár hosszantartó traumát is okozhat. Fontos tudni, hogy bármit tesz a gyerek az érdeklődésből, kísérletezésből fakad. Az értelmi, érzelmi fejlődésének része és nem szabad morálisan megítélni, mert a gyerek ilyesmiről még nem tud.

Ugyanakkor arról lehet és kell is beszélni, hogy mi illik és mi nem pl., hogy a nemi szerveket nem illik mások jelenlétében megérinteni. Ezt érdemes alaposan átbeszélni, hogy mikor hogyan és kivel mit lehet és mit nem. Feltétlenül meg kell tanítani a „fehérnemű szabályt”. (ld. alább)

Ahogy nőnek a gyerekek, jó esetben úgy bővül az ismeretségi és baráti körük is. Ezzel párhuzamosan sok mindent már egymásközt beszélnek meg. Erőszakosan faggatózni nem lehet, mert akkor bezárulnak. Ugyanakkor nagyon érdekli őket az emberi test működése. Érdemes így közelíteni, múzeumba menni, az emberről mint biológiai lényről beszélgetni, könyveket, filmeket nézni.

A kiskamaszoknál már nem várjuk, hogy ők kérdezzenek. Itt minden pfúj a fiúknak a lányok, a lányoknak a fiúk. Pfúj már maguk a szavak is, mint szex, csók vagy mell. És persze pfúj a szülők, akik csinálják „azt”. A legjobb ilyenkor a kiválasztott könyvet odaadni, vagy csak a gyerek asztalára tenni.

A testi változások megindulásával érzelmileg, fizikailag egyaránt labilisak a gyerekek. A lányokat fel kell készíteni a menstruációra. Alaposan át kell beszélni a technikai részleteket is. De a fiúkat sem szabad ebből kihagyni. Kíváncsiak lennének rá, de nem mindig tudják hogyan kérdezzenek. Egyszerűen el kell mesélni és az empátia, tapintat oldaláról közelítve.

A fiúkban történő változásokat, általában az emberek kevésbé látják problémásnak, pedig igazán sok gondjuk akad, amiről még a könyvek is ritkán beszélnek. (ld. alább)

Kamaszkorban, bármit is gondolunk a gyerekünk szerelmi vagy nemi életéről, érettségéről, beszélni kell a fogamzásgátlási módszerekről, a nemi betegségekről, az intimitásról a szerelemről és a testi gyönyörről, a felelősségről. Ezt manapság nem lehet halogatni. Ha nem tudunk mi magunk beszélgetni ezekről a kérdésekről, akkor kérjünk meg egy rokont, szomszédot, barátot vagy valamilyen szakembert pszichológust, tanácsadót, védőnőt, hogy beszélje át ezeket a témákat a gyerekkel.

Nagyon átszexualizált a környezetünk. Ma már minden sarkon egy hiányos öltözetű nő tekereg vagy nyalogat valamit csábosan, vagy szőrtelenített, képregényfigura fiúk macsóskodnak. A pornó színészek a mindennapok híreinek a szereplői. A mobiltelefon szinte minden gyerek kezében ott van, sokaknak korlátlan internettel. Van olyan iskola ahol be sem gyűjtik őket, így van lehetőség a megtudott, ellesett titkokat megosztani. Vagy csak „csúnya” szavak beírásával érdekes dolgokat találni.

Sokan remélik, hogy megoldják azzal a problémát, ha a gyereket egyházi iskolába íratják. Ezzel azonban sem a szeme, sem a füle nem lett lezárva. A gyerekek mindent látnak, hallanak, tudnak, a kérdés csak az, hogy ezt a szülőkkel beszélik-e meg vagy egymás közt. Előfordulhat, hogy senkivel nem is mernek beszélni arról, hogy mit láttak, mi foglalkoztatja őket.

A kamaszok veszélyeztetettek, különösen akkor, ha valamitől megijednek. Ha azt hiszik, hogy nem jól működnek, hogy nem normálisak. Minél ijedtebbek annál provokatívabbak. Bármilyen nehezen is viselhető el egy kamasz annak az üzenetnek, hogy szeretjük és bízunk benne – át kell mennie.

Kamaszoknál, én azt ajánlom, hogy a szülő vegyen óvszert és beszéljen a nemibetegségekről és a másik iránti felelősségről. Nem tudhatja a szülő mikor kezd el nemi életet élni a gyereke. Azt sem, hogy mer-e óvszert venni, azt sem, hogy eszébe jut-e. De biztos, hogy lesz nála, ha mi újra és újra elmondjuk, hogy ez mennyire fontos és nem neki kell beszerezni.

Nagyon oda kell figyelni arra, ha a gyerek magatartása hirtelen megváltozik. Szótlanná válik, kerüli a szülőket, testvéreket, rosszkedvű, elzárkózik, vagy túlságosan pörög, túl sokat beszél, megváltozik az étvágya, alvása túl sok vagy túl kevés lesz. Ne várjunk sokáig. Kérjük ki szakember véleményét.

https://www.csaladinet.hu/.../23377/fehernemuszabaly4pont

Grethe Fageström-Gunilla Hansson: Peti, Ida és Picuri

Jörg Müller: Felvilágosító könyv tiniknek szexről és szerelemről

Hoppál Bori: Az én testem

Sabine Thor-Wiedemann: Abszolút fiú

https://nlc.hu/.../20180806/szexualis-felvilagositas-konyv/

hazipatika.com: ki segit az lmbt gyerekek szuleinek

Ha két gyerek összeveszik és durván egymásnak esnek, akkor a legtöbb családban a szülő odamegy és próbál igazságot tenni. Ebben a helyzetben az igazság azt jelenti, hogy megpróbálja felderíteni, hogy ki kezdte a konfliktust. Ez  a logika azt diktálja, aki kezdte az a hibás és azt meg kell büntetni, a másik gyerek ha csúnyán is reagált sokszor „azért ezt nem kellett volna” -val megússza.  A gyerek tehát megtanulja, hogyha nem ő kezdi a konfliktust akkor neki  sok mindent szabad, nem ő lesz a felelős a történtekért. A szülők, persze érzik, hogy ez nincs egészen rendben, ezért  minden igazságtételi helyzetben feszültek, mert fogalmuk sincs, hogyan derítik ki az „igazságot”. Sokszor érzik, hogy az egyik gyerek csapdába tudja csalni a kevésbé ügyes testvérét, de nagyon nehéz rajtakapni.

Mit tanítunk ebben egy ilyen helyzetben a gyerekeknek.  A szociálisan ügyesebbet megerősítjük abban, hogy a manipuláció hasznos, mert ezzel elkerülheti a büntetést.  A szociálisan kevésbé ügyes gyereket a saját tehetetlenségében, az igazságtalanságokkal szembeni reménytelenség érzésében erősítjük meg. Fogalmilag az igazságot az erő és sunyiság szinonimájává tesszük. Erkölcsileg egy kellemetlen vagy durva helyzet kezdeményezőjét elítéljük, míg a reagálót viselkedésétől függetlenül felmentjük. A szülő tehetetlenségét is megélheti a gyerek. Az egyik  a sunyiság jutalmaként a másik a védelem hiányaként. Persze, lehet egy ilyen helyzet durvább és finomabb, de a szülői megközelítés miatt igazán jó dolgot nem tudunk ebből kihozni.

Van, aki tehetetlenségében inkább feladja: „Engem nem érdekel!” „Elegem van már a folytonos veszekedésetekből” „Mindenki azonnal menjen a szobájába.” Ezt éppúgy nem érzi senki igazságosnak vagy fairnek.

A megoldáshoz más rendszerben kell gondolkodni. Mi van ha nem is próbálunk igazságot tenni. Mondok egy példát a helyzetmegoldásra: két gyerek összeveszik, üvöltenek a szülő után, közben tépik egymást. a szülő odamegy és a szoba két végébe vagy saját szobájukba küldi őket, amíg megnyugszanak. Ha megnyugodtak csak akkor kerülhet sor beszélgetésre. Addig a szülőnek nincs dolga. Nem kell dühösnek lenni és kiabálni. Ha mégis ez történik, akkor a szülő magának is előírja a megnyugvást.

Nem szabad megengedni, hogy szép csendesen visszaszivárogjanak a gyerekek, csendesen elkezdjenek játszani. Nem szabad a szülőnek „lapítani”, hogy hátha most már minden jobb lesz. Nem lesz jobb, sőt rosszabb lesz mindaddig amíg nem tanítottuk meg a helyes viselkedést és akaratlanul megerősítjük a helytelent.

Tehát, ha mindenki megnyugodott, akkor le kell ültetni őket az asztal egyik és másik oldalára és azt mondani:  „Ez nem az én dolgom, hogy kiderítsem, mi történt, mert nem voltam jelen. De mint szülő, ebben a családban ezt a fajta viselkedést nem fogadom el (értékrend pl. nem ütjük meg a másikat vagy nem alázzuk meg, vagy nem használunk sértő szavakat). Együttjátszani nem kötelező, de ha mégis szeretnétek, akkor rögzítsünk néhány szabályt”.  Ne a szülő sorolja a szabályokat, hanem a gyerekek egyeztessenek és írják le. A szülő dolga moderálni a beszélgetést.

Külön ki kell térni  a gyakori konfliktusokra. Például, kérdezzünk rá, hogy ha gyakran előfordul, hogy az egyik gyerek kitépi a másik kezéből a játékot , hogy ennek mi lehet a megoldása. Azt mondják, majd, hogy kérje el a játékot, de a szülő ezt ne fogadja el, hanem mondja azt: „Az a gond, hogy előbb veszi el a játékot mielőtt eszébe jutna kérni, nem rossz szándékból teszi ezt  impulzivitásnak hívjuk és ehhez idő kell, hogy megtanulja kezelni. Hogyan segíthetnénk?”  A gyerekeknek kell kitalálni, de adhatunk nekik egy két ötletet például, akinek a kezéből kikapták a játékot az azt mondja, hogy ez most túl gyors volt, vagy ugyanezt a gyorsaságot jelzi egy állat névvel pl. gepárd. A másik gyerek ha ezt hallja le kell tennie a játékot, amihez egyikük sem nyúl, elszámolnak 10-ig és akkor a kézből kikapós gyerek elkezdheti az alkudozást.

Ha kompromisszumos (mind a ketten engednek) megoldás születik, akkor azt meséljék el a szülőknek. A szülők értékeljék nagyra. Azt is külön emeljék ki, ha sikerült megállni az impulzív akciót követően, és várni 10 mp-t mielőtt bármit tettek vagy beszéltek volna. (ezzel kapcsolatos még az április 1-i bejegyzés)

A kompromisszumot nagyon hangsúlyoznám. Lehet olyan is, hogy az egyik gyerek enged, de az ünneplésre való megoldás az, amikor mindketten engednek és közösen találják meg a megoldást. Azért fontos, mert ekkor együttműködést tanítunk, a másik esetben pedig a már meglévő tulajdonságaikat erősítjük meg. Az engedékenyebb gyereket az engedékenységében, az erőszakosabbat az erőszakosságában.

Az óvodásokat elég szétválasztani, a szabályt visszakérdezni pl. „Ami nem az enyém azt a tulajdonostól kell elkérni.” ’A tulajdonosnak mindig joga van nemet mondani.” Vagy a már fent említett értékrendi szabályok elismételtetése: nem ütünk, nem csúfolunk, nem bántunk, mert tiszteletben tartjuk a másik jogait. A kicsiknél vegyük nagyon komolyan, hogy nem kell együtt játszani senkivel, csak lehet. De csak akkor lehet, ha tisztelettel bánnak a másikkal. Meg kell győződni róla, hogy tudják, hogy ez mit jelent. A szétválasztás sokszor nehéznek tűnik, ha azonban komolyan vesszük, akkor a gyerekek hinni fognak nekünk, a befektetett energia sokszorosan megtérül, mert nem kell majd hosszú éveken keresztül csatatéren élni.

Ez bizony néha nagyon nehéz. Az indulatkezelést a gyerekek minta után tanulják, ezért aki hosszútávon jót akar magának, annak érdemes erőfeszítést tennie. Az indulatkezelés lépéseit lehet együtt tanulni a gyerekkel.

A gyerekek természetes biológiai késztetése, hogy a feszült helyzetekből kilépjenek. A szülők sokszor ezt nem engedik meg. „Itt maradsz! Még nem fejeztem be.” Tiszteletlenségnek tekintik, ha a gyerek el akar menni. A kontroll tanításánál viszont erre a viselkedésre építve kezdünk. Engedni kell elmenni, sőt ha megnyugodott, akkor meg is dicsérni. „Láttam, hogy nagyon dühös/feszült lettél és szó nélkül elmentél megnyugodni, ez nagy önuralomra vall.” - vagy valami hasonlót mondunk.

Természetesen mintát is kell nyújtani a szülőnek. Dühösen nem lehet megbeszélni semmit, csak bántani, megalázni lehet a másikat. Ezért, amikor a szülő dühös lesz neki is meg kell szakítani a helyzetet. Át lehet menni a másik szobába, vagy legalább elfordulni.

Második lépés, hogy az állapotunkat megfogalmazzuk a gyereknek. Ki kell találni jó előre olyan mondatokat, amit ilyen helyzetben mondunk a gyereknek. Például: „Most nagyon mérges vagyok, nem is mondok addig semmit, amíg nem nyugodtam meg.” „Előbb megnyugszom, utána beszélünk róla.” Kamasznak már olyat is mondhatunk: ”Most bemegyek a szobámba lehiggadni, mert ez nagyon rosszul esett”

Azt a mintát kell nyújtani, amit tanítani is kívánunk, vagyis hogy megpróbáljuk elkerülni a meggondolatlan beszédet. Az indulatkezelés mindenkinek a saját problémája, azt mindenki maga kezeli a saját módszereivel. Ezért a mondatoknak önmagunkra a saját indulatunkra és a saját taktikánkra kell vonatkoznia.

Harmadik lépés maga a megnyugvás. Mély levegőt venni, relaxálni, számolni, zenét hallgatni, énekelni, elmondani egy verset, bekapni egy jégkockát, megmosni (a saját) arcunkat, forgatni egy karikát, nézegetni valamit…..végtelen a sor. Kísérletezni kell, míg meg nem találjuk a nekünk segítőt.

Negyedik lépés a döntéshozatal. Mit reagálunk. Gyerekként megoldás lehet a kompromisszum, bocsánatkérés, helyrehozás stb. Szülőként tanítani is kell a gyereket, ezért sokszor a gyerek viselkedésének a következményéről, esetleg a büntetésről kell határozni. Lehet, hogy a másik szülővel is kell egyeztetni, ha nagyobb dologról van szó.

Amikor lehiggadtunk akkor kell a gyerekkel beszélni és ha szükséges akkor a következményeket is megmondani. Olyan helyzet is lehet, amikor nem tudjuk mi legyen a viselkedésének a következménye, akkor azt mondjuk, hogy lesz, de még meg kell beszéljem apjával/anyjával, vagy gondolkodnom kell rajta, vagy a családi kupaktanácson fogjuk megbeszélni, mert a többieket is érinti. Szerintem nem nagyon létezik olyan helyzet, amikor azonnal meg kellene mondanunk, hogy mi legyen a gyerek viselkedésének a következménye. Ha dühbe jövünk többnyire csak azért beszélünk, hogy csökkentsük a feszültséget.

Ha már ezeket a lépéseket használjuk, akkor zárásként elkezdhetjük a tulajdonképpeni első lépést tanítani. Arról beszélni a gyerekkel, hogy hogyan ismeri fel a dühét vagy feszültségét. Ezt mindenki máshol érzi a testében. Van akinek a torka szorul össze, van aki elvörösödik, vagy a gyomrában, mellkasában érez nyomást. Mondjuk el, hogy mi hogyan ismerjük föl. Arra kell rátanulni, hogy ha már az első jeleket észleljük, akkor sokkal könnyebben leállítjuk és nem fogunk olyat tenni vagy mondani, amit később megbánnánk.

Kicsiknél sokszor nem annyira dühösek mind inkább ijedtek leszünk. Például, ha felmászik az ablakba a gyerek azonnal leszedem, meg is mondhatom, hogy megijedtem, de ez nem a gyerek problémája. Az én ijedtségemet nekem kell kezelnem pl. azzal, hogy biztonságossá teszem az ablakot és ezért nem büntetem a gyereket, de megbeszélem, és megmutatom, hogy miért veszélyes és mi a szabály. Ha idegesít, hogy zörög, szaladgál, az nem az ő hibája. A szülőnek kell tudni, miért ilyen pl. nem volt még kint a levegőn, éhes, vagy túlpörgött, mert fáradt stb.

Igazi dühöt inkább nagyobb gyereknél szoktunk érezni, aki provokál bennünket. A legnagyobb indulatot pedig a tehetetlenség érzése váltja ki, különösen értékrend sértéseknél. Ezeknek egyike sem kívánja meg az azonnali döntéseket. Azt jó megtanítani a gyereknek, hogy döntéseket, nyugodtan, átgondolva hozunk. Minél problémásabb a gyerek viselkedése annál fontosabb, hogy tiszta üzeneteket adjunk.

A megbeszélés a gyerekkel egyszerű legyen, ha szabályt szegett kérdezzünk rá, hogy tudja-e mi a szabály, ha nem tudja mondjuk el és kérdezzük meg, hogy tudja-e miért van ez a szabály. Beszéljünk a megoldásról is. Például az a szabály, hogy nem lehet a lakásban labdázni, akkor ezt akarjuk hallani, utána azt, hogy veszélyes mert betörhet az ablak, leeshet a csillár. Labdázni az udvaron, vagy a játszótéren lehet, de pl. papírgalacsinnal dobálhat célba a szemetesládába. Ha nagyobb és provokált, akkor ugyanúgy rákérdezünk a szabályra majd kérjük, hogy hozza a labdát és azt mondjuk, hogy akkor mi tesszük el és majd akkor veheti elő, ha megyünk a játszótérre. Ha kárt okozott, akkor összetakaríttatjuk vele és ki kell találnia hogyan hozza helyre.

Minél indulatosabb valaki annál fontosabb, hogy tudja kontrollálni magát. A kontrollt pedig tanulni kell. Eléggé elterjedt az a nézet, ami egy félreértésen alapulva azt mondja, hogy az indulatokat ki kell élni, ezért boxzsákot vesznek a gyereknek és küzdősportra íratják őket. Egy szorongó gyereket fel kell szabadítani, neki még lehet, hogy segítenek is ezek a dolgok, de az indulatos gyereket megnyugodni kell tanítani. Azokat az eszközöket kell keresni, ami ellazítja pl. joga, relaxáció, meditáció. Nagyon fontos azonban, hogy mindig a gyerek természetéből induljunk ki. Például sok gyerek nem szereti a testi érintést, akkor ne vigyük judora. Az ADHD-sok jó része imádja a feszítés-lazítás típusú relaxációt, de a legtöbbüknek nincs türelme az autogén tréninghez.

Az indulatosság, mint ahogy a viselkedésszevezési zavar is csak egy kis része a személyiségnek, ezért az irányt kell tudni, vagyis, hogy kontrollt és megnyugvási módokat akarunk tanítani. Azonban, hogy ezeknek mi lesz a konkrét tartalma azt a gyerekkel együtt keressük.

A leggyakrabban azért, mert nem jól tanítjuk neki az összefüggéseket. Soha nem az a kérdés, hogy mi mit tudunk, és azt hányszor mondtuk már el a gyereknek, hanem az, hogy tudjuk-e mi van a gyerek fejében, mert ahhoz kapcsolódva lehetünk hatással a viselkedésére.

A tanuláshoz többnyire szükség van a megtapasztalásra, a megfogalmazásra és a kettő összekapcsolására. Pl. a gyerek fut az uszodában, a szülő kiabál „Ne fuss mert el fogsz esni” A gyerek elesik, a szülő pedig dühös lesz, mert ő tudta és mondta előre, de a gyerek nem hallgatott rá. Tehetetlen mérgében elkezd a gyerekkel veszekedni, régen még olyat is láthattunk, hogy rácsap a fenekére.

Nézzük mi van a gyerek fejében: jókedve van, vagy meglátott valamit, vagy csak gyorsan be akar menni a vízbe, izgatottságában elfelejti, hogy nem szabad futni. Hallja a kiabálást, de ő tudja, hogy nem fog elesni, sokszor fut és van tapasztalata, hogy általában nem esik el. Amikor mégis megtörténik, akkor megüti magát, fájdalma van, a szülő meg kiabál vele. Erre válaszként a családi rutinok szerint, lehet, hogy a szülő hangjától még jobban üvölt, vagy stílustól függően, azt mondja, hogy hülye vagy hagyjál békén. Az viszont biztos, hogy a szülő haragja és az ő fájdalma együtt olyan erős érzelmeket kelt benne, ami teljesen törölni fogja azt, ami megelőzően történt. Nem jön létre a viselkedés és annak következményét összekötő tanulás. Helyette csak a szülő gyerek közötti érzelmi zűrzavar mélyül.

Arra érdemes törekedni, hogy a külső világ és a gyerek viselkedése között kapcsolatra hívjuk fel a figyelmet. Először is valami olyasmit kell kiabálni, hogy „Lassabban, mert csúszik a kő”. Erre általában minden gyerek reagál. Az óvodások biológiailag arra vannak beállva, hogy általános szabályokat tanuljanak. A nagyobbaknak meg van már tapasztalatuk, akár a vizes kőről, akár arról, hogy a figyelmeztetésünk nem ok nélkül való. Ebben a felszólításban van információ és a gyereknek döntést kell hoznia, hogy felhasználja-e.

Ha mégis elesik, akkor baleset érte és segítségre, vigasztalásra szorul. Amikor már megnyugodott, és mielőtt útjára engedjük, akkor kell rákérdezni, hogy szerinte mi az uszoda szabály. Ha tudja jó, ha nem akkor megmondjuk. „A vizes kő csúszik. Akkor szerinted mi a szabály?” Innentől már rendben vagyunk. Biztosak lehetünk benne, hogy tudja a szabályt, ettől kezdve csak kérdeznünk kell és nem figyelmeztetni. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem fog időnként megfeledkezni magáról, de ennek a valószínűségét csökkentettük anélkül, hogy félelmet vagy szorongást építettünk volna ki benne.

A fent említett esetben és a hasonló helyzetekben ne használjuk a „veszélyes” szót. Ezt olyan helyzetekre érdemes fenntartani, amit nem lehet kipróbálni. A veszélyes szónak azt kell jelentenie, hogy a gyerek azonnal leáll azzal, amit csinál, vagy amit csinálni akart.

Ha valami tényleg veszélyes, akkor a szülő ijedtsége is leállíthatja a gyereket, de csak akkor, ha hisz nekünk. Az a szülő, aki a vizes kövön való elcsúszásra, a biciklivel való felborulásra ugyanúgy reagál, mint az úttestre való kifutásra, annál a gyerek nem tud különbséget tenni, hogy melyiknél mennyire kell vigyázni.

Másik példa: A gyerek játszik a legújabb transzformerével és eltöri, „Ez ócska, vacak, nem is kell!” Ha a szülő dühös lesz „Ezért sírtál már két hónapja, egy vagyonba került!” „Persze, mert te semmire sem tudsz vigyázni! Minek nyomtad olyan erővel!” „Hát ha nem vigyáztál rá én biztosan nem veszek neked másikat!” Kész a veszekedés, mindketten csalódottak, érzelmileg frusztráltak és ezt egymás ellen fordítva a másikat használják feszültséglevezetésre. Hamar megfeledkezve arról, hogy mi indította be ezt az érzelmi cunamit.

Ha szeretnénk kapcsolatot építeni a gyerek viselkedése és annak következménye között, akkor megint arra érdemes gondolni, hogy mit élhet át a gyerek. Csinált valamit pl. türelmetlen volt, erővel akarta megoldani a nehézségét és tönkre ment a vágyott játéka. Így nem is lehet megmutatni a barátoknak stb. Az önmagunk által önmagunknak okozott csalódást nehéz még felnőtt korban is kezelni. Ebben a gyerek segítségre szorul.

Próbáljunk nyugodtak maradni. A helyzetben benne van a büntetés, ne fokozzuk, hanem érezzünk együtt a bánatában. Ha szomorú, próbáljuk vigasztalni. Segítsünk megoldást találni pl. megragasztható-e. A bánatban együtt kell érezni, nem kell magyarázni, kioktatni.

Persze sokkal nehezebb, ha a gyerek dühös lesz. Ilyenkor szidhatja magát vagy a játékot, de az sem ritka kisebbeknél, hogy a szülőt. Ebben az esetben először a megnyugvásban próbáljunk meg segíteni. Itt aztán különösen ne akarjuk megbeszélni, mi történt, mert az olaj lesz a tűzre. Amikor megnyugodott, akkor kérdezzünk rá. Ne oktassuk ki, de szabad olyat mondani, ami könnyen megjegyezhető, pl. „az okos ember nem erőből dolgozik” még jobb, ha erre példát is tudunk az ő életéből hozni. „Lehet, hogy most egy kicsit türelmetlen voltál, de emlékszel a múltkor meg milyen türelmesen tekerted vissza a kocsi kerekét és meg is tudtad javítani. Néha mindenkivel előfordul, hogy türelmetlen.”

Olyan helyzet is létezik, amikor a szülő úgy érzi, hogy a gyereket nem érdekli a veszteség. Azt gondolja, majd úgy is kap másikat. Ilyenkor a szülők leggyakrabban azt kiabálják, hogy „Nagyon tévedsz ha azt hiszed, hogy kapsz másikat!” Ha szeretnénk a gyerek viselkedését és annak következményét összekapcsolni, ebben az esetben is, akkor természetesen, ne mondjuk, hogy nem veszünk másikat, és persze, ne is vegyünk. Sajnálkozzunk, hogy milyen kár, hogy nem tud vele játszani, de mást nem kell tenni. Néhány nap múlva lehet visszatérni, hogy mi van a játékkal? Szerinte megjavítható-e? Nézzük-e meg együtt? Ha elutasító, akkor kérjük el tőle, mondjuk azt, hogy ha neki nem kell, akkor mi megnézzük, mert hátha meg tudjuk csinálni. De az is lehet, hogy még törötten is lehet vele játszani. Ha neki nem kell, gondolja meg, hogy be lehetne vinni az óvodába, hiszen nem mindenki tud megvenni ilyen drága játékot.”

Nem kell erőszakosnak lenni. Főleg nem kell sokat beszélni, csak felvetni a lehetőségeket, hogy a figyelme középpontjába hozzuk, hogy mi történt. Amire egyébiránt rá is kérdezhetünk. Ha indulatmentesen tudunk beszélgetni a történtekről és hagyjuk, hogy a gyerek gondolkodjon rajta, akkor a kapcsolatot létre fogja hozni a tette és annak következménye között, és emlékezni is fog rá.

Összegezve, amikor egy összefüggést szeretnénk a gyereknek megtanítani, a fenti példákhoz hasonló esetekben, akkor kerüljük az érzelmi reakciókat. Az erős érzelmekkel a gyerek és világ kapcsolatáról szóló a tanítás helyett a hangsúlyt a szülő és gyerek közötti kapcsolatra visszük át. Ezzel megnehezítjük a gyerek tapasztalati tanulását, esetenként töröljük is. Amikor „helyzet van”, ne neveljünk! Később, amikor lehetőség nyílik nyugodt beszélgetésre, akkor tárgyaljuk ki, hogy mi és hogyan történt. (Természetesen vannak más helyzetek, amikor nagyon is fontos érzelmi reakciót adni, de arról majd egy másik postban írok)

Először is ne beszéljünk a levegőbe. Ne fenyegessük a gyereket olyasmivel, amit nem fogunk megtenni. Ne mondjunk dühünkben butaságokat. Ha egyre növekvő türelmetlenséget érzünk, akkor vegyük a jelzést, álljunk meg és gondoljuk végig hányféle választási lehetőségünk van. A dühös ember úgy hiszi, hogy csak egy van, az hogy az akaratát rá kell valahogy kényszeríteni a másikra.

„Gyere, mert indulnunk kell! El fogunk késni… Itt foglak hagyni, majd mész gyalog…” „Azonnal hagyd abba a piszkálódást! Így nem tudok vezetni! Ez veszélyes! Ki foglak rakni az autóból, majd futhatsz utánunk.” „Megint nem tanultál. Ha nem javítod ki az egyesedet nem foglak elengedni a sítáborba.”

Persze nem nehéz kitalálni, hogy mi a baj a mondatokkal. Inkább az a nehéz, hogy mit kellene mondani helyette és főleg mit kellene csinálni.

Fenyegetésnek az minősül, amikor mindenféle rossz dolgokat ígérünk, ami a gyerekkel történni fog, ha nem csinálja azt, amit mondunk. Mielőtt beszélünk döntsük el magunkban, hogy mi kapcsolódik logikailag ahhoz a viselkedéshez, amit elvárunk.

Döntsük el, mit akarunk tanítani. Például a reggeli indulásnál, azt akarjuk, hogy a gyerek engedelmeskedjen, amit mondunk azt csinálja, vagy vegyen tudomást arról, hogy szívességet teszünk neki, ezért hálát várunk tőle, vagy szeretnénk ha az időt komolyan venné és ő figyelne rá, vagy legyen tekintettel arra, hogy a viselkedése másokat hogyan érint pl. a szülő nem akar elkésni a munkájából, stb.

Ha tisztáztuk a gondolatainkat akkor megkereshetjük a viselkedéshez kapcsolódó logikai következményt. és kidolgozhatunk egy-két lehetséges variációt, amit utána a gyerekkel is megbeszélünk. Például: „Zsombi, reggel szeretnék pontosan indulni, mert nem akarok elkésni a munkából. Azt is szeretném, ha nem lenne veszekedés, kapkodás és mindannyian nyugodtan, jókedvűen tudnánk indulni. Akkor tudlak elvinni az iskolába, ha 7:30-kor az ajtóban állsz. Különben biciklivel (gyalog, busszal stb.) kell menned. Indulás előtt 5 perccel még egyszer figyelmeztetni foglak. Ha szükséged van segítségre, hogy hogyan szervezd meg a reggeledet akkor szóljál.” Dönthetünk úgy, hogy otthon hagyjuk a gyereket. Ennek az a feltétele, hogy el tudjon egyedül menni az iskolába. Majd az adott időben kilépünk az ajtón. Nem baj ha lélekszakadva rohan utánunk és az autóban öltözik. De az nem lehet, hogy megállunk és veszekedve még várunk 5 percet, mert annyira kér. Óvodásoknál ugyanígy mondjuk és mutatjuk az időt az órán, de őt, az adott időben kitereljük az ajtón vagy felkapjuk és visszük.

Tehát, csak olyat mondunk, amit be is tudunk tartani. Ha eldöntöttük mit csinálunk és ezt a gyerekkel is tudattuk, akkor nem leszünk majd idegesek, mert nem kell rögtönöznünk, nem érezzük magunkat tehetetlennek. A gyerek dönt és választ, amilyen viselkedést választott annak a logikus következményével fog találkozni. Ez egy tiszta tanulási helyzet, amiben az összefüggéseket nem zavarják össze az érzelmek és indulatok.

Az autós példában is arról van szó, hogy mindegy mit beszélünk a veszélyről, ha közben megy a kocsi és csak annyi történik, hogy a szülő nagyon ideges és kiabál. De ha a viselkedésnek van következménye pl. megállunk és nem veszekszünk, csak megismételjük, hogy ez veszélyes és így nem szabad közlekedni, akkor a gyerek megérti, hogy ezt valóban egy szabály, amit komolyan vesszünk.

A sítáboros példa azt szemlélteti, hogy a szülők hogyan képesek (az előregondolás hiányában) csapdákat állítani saját maguk számára. A sítábort előre be kell fizetni, többnyire drága is. Ha ezt megtesszük, akkor nem szabad feltételeket szabni. Ha a gyereknek magatartási problémái vannak, akkor azért nem, mert nagy valószínűséggel nem tudja majd megtartani, és a legtöbb szülő nem engedi a pénzét elveszni. Tehát a gyerek nem teljesíti a kérést mégis elmehet, akkor a szavunk hitelét vesztette. Ha nagyon akar teljesíteni a gyerek, akkor többnyire szorongó, ezt meg nem szabad benne megerősíteni. Ráadásul, ha a végén még valamitől el is romlik az addigi erőfeszítés, akkor még trauma is lehet belőle. Nagy és drága dolgokat nem kell feltétlenül adnunk, de ha adunk, akkor adjuk szeretetből, vagy azért mert fontosnak ítéljük a sportot vagy a közösséget, és ne kössük feltételekhez. Amit feltételhez kötünk az legyen kicsi, közeli, elérhető, sikertelenség esetén lehessen még egyszer neki futni.

Ha valamit szeretnénk elérni a gyereknél, szeretnénk neki megtanítani, akkor tisztáztuk a fejünkben mi a kívánatos viselkedés és mi annak a következménye ha megtörténik, és mi a következmény ha nem. Próbáljuk ezt meg érzelem mentesen mondani a gyereknek. Például: „Andris nézd az órát, 15-t perced van még a fürdésig, kicsiknek mutassuk is meg a mutató mozgását. Találd ki légy szíves, hogyan fejezed be a játékot és rakjál rendet. Ha elkészülsz akkor lesz időd fürdeni, egyébként csak zuhanyozni tudsz.” Tizenötperc múlva megyünk megnézzük és tisztázzuk, hogy mi a helyzet. „Ha most elpakolsz akkor lesz időd még zuhanyozni, sajnos a fürdés mára elmarad.” Megint mutatjuk az órán. „Fél óra múlva kell ágyba menni, ha nem készülsz el akkor koszosan kell lefeküdnöd.” Tudom, hogy sokan azt gondolják, hogy persze akkor még örülni is fog, hogy nem kell fürdenie. De mindenkit biztosíthatok, hogy ha indulatmentesen összekapcsoljuk a viselkedést annak logikus következményével akkor a gyerek gondolkodása is más irányt fog venni.

Ne féljünk attól, hogy a gyereket a viselkedése következményével szembesítsük. Semmi baja nem lesz ha kimarad egy vacsora vagy egy fürdés. De ne mondjunk és ne tegyünk olyat, ami veszélyezteti. Például csak akkor lehet reggel otthon hagyni, ha tényleg el tud menni az iskolába, vagy megszerveztük, hogy a szomszéd fog rá vigyázni. Az sem baj, ha nem öltözött föl akkor pizsamában visszük el az oviba, de azt nem szabad, hogy megszégyenítsük, hogy a többiek kinevessék. A tanulás rész az, hogy az ajtón 7:30-kor akkor is ki kell lépnünk ha ő nem készült el. Öltözhet a lépcsőházban, menetközben vagy a kocsiban és az sincs megtiltva, hogy a szülő segítsen. Kőbe vésve az van, hogy nem késünk el, időben indulunk.

Könnyű egy olyan gyerekkel együtt élni, akinek ha mondunk valamit, azt megcsinálja. Ha elmagyarázunk valamit, akkor azt megérti. Vannak azonban olyan gyerekek is, akik valamilyen okból nem figyelnek arra, amit mondunk. Meg se hallgatják, mit magyarázunk. Olyanok is vannak, akiknél azt érzi a szülő, hogy szándékosan nem figyelnek, nem működnek együtt, sőt ellenállnak.

Kicsi gyerekek rövid ideig tudnak figyelni, ezért ha sokat beszélünk hozzájuk, akkor úgy járhatunk, mint amikor szól a rádió és mi egyik szobából megyünk a másikba, csináljuk a dolgunkat, és észre sem vesszük, hogy mi szól a rádióban. Néha egy-egy erősebb ingerre vagy hívó szóra felkapjuk a fejünket, majd megyünk tovább.

Ahhoz, hogy a gyereket kiragadjuk a világából, játékából, kell egy felhívó inger. Ez általában a gyerek neve szokott lenni. A boltokban, rendelőkben szerzett tapasztalataim szerint, a szülők sokszor fegyelmezési céllal mondogatják a gyerek nevét. Például az orvosi rendelőben egy két éves forma kislány járkált körbe és derítette fel a környezetet. Amikor odament valamihez, vagy megérintett valami, akkor az anya különböző hangsúllyal mondta a gyerek nevét. De nem mondott mást, nem ment oda hozzá és nem akadályozta semmiben. Egyébként rendes kislány volt nem is tett semmi rosszat vagy veszélyeset. Ugyanakkor világosan látszott, hogy az elején még egyszer kétszer ránézett az anyukájára, utána már mintha nem is hallotta volna. Megtanulta, hogy ha a nevén szólongatja az anyukája az nem fontos inger, nem kell rá figyelni, nincs üzenet értéke. Márpedig a beszéd arra való, hogy üzenetet közvetítsen a beszélő és a hallgató között.

Először tehát, el kell döntenünk, hogy akarunk-e valamit mondani. Két éves gyereknek nem tudunk távüzenetet adni egy új környezetben. De a játékban elmerülő nagyobb gyereknek sem egy másik szobából átkiabálva. Ha azt kiabáljuk, hogy kész a vacsora, akkor az nem mond semmit egy valamiben elmélyedt embernek. Mert erre még a felnőtt is azt gondolja, oké, mindjárt megyek és többnyire már el is felejtette.

Menjünk oda, vegyük fel a szemkontaktust, akár kérdezzük is vissza, hogy mit mondtunk. „Találd ki, hogyan fejezed be amit csinálsz, mert öt perc múlva vacsora.” Öt perc után már beszólhatunk, ha nincs ott a gyerek, de a hatodik percben már a szobájában vagyunk, ha még mindig nem jött. Nem felejtjük el! Amíg nem tanulta meg, hogy amit mondunk azt komolyan is gondoljuk, addig mi sem felejthetjük el, mit akarunk.

Ne beszéljünk addig, amíg nem tudjuk mit akarunk. Kicsit előre kell gondolkodni. Például a rendelői példában: pontosan ismerni kell a gyerekemet, hogy meg marad-e az ölemben. Ha nem akarom, hogy mindent megfogdosson a gyerek, akkor fel kell vennem és játszani vele. Ha ellenben olyan, aki idegen környezetben lázba jön, akkor ne próbáljuk meg kézben tartani, mert csak sírás, dulakodás lesz belőle. Az emlegetett kicsi lány aki nagyon óvatosan, lassan ismerkedett. Vele lehetett volna foglalkozni, szívesen vette volna. De dönthetünk úgy is pl. mert tudjuk, hogy kicsit félős a gyerek, hogy hadd derítse fel a környezetet, akkor elengedjük és amit megfog, megnéz arról beszélgetünk vele. Ha pedig hiper, akkor se szóljunk mindenért rá. Engedjük meg, hogy ismerkedjen, beszélgessen, amíg ez nem zavar másokat. Ha nem olyan a hely, akkor előre beszéljünk meg az orvossal, és be se vigyük addig, amíg nem fogadnak.

A vacsorai példánál pedig arra figyeljünk, hogy ne szóljunk korábban csak azért mert mi már sietnénk. Ha jön a gyerek és még nem vagyunk kész, akkor megint csak a hitelünket rontottuk, és ezt csak tovább rontja, ha azt mondjuk, hogy de akkor segítsél, látod, hogy nagyon sietek, hogy nektek enni adjak. Akkor segítséget kellett volna kérni, de nem tettük és most meg bűntudatot ébresztünk olyasmiért, aminek a gyerek nem is volt tudatában. Természetes, hogy ki fog akadni rajta. Minél nagyobb annál inkább.

Az utasítások mellé (értelemszerűen) rendeljünk időpontot vagy időtartamot. Erre nem csak azért van szükség, hogy a gyerek tanuljon az idővel gazdálkodni, de azért is, hogy a szülő se ússzon el. A kapkodás sokszor abból fakad, hogy a szülő sem nézi az órát és amikor éppen eszébe jut akkor beszól a gyereknek, hogy megcsinálta-e már amit kell vagy éppen miért nem csinálta meg.

Ne mondogassuk, hogy mit kell csinálni „ menj mossál fogat, megmostad már a fogadat, azonnal indulj fogat mosni stb. Van aki százszor is képes elmondani. Legtöbbször ez úgy történik. hogy a szülő csinál valamit és aztán rápillant az órára majd szól a gyereknek, utána elfelejti és valamikor megint eszébe jut stb. A gyerek pedig, ha értelmes, akkor megtanulja, hogy ez, pl. a fogmosás számontartása szülői feladat, majd szólnak ha menni kell, de elég akkor menni, amikor már magasfrekvencián szól a szülő hangja, addig lehet még időt nyerni.

Tehát, győződjünk meg, hogy a gyerek figyel ránk, hallja amit mondunk. Röviden, egyszerű szavakkal világos egyértelmű utasítást adjunk, az időkereteket is hozzátéve. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy a gyereknek ne lehetne hozzáfűzni valója. Pl. azt mondja, hogy szeretné a fejezetet végig olvasni, akkor nézzük meg, hogy ez hány oldal és utána mondjuk, hogy jó vagy nem jó. A kereteknek adottnak kell lenni és a szülőnek kell tudnia, hogy azon belül mekkora a mozgástér.

A figyelemzavaros, vagy beszédértési zavarral küszködő gyerekeknek, pedig létkérdés, hogy így beszéljünk velük, mert különben nem lesznek képben és fogalmuk sem lesz róla, hogy tulajdonképpen miért is vannak számon kérve, hiszen hozzájuk többnyire nem is jut el az üzenet. Ne mondjuk azt, hogy "Szerintem hallotta, amit mondtam" még csak ne is gondoljuk addig, amíg nem győződtünk meg róla.

Vegyük komolyan, azt amit mondunk. A szavaknak legyen jelentése és akkor a gyerek is oda fog figyelni arra, amit mondunk és mindenki nyugodtabb lesz.

A legtöbb szülő szerint kellene, de nem tudja, hogyan lehetne ezt elérni. A házi munkán keresztül sok, az életben fontos dolgot taníthatunk meg a gyerekeknek. Megéri kicsit erőltetni, mert ezzel elősegíthetjük a fiatal felnőttkori problémákkal való magabiztosabb megbirkózásukat. Amikor sok nehéz döntést kell majd meghozniuk az életükkel, jövőjükkel kapcsolatban, akkor legalább a hétköznapi létezés, az önellátás nem fog számukra gondot okozni.

A házimunkában való részvételen keresztül tapasztalja meg a gyerek, hogy sok apró dolgot kell mindenkinek megcsinálnia ahhoz, hogy a háztartás és ezzel együtt a család jól működjön. A kölcsönösség és viszonosság (egy mindenkiért, mindenki egyért) is jól szemléltethető a munkafolyamatok összehangolásában.

A háztartási munkán keresztül, tulajdonképpen egy bonyolult rendszer működését tudjuk bemutatni. Mindezt elég érthetően is, hiszen a következmények azonnal láthatóak, mert ha nincs elmosogatva, akkor nincs tiszta tányér, amiből ehetnénk.

A gyerekek munkára szocializálásának is ez az első lépése. Erőfeszítést kell tenniük és az erőfeszítésének látványos eredménye lesz, ami mindenkinek örömére szolgál.

A nemek közötti egyenlőség természetessége is adódik egy ilyen rendszerből.

Hogyan fogjunk neki?

Első lépésként, gyűjtsük össze a munkafolyamatokat. Írjuk le, azt is, hogy a szülők mi mindent csinálnak (rövid felsorolás legyen). Külön gyűjtsük össze azokat a dolgokat, amit a gyerekek is megcsinálhatnak. Vegyük figyelembe a saját mániáinkat. Pl. ha rettenetesen fontos nekünk a fürdőszoba tisztasága, akkor azt ne vegyük bele, mert azt úgy se fogja tudni a gyerek az igényeinknek megfelelően kitakarítani.

Röviden írjuk le, melyik munkafolyamat mit jelent. Például a porszívózás: minden szobában meg kell csinálni, a bútorokat is el kell húzni (vagy nem), az ágy alatt is kell, utána a porszívót meg kell tisztítani és helyére tenni. Soha ne gondoljuk azt, hogy „azt hittem, ezt már tudja.” Mindent mutassunk meg és beszéljünk meg. Az előbbi példánál maradva; ne ugorjuk át, hogy a porszívótisztítás mit jelent, hol a porszívó helye, hogyan kell oda betenni, hol a konnektor ahová bedughatja.

Minden munkafolyamathoz rendeljük hozzá, hogy mennyi ideig tart, milyen napokon, napszakban, hányszor kell megtenni.

Hívjunk össze kupaktanácsot, ahol mondjuk el mit szeretnénk és mindenki válasszon magának feladatot. Tisztázzuk a felnőttek részét is. Mert ne felejtsük el, a rendszer működését is át akarjuk adni és ahhoz minden elemet ismernie kell a gyereknek.

Beszéljük meg, hogy mikor lesz lehetőség váltásra, cserére pl. a következő heti kupaktanácson. Itt lehet majd értékelni egymás munkáit pozitív, segítő javaslatokkal.

Egyeztessük, hogy mi lesz a következménye annak, ha valaki nem csinálja meg a maga részét. Hallgassuk meg a gyerekek javaslatait. Tapasztalatom szerint jobban érzik, mi a természetes következmény, mint sokszor a szülők. Lehetőleg abban gondolkodjunk, hogy mindent pótolni, helyrehozni kell.

Ha nagyobb gyerekeknél szeretnénk bevezetni a házi munkában való részvételt, akkor muszáj lesz őket motiválni, mert értelmes gyerek ok nélkül nem vállal erőfeszítést. Ha eddig a szülő nem igényelte a segítséget, akkor a gyerek nem érdekelt abban, hogy a rendszer változzon.

Nagyobbakat mostanság, két dolog motiválja, leginkább. Az egyik, ha kütyü időt kereshet vagy ha pénzt kaphat a munkájáért. Alkudozás révén kössünk kompromisszumot, mert a gyereknek éreznie kell, hogy nem ráerőltettünk valamit, hanem megegyeztünk.

Ha valami nem működik, akkor a kupaktanácson vessük föl a problémát és a megoldási javaslatainkat. A többiektől is ezt kérjük.

Ne erőltessük, hogy mindenki mindent csináljon, de azt kérhetjük, hogy minden munkafolyamatot mindenki próbáljon ki legalább egyszer (ami egy hét). Abba ne avatkozzunk be, ha a gyerekek egymásközt titkos egyezségeket kötnek, az csak a testvérkapcsolatot erősíti. Arra viszont figyelni kell, hogy az ügyesebb vagy nagyobb ne használja ki a másikat. Figyeljünk rá, és értékeljük, ha segítenek egymásnak.

A feladatok megfelelő ellátását ne vegyük természetesnek, amíg nem válik rutinná, de még utána is lehet sokszor örülni, hogy milyen jó tiszta szobában leülni, milyen szépen vannak a ruhák összehajtogatva. A dicséret nagyon fontos. A gyerekek büszkék lesznek arra, hogy segítenek. És mi is büszkék lehetünk rájuk, mert ez az első lépés ahhoz, hogy egyszer majd önálló, felelősség teljes felnőttekké váljanak. 

Már korábban is írtam (6.) arról, hogy a verés nem egy hatásos nevelési módszer, de sajnos a téma továbbra is nagyon aktuális. Legtöbbször azt hallom, hogy a verés a gyerek érdekében történik. Azért, hogy megvédjék valamilyen veszélytől. De vajon a szándékos fájdalomokozásból, megalázásból tényleg azt tanulja a gyerek, amit mi szeretnénk?

Vegyünk egy munkahelyi helyzetet. Ott a beszólás felel meg a pofonnak, vagy fenékre verésnek. Például azt mondja a főnökünk, „Úristen, micsoda ocsmány kézírásod van”. Leszögezhetjük, hogy ez a durvaság szinte mindenkit szíven üt. Képzeljük el, erre hogyan reagálnának a kollégáink? Lenne, aki megnémul, lenne, aki kikéri magának, van aki csöndben fumigálni kezdi a főnököt, és van aki sír egyet a mosdóban. Egyben azonban közösek lesznek. Mindenki megalázottságot érez majd, ami vagy az önértékelésének a gyengülését, még több szorongást, bizonytalanságot, vagy az önvédelmének a megnövekedését haragot, ellenállást, bosszút eredményez. Egészséges, bizalomra épülő együttműködést biztosan nem hoz.

Pedig a célunk az lenne, hogy megvédjük mindenféle veszélytől a gyereket, vagy megtanítsunk neki olyan fontos értékeket, amiről azt gondoljuk, hogy segíteni fogják őt majd az életben. Tapasztalatból tudom, hogy a legtöbb ember jószándékból vagy hirtelen haragjában üti meg gyerekét. Ez utóbbit szinte mindenki megbánja, míg az előbbit igazolni próbálja. „Tehetetlennek érezte magát, nem volt jobb ötlete, mert őt is így nevelték” stb.

Itt meg kell állnom, mert még mindig sokat halljuk, hogy „engem is vertek mégis ember lett belőlem” vagy éppen igazat adva a szülőknek, hogy „azért lett ember belőlem, mert engem is szigorúan fogtak a szüleim”. Kétségtelen, hogy a gyerekek felnőnek, sőt a traumatizált, sérült emberek is felnőnek. Sőt gyakran a kínzójukkal azonosulnak, ami persze nem vethető össze azzal, hogy egyszer-egyszer valaki ráüt a gyerek fenekére. Csak azért hozom ide, mert önmagában a felnövés nem igazol semmit. Az a mérték, hogy valaki hogyan érzi magát a bőrében pl. mennyire képes másokban megbízni, mennyire képes együttműködni, mennyire szorong, mennyire indulatos vagy képes-e feltétel nélkül szeretni. Az alap kérdést tehát úgy fogalmaznám, hogy akarjuk-e, hogy a szeretet érzése a fájdalommal, a megalázottsággal vagy a düh érzésével keveredjen? Nem jobb-e ha a szeretet a bizalommal társul?

Tény, hogy a fájdalom okozás, vagy a fenyegetéssel keltett félelem a legtöbbször leállítja az adott viselkedést. Azonban az is tény, hogy csak a büntető személy jelenlétében. Sokszor még fokozza is a kockáztató viselkedést, amikor a büntető személy nem láthatja. Sajnos a praxisomban nagyon sokszor tapasztaltam, hogyan erősödik meg egy nem kívánatos viselkedésforma az indokolatlanul erős büntetések vagy a fokozott kontroll hatására. Higgye el mindenki, hogy a gyerek együttműködése nélkül nem lehet őt formálni. Mint a korongozásnál. Ha tudjuk mit akarunk csinálni és finom mozdulatokkal formázzuk az agyagot, a végén gyönyörű formák alakulnak ki. Ha erősen nyomjuk egyik irányba, akkor utána a másik irányba kell nyomnunk. Ha  nem vagyunk tekintettel az anyag 000természetére, akkor folyton módosítani kell e terveinket és egy idő után már fogalmunk sincs mi felé megyünk.

Amikor egy felnőtt igazolni akarja a verés jogosságát akkor a felelősséget a gyerekre hárítja. Mintha a pattogó labdát hibáztatná valaki a pattogásért. (hiszen megmondta neki, hogy ne pattogjon.)

Fontos látnunk azt is, hogy az ahogy én látom a dolgokat az a másik ember számára nem biztos, hogy jelent valamit. Ha a másik embert/gyereket megsértettem, fájdalmat okoztam neki, akkor ő rosszul érzi magát és a legkevésbé sem érdekli, hogy mivel próbálom meg a tettemet igazolni. Ráadásul ezek a magyarázatok, azért születnek, hogy az agresszor önmaga számára bizonyítsa, hogy ő igazából jó ember, és nem volt más választása. 

Példával szemléltetve: Ha felteszem a napszemüvegem és egy kalapáccsal ráverek az asztalra mondhatom azt, hogy nem is látszik, nem is történt semmi baja az asztalnak, mert én a napszemüvegben nem látom. De attól még az asztal megsérült és aki nem visel napszemüveget az látja is. Erre szoktuk azt mondani, hogy csak önmagunkat tudjuk becsapni. A kapcsolatot rendező magatartásnak az felel meg ilyenkor, hogy levesszük a napszemüveget, megnézzük, hogy mit csináltunk és elismerjük, hogy nem kellett volna ezt tennünk.

Legutóbb azt a magyarázatot hallottam indokként, hogy a szülőknek több gyereke is volt és ez egy nehéz helyzet, amikor indulni kell valahova. Igaz, de minél nehezebb a helyzet annál fontosabb, hogy a szülő képes legyen előre gondolkodni. A szülőknek néhány hosszal a gyerekek előtt kell járniuk gondolatban.

Például, ha 3-4 gyerekkel utazunk valahová és be kell pakolni az autóba, akkor nem impulzívan elkezdek bepakolni és közben veszekszem a gyerekekkel, hogy ki mit csináljon és mit ne, hanem mielőtt elkezdjük, összehívom őket és megbeszéljük ki mit csinál, ha kell azt is, hogy a kicsi gyerek vagy a rohangálós, vagy az álmodozó gyerekre ki figyel, vagy milyen munkával tudjuk lekötni. Induláskor mindenki izgatott. Lehet, hogy a kisgyerek izgatottságában rohangál, ez nem az ő hibája vagy rosszasága, ez szülői előre nem gondolás, tervezés hiánya.

A szülőtől eredő szándékos fájdalom okozás azt is tanítja a gyereknek, hogy az őt legjobban szerető embernek szabad fájdalmat okoznia a szeretett lénynek, különösen ha ő azt jogosnak gondolja. Mindenki ezt tartja természetesnek, akit veréssel neveltek.

Nincs azzal probléma, hogy azt akarjuk a gyerekkel tudatni, hogy mi vagyunk a főnökök. Mi tudunk rá vigyázni. Neki még sok tanulni valója van, ezért sok mindent egyszerűen el kell fogadni, hogy az úgy van, azért mert azt mondtuk. Ha a gyereknek „kétségei támadnak” akár nem figyel, akár provokál, akkor mutassuk meg, hogy mi vagyunk a „főnökök”. Ehhez elég, ha erősen megfogjuk, leguggolunk, a szemébe nézünk és nyomatékosan megismételjük, hogy mi a szabályt vagy mit kell tennie.

Fontos, hogy a szavunknak legyen súlya. Vagyis egy veszélyhelyzetben nem mondogatjuk a gyerek nevét különböző hangsúlyokkal és hangerővel. Hanem megállítjuk a gyereket és meggyőződünk róla, hogy figyel ránk, amikor figyelmeztetjük. Legjobb ha visszakérdezünk, hogy tudja-e mi a szabály és mit fog most csinálni.

Soha ne felejtsük el végig gondolni, ha valami magunknak nem tetszőt tettünk, hogy legközelebb egy ugyanilyen helyzetben mit tehetnénk másképp.

Biztos minden szülő fel tud idézni egy olyan pillanatot az életében, amikor a munkából vagy egy utazásról hazatérve hirtelen meglátta, a gyerekét gyerekként. Ráébredt, hogy milyen kiszolgáltatott, törékeny, sebezhető.

Az folytonos összezártság a megszokást segíti. Ennek az egyik természetes következménye, hogy nehéz érzékelni a gyerek “kicsiségét, gyerekségét”.

A mindennapos nehézségek, az állandó harc az akaratával, ön-, és céltudatos embernek láttatja a gyereket. Pedig nem az, még a kamasz sem. Ijesztő dolgok közepette, természetellenes izolációra kényszerítve, átélve a szülők szorongását, bizonytalanságát, nehéz nekik is.

A következőkben egy kis játékra invitálom a szülőket. Néhány egyszerű kérdéssel megtudhatjuk, hogy a gyerek és a szülő gondolkodása között mekkora az eltérés. Azt remélem,talán ezek a kérdések és beszélgetések megsegítik a szülőket abban, hogy újra rácsodálkozhassanak saját gyerekükre. Annak érdekében, hogy valami ki is derüljön a következőkre érdemes figyelemmel lenni.                

1. Először a szülőnek kell minden kérdést megválaszolnia, írásban. Minden felnőttnek külön, nem egyeztetve egymással. A gyerek ne legyen jelen.

Minden kérdésnél érdemes a saját válasz mellé, oda írni, hogy szerintünk mit válszolna a gyerek erre a kérdésre.

2. Utána ugyanezeket a kérdéseket kell feltenni a gyerek/eknek is. A gyerekkel történő beszélgetés oldott légkörben történjen, lehet egyszerre több gyerekkel is, de a beszélgetést moderálni érdemes. 

3. El lehet  mondani, hogy mi mit gondoltunk, de csak a végén, hogy ne befolyásoljuk őket.

4. A nagyobb gyerekeknél arra is rá lehet kérdezni, hogy szerinte a szülőnek mi volt a válasza. Ha valaki tényleg tudni szeretné, hogy mi van a gyerek fejében, akkor minden választ el kell tudni fogadni, nem szabad értékelni, minősíteni. Ez ne legyen nevelési helyzet.

Nem szabad kritizálni, gúnyolódni, vitatkozni, helyreigazítani. Csak meg kell hallgatni,  amit a gyerek mond. Ha szükséges lehet további, a     beszélgetést segítő, tisztázó kérdéseket feltenni, hogy jobban lehessen érteni, amit mond pl.: Tudnál nekem segíteni, hogy jobban értsem amit mondasz? Mi történt, ami miatt így érzel? stb.

Kérdések:

1.Mit gondolsz a gyereked mit szeret a legjobban és a legkevésbé a saját életében?                                                            

2. Hogy mutatod ki iránta a szeretetedet és milyen gyakran? Ő is ezt tekinti a szeretet jelének?

3. Mennyire érzi magát szeretve/elfogadva, szerinted? Szerinte elégedett vagy vele? Jó gyereknek tartod? Ő jó gyereknek tartja magát?

4. Mi szeretsz, becsülsz legjobban a gyerekben, vagy melyik tulajdonságát értékeled a legjobban? És ő saját magában?

5. Mit gondolsz, ha a gyereked egy dolgot meg tudna változtatni a családjában, mi lenne az?

6. Mennyire elégedett a gyereked a szabadságával (véleménynyilvánítás, saját döntés, felelősségvállalás a saját viselkedésért)? Komolyan veszed őt? Ő is 0

7. Mit gondolsz most mitől fél a gyereked a legjobban?

8. Ha a gyereknek három kívánsága volna, mit gondolsz, mi lenne az?

9. Mit gondolsz, mi most a gyereked legnagyobb problémája?

10. Mit gondolsz, most mi okozna neki örömöt? És ő mit mondana?

Az intim beszélgetéseknek még egy, a karanténban is jól működő formáját szeretném ajánlani, ez az esti titok beszélgetés. Tapasztalatom szerint, ez az intim beszélgetések egyik legkatartikusabb formája. Ilyenkor van esélyünk képet kapni arről, hogy mi van a gyerek fejében. Meg lehet ismerni a gyerek gondolatait. Ez egészen fantasztikus élmény gyereknek, szülőnek egyaránt. Ha tényleg élvezzük ezeket a sutyorgásokat és szeretnénk hosszútávon is fenntartani, akkor viszont itt is van néhány dolog, amire jó odafigyelni.

A titok beszélgetés 5 max 10 perc lehet, bármilyen fontos dologról is van szó.

A rövidség arra készteti a gyereket, hogy gondolja végig, mit akar majd elmondani, és nem válik majd a beszélgetés egy időhúzó játszmává sem. Ennyi időt nem olyan nehéz betervezni az estébe, még több gyerek esetén sem.

A szülő aggodalma a titok beszélgetéssel kapcsolatban, hogy a másik gyerek nem fogja tudni kivárni. Természetesen azzal a gyerekkel kell kezdeni, aki gyorsabban alszik el. A testvérek, azt mondhatom, hogy még várni is szeretnek, mert közben azon gondolkodnak, hogy mit is meséljenek el vagy mit kérdezzenek meg.

Az estét úgy kell szervezni, hogy a szokásos procedúra után (mese, pisi, bármi) leoltjuk a villanyt vagy bekapcsoljuk az éjjeli lámpát és a sötétben a gyerek ágya szélére ülünk, odahajolunk hozzá és suttogva beszélgetünk vele. Ilyenkor nem nevelünk, nem faggatunk, leginkább csak hallgatjuk, amit mond, kérdésekkel segítjük. A nehezebben beszélő gyerekeknek az elején érdemes készülnünk egy pici saját történettel, amíg megtalálja a saját hangját.

Hangsúlyozom, hogy ne feküdjön senki a gyerek mellé, a következő postban ennek a miértjét, majd kifejtem részletesebben.

Mert mindig figyelni kell a gyereket, szinte percenként döntést kell hozni valamiről. Odaugorjak, megfogjam, elkapjam, vagy csak kiáltsak rá… Megengedjem vagy kényszerítsem… Mikor mosdassam, etessem, altassam stb.… Nagyobb gyereknél ritkábban kell döntést hozni, de ezeknek hosszabban tartó következményei vannak (kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond).

A döntések következményeit pedig viselnünk kell. Ha egyszer megengedtem, másodszor is próbálkozik, ha azt mondtam nem, de 10 perc múlva már megengedném, tudom, hogy nem kellene… csak nő és nő a pókháló. A döntés gondolkodást igényel, a következmények előrelátását. Nevelés közben azonban ritkán van idő arra, hogy az ember végig gondolja, miért éppen így döntött, miért éppen ezt mondta. Így aztán belegabalyodhatunk, érezzük, hogy következetlenek vagyunk, feszültek leszünk és egyre tehetetlenebbek, amitől egyre agresszívabbá válhatunk, ami aztán a gyereken csattanhat.

Sokan csalódottnak is érzik magukat, mert nem így akarták nevelni a gyereket. Sokan úgy érzik, szinte személyiséget kellett váltaniuk, hogy valahogy úrrá tudjanak lenni a gyerek/ek által előállított helyzeteken.

Mindenkinek van tapasztalata a saját neveltetéséről és arról, hogy mások hogyan nevelik a gyerekeiket. Ezek alapján a szülők kidolgozzák a maguk elképzelését. Napjainkban azonban a világ olyan gyorsan változik, hogy sok esetben nem állnak rendelkezésre minták, nem lehet felhasználni az előző generáció tapasztalatait. A szomszédok, barátok pedig éppúgy keresik a válaszokat és megoldásokat, mint ők. Ugyanakkor a kutatások folyamatosan szolgáltatják az adatokat a gyerekek fejlődésének sajátosságairól, a környezeti hatások okozta változásokról és a nevelési módszerek hatékonyságáról. A bizonytalan szülő sokszor a szakemberektől vár választ, de minél bizonytalanabb annál nehezebben kötelezi el magát egyik vagy másik nézőpont vagy módszer mellett, sokszor még bizonytalanabbá válik.

Nehezíti a helyzetet az ideálisról való elképzelés. Milyen a tökéletes szülő, milyen a tökéletes gyerek. Úgy képzeljük, hogy a tökéletes szülő mindig türelmes és megértő, mindig szerető és odaforduló, aki nem büntet, hanem beláttat.

Persze a szülő is csak ember, így ennek az idealizált képnek nem tud megfelelni, ezért bűntudata van, emiatt úgy érzi, hogy kárpótolnia kell a gyereket, a hibás döntések vagy a nem megfelelő szülői magatartás miatt. A gyerek persze nem tudja követni a szülő belső történéseit, de ha tudná, akkor sem értené, és amikor már értené, akkor meg már nem érdekelné. De szerencsére a gyerekek nem a tökéletesre vannak programozva. Valójában nem zavarja őket, hogy nem vagyunk tökéletesek, mert erről nincs is fogalmuk. Többnyire egyszerűen csak elfogadnak bennünket és úgy szeretnek, amilyenek vagyunk. Az, hogy visszabeszélnek, provokálnak, erőszakoskodnak – ezek inkább a kognitív fejlődés szintjére utalnak. Amikor pedig azzal támadnak, hogy nem is vagyunk jó szülők vagy nem is szeretnek minket – akkor leginkább azt mutatják, hogy milyen empatikusak, pontosan tudják, hogy mire reagálunk érzékenyen. Ez is a fejlődés fontos összetevője. A kérdés az, hogy egy ilyen szituáció gyerekes reakciót vált-e ki belőlünk, vagy inkább a gyerek fejlődését látó felnőttként tudunk-e, fogunk-e reagálni.

Ha a szülő nem tökéletes, vajon a gyerek az? A tökéletes gyerekről is van elképzelésünk. Amikor a szülők tervezik vagy várják a gyereket, akkor elképzelik azt, hogy milyet is szeretnének. Milyen legyen a természete, hogy nézzen ki stb., és úgy gondolják, hogy ők minden tudásukat beleadva majd egy csodagyereket nevelnek, aki érdeklődő lesz, aki szép lesz, aki kedves lesz, aki törődő lesz. Tehát csupa szép és jó dolgot képzelnek el. Csakhogy a valóság az, hogy ahogy mi sem vagyunk tökéletesek szülőként, úgy a gyerekek sem tökéletesek gyerekként. Mindenkinek megvan a maga keresztje és mindenkinek megvan a maga tehetsége. Nagyon sok múlik azon, hogy a szülő mekkora energiát fordít arra, hogy a gyerekét betörje vagy belepréselje abba a képbe, amit ő szeretne, vagy megengedi magának, hogy felfedezze a gyerekét és segítse megtalálni a saját erényeit, tehetségét és arra tanítsa, hogy a nehézségeivel hogyan tudjon megbirkózni. Ebbe beleértve a személyiségéből, karakteréből fakadó nehézségeit is.

Elég, ha csak jobbá akarunk válni. Ehhez nem is kell más csak annak felismerése, hogy hol van a legtöbb konfliktus, mitől válunk idegessé. Utána félretéve a minősítést, hibáztatást és a tökéletesség hiánya miatti csalódottságunkat, elemezzük a helyzetet és hideg fejjel hozzunk egy döntést. Például: nem fogjuk veszekedéssel kezdeni a napot. Mindenki kap egy órát és magától kel, a reggeli 9:00-9:30 között van, aki nem ér oda az majd tízórait kaphat, ami 11:00-kor van. Azért ezt a példát hoztam, mert tudom, hogy sok családban a szülő már attól szétforgácsolódik, hogy folyton valaki eszik vagy enni akar. Ha rögzített étkezési időpontok vannak, akkor ugyan a szülőnek is fegyelmezettebbnek kell lennie, de a nyeresége, amit pár nap után a nyugalommal nyer, valószínűleg sokkal nagyobb lesz.

Adjunk tehát a mindennapoknak keretet. Legyen napirend, házirend. Minél világosabbak a szabályok és az események egymásutánja, annál kevesebb döntést kell hozni. Ha kifüggesztjük a napirendet vagy a házimunka, kütyüzés stb. beosztást, akkor csak rá kell mutatnunk vagy meg kell néznünk, és nem kell az agyunkat döntéssel és a következmények végig gondolásával terhelni, mert ezt egyszer a táblázat összeállításakor már megtettük. Természetesen a gyerekkel/gyerekekkel is érdemes egyeztetni, ha együttműködést várunk. Ez biztonságot és kiszámíthatóságot is ad a család minden tagja számára, feltéve, ha komolyan is vesszük.

Fontos megérteni, hogy a „tökéletes” fogalma a nevelésben egy téveszme, mert ellenkezik az emberi természettel. Ha sikerül lemondanunk az idealizált családról, szülőről, gyerekről, akkor elfogadóbbak lehetünk, azzal amink van. Taníthatjuk a gyerekeket arra, hogy a jóra való törekvés, az igyekezet és az erőfeszítés méltánylandó és egy ábrándnál fontosabb a jelenben megélt együttérzés és együttműködés.

A legtöbb ember azt hiszi, hogy ha egy gyerek őrjöng, akkor annak magatartási problémái vannak, pedig ez egyáltalán nem biztos. Lehet, hogy egy viszonylag könnyen kezelhető probléma van a háttérben. Ilyen a hallási információ feldolgozásának a nehézsége, és a beszédértési zavar. Ez a szülők számára csak súlyos esetben felismerhető. A gyerek ismeri az otthoni rutinokat, tudja mikor mit szoktunk mondani. Enyhébb formában leginkább a gyerek magatartásából kezdhetünk gyanakodni, és a gyakran elhangzó  „azt hittem..”, „nem is azt mondtad…” „nem is igaz..” mondatok alapján.

Képzeljük el, hogy rossz az adás a rádióban, sistereg, néha elhalkul, nagyon kell fülelni és gondolkodni, hogy ki tudjuk találni mit mondanak. Az a gyerek, akinek a beszédmegértésével gond van, ő körülbelül mindig ezt csinálja. Nem csoda hát, ha hamar elfárad. A mentális kimerülésre temperamentumtól és karaktertől függően a gyerekek más-más reakciót adnak. Van aki kikapcsol és bambul, őket figyelemzavarosnak szokták nézni. És van, aki elkezd idétlenkedni, rohangálni, vagy ha éppen házit ír, akkor egy apró figyelmeztetésre kiborul. De ők azok is, akik hirtelen neki esnek a testvérüknek vagy az osztálytársuknak valami képzelt ok miatt. Náluk ADHD-re gyanakodnak. Összességében hirtelen fellépő, kiszámíthatatlan, ’’indokolatlan” túlzottnak tűnő indulati, érzelmi reakciót adnak. Ennek oka az, hogy lassabban dolgozzák fel az információt és lehet, hogy csak percek múlva, vagy óra végén adnak dühödt reakciót, mert addigra „rájönnek”, hogy azt mondták nekik, „Hülye Gyula” -félrehallva a „Szia Gyula”-t. Így válik érthetővé az is, hogy ők miért érzik a környezet reakcióit annyira igazságtalannak.

A kortársakkal való kapcsolatuk is kicsit gyanússá teheti őket. Például a játszótéren sokat figyelik a többieket, vagy oda se figyelve rájuk, belebeszélnek a többiek társalgásába, és nem a megfelelő módon próbálnak csatlakozni hozzájuk.

A viselkedési furcsaságokat látva a legtöbb szülő arra gondol, hogy valami nagy baj lehet a háttérben, az is lehet, hogy az ő szülői meg nem felelése az oka a bajnak. Mindenesetre sokan megijednek, mások meg azt mondják, hogy majd kinövi a gyerek, még egy kicsit figyelgetjük.

A lelki jelenségeket hasonlítottam már fizikai problémákhoz. Most megint ezt tenném. Például ha valakinek fáj a dereka annak lehet az az oka, hogy rosszul tartja magát, de lehet, hogy rossz matracon aludt és az is lehet, hogy gerincsérve van. Ki kell deríteni az okokat és utána meghatározható a kezelés módja. A probléma okától és a kezeléstől függően tudjuk majd, hogy mi lesz a teendő rövid és hosszú távon.

A beszédészlelési -értési nehézség ebben a példában a gerincferdüléssel analóg. Ha ezt időben észrevesszük, szakemberhez fordulunk és mindent megteszünk, amit a szakember mond, akkor a probléma felszámolható. Minél korábban tesszük, annál könnyebben. Ha várunk nemcsak rosszabbodik, de a kényelmetlenség, fájdalom miatt egyre több kívülről furcsának tűnő, rossz szokás is kialakulhat. (pl. még rosszabb tartás, visszahúzódás, kapcsolatok kerülése, vagy még indulatosabb viselkedés)

Sokat segíthetne, ha a szülők figyelnének arra, amit a gyerekek mondanak. De ez nem olyan könnyű, mint amilyennek hangzik. Ugyanis a szülőknek fontos (biológiailag adott) feladata megtanítani a gyerekeiknek, hogy amit éreznek azt, hogy nevezik, pl. most fáradt, szomorú, boldog vagy. Csakhogy nehéz megtalálni hol a határ, mikor van az, amikor már nem én mondom meg a gyereknek, hogy mit érez, hanem elhiszem neki, amit mond.

Nincs is egyértelmű határ mert az érzelmek felismerése, kifejezése nagyon sok tényező függvénye. Általánosságban azonban igaz, hogy az óvodáskor vége felé a gyerekek már az alapérzelmeket tudják azonosítani, megnevezni és sokan képesek belső történéseiket is leírni.

Visszatérve a gerincferdüléshez, a gyerek panaszkodik, hogy fáj a háta vagy a dereka, de mi nem látunk semmit. Azt gondoljuk, ha tényleg fájna, akkor nem ugrálna, tehát felülírjuk „csak egy kis törődésre vágyik”, vagy „nincs kedve iskolába menni”. Neki viszont fáj, ezért majd nem akar dolgokat csinálni, de már nem fog a fájdalmára panaszkodni, hiszen úgy sem hisszük el. Jobb stratégiának fog tűnni a számára az ellenállás. Hangsúlyoznám, hogy ebben nincs tudatos döntés, ez csak egy, a kellemetlenséget kerülő magatartás. Az meg főleg nincs benne, hogy a mi bosszantásunkra csinálná, bár az nincs kizárva, hogy később erre rátanuljon és eszközként is használja akár az elzárkózást, akár az őrjöngést.

Természetesen először magát az érzékszervet kell ellenőrizni, hogy a fizikai hangfelvétel hibátlan-e. Ehhez alapos orr-fül-gégészeti kivizsgálás kell. Nem elég hozzá, hogy a védőnő szavakat súg a gyereknek. És nem zárja ki a problémát, ha azt mondom a szomszéd szobában, hogy „csoki” és ezt a gyerek meghallja. Mert nem a füle rossz, az ingert felveszi és fel is dolgozza, csak a feldolgozás lassú, gondolkodni kell hozzá, ezért nagyon fárasztó.

A hallási inger feldolgozásának (melyik irányból jön a hang, mi a betűk és szavak sorrendje, mi a mondat értelme) automatizálódnia kell. Amíg ez nem történik meg, addig pl. nekik mindig végig kell hallgatniuk az egész mondatot és utána visszakövetkeztetni, hogy kép vagy gép szerepelt  a mondatban. Ez folyamatos csúszást jelent a feldolgozásban. Minél okosabb vagy gyorsabb a gyerek annál jobban tud kompenzálni, vagyis még tovább maradhat fedve a probléma. Azonban az éretlenül (értem most ez alatt, hogy a beszédmegértés még nem automatizálódott) iskolába került gyerekeknél kicsi az esélye, hogy spontán kialakuljon a hiányzó készség. Többnyire, egy darabig nagy erőfeszítéssel küzdenek, amíg a tehetségükkel bírják, aztán egyre jobban elvesztik a kedvüket a tanuláshoz és egyre nagyobb elleállást fognak tanúsítani. 

Összegezve, ha bármilyen típusú magatartási furcsaságot látunk a gyerekünknél, akkor az első dolog, hogy az érzékszerveit, szemét, fülét kell egy alapos vizsgálattal ellenőriztetni. Utána egy teljes fejlesztőpedagógusi kivizsgálást csináltatni. A legtöbb probléma felszámolható. Ugyanakkor ha az iskolában a fent leírt nehézségekkel küzd egy gyerek akkor jó eséllyel a magatartási problémái súlyosbodni fognak és egyre több tanulási problémával is számolni kell majd.

Egy éve már a gyerekek napi szinten hallanak a betegségről, halálról. Egyre többen vannak olyanok is, akik elvesztik hozzátartozóikat. Sok esetben az elköszönés és az elbúcsúztatás lehetősége nélkül. Nemcsak a gyerekek, de még a felnőttek életéből is „csakúgy eltűnnek” szeretteik, ismerőseik. Korábban már írtam arról, hogyan beszéljünk a gyerekekkel a járványról, most az életkori sajátosságokat emelném ki.

Durván három olyan fejlődési szakasz van, amikor a gyerekek életkorilag, értelmi fejlődésük állomásaként foglalkozni kényszerülnek a halállal. Ez nagyjából a 6, 11, 16 év körül történik. Nyilván nem napra pontosan, mert annak sok összetevője van, hogy ki mikor jut erre a fejlődési szintre, és mikor lép túl rajta, de másképp fogalmazva ez a nagycsoportosok, a felsőbe lépők és a kisgimisek érdeklődésének áll a középpontjában.

Mindhárom kor hormonálisan zavart, érzelmileg telitett, sok-sok szorongással, morális, kapcsolati kérdésekkel. Ezek között a szakaszok között a gyerek figyelme inkább kifelé és a világ kérdéseire vagy a dolgok szabályszerűségére, versenyre, hierarchiára, másokhoz való hasonlításra, különbözőségre fordul.

Ebben a három érzelmileg felfokozott korban a gyerekek hangulata hullámzik, sokszor kedvetlenek, máskor felpörögnek. Rosszul alszanak, sokat szoronganak, álmodoznak, fantáziálnak.

Az óvodáskorról egyszerűen azt lehetne mondani, hogy itt a gyereknek meg kell tanulnia a félelmeivel együtt élni és azokat valahogy kezelni. Tudni, hogy amitől fél az az ő fejében van és azt neki kell valahogy a saját képzeletével legyőzni. Általában állatoktól, rovaroktól való félelemmel indul ez a szakasz. A folytatásban sok minden előfordulhat, de aztán elérkezik betegségekkel, a halállal való foglakozás. Végül, már a valósághoz közelítve a betörők miatt,  és saját elveszése miatt aggódik. Egyszer csak abba marad az egész és a gyerekek többségének a figyelme más irányba fordul, érzelmileg pedig lecsendesednek.

Az óvodás gyerek biológiai programja azt diktálja, hogy a lét általános szabályait keresse és értse meg elemi szinten. Alapfeltétel, hogy értse, hogy bizonyos szabályokat be kell tartani az életben maradáshoz és különbséget kell tenni valóság és képzelet között. Ezért senkinek ne álljon meg a szíve, ha a gyerek megkérdezi, hogy ő mikor fog meghalni. Örüljön annak, hogy értelmileg szépen fejlődik.

Egyszerű dolgokat mondjunk: aki megszületett az meg is hal. Az hal meg akinek eljött az ideje. A  szülők ideje természetesen nem jött el, mert még fel kell nevelni a gyerekeiket és látni kell az unokákat. Többnyire igaz. A gyerek, mint mondtam az általános szabályra van programozva, ezért nem kell részletekbe menni. Ha túl magyarázzuk összezavarjuk. A gyerekek gondolkodásának ezt a sajátosságát jól mutatja, hogy a nagyszülőkért való aggódást úgy zárhatjuk le a legkönnyebben, ha a nagyszülők „végrendelkeznek” pl. azt mondják a gyereknek, amikor az a halálukról faggatja őket, hogy „az én időm még nem jött el, de amikor meghalok, akkor ezt ….a gyerek valami kedvenc tárgyát….. majd te fogod tőlem örökölni”. Ilyenkor megnyugszanak. Nekik ez azt jelenti, hogy a világban rend van.

Nagyon figyeljünk, hogy az alvás és a halál között soha ne legyen áthallás. Ha valaki nem mozog vagy visszatartja a lélegzetét az nem halott. Az alvás nem olyan, mint a halál. A halott olyan mint a kő, hideg, kemény, törik. Soha ne kerüljön a halál és az alvás egymás mellé, mert a keletkező félreértések miatt, szorongás és alvászavar alakulhat ki a gyereknél. Minden mást a világnézetünknek megfelelően kell mondani a gyereknek. És nyugodtan meséljük ebben az életkorban a Grimm meséket, mert a gyerekek ezeket nem szó szerint értik, hanem áttételesen jófajta szorongást keltve, megoldást kínálva, az élet nehézségeire, érzelmi hullámvasútjára készíti őket.

A kiskamaszkor visszahozza az óvodáskor minden érzelmi kínját, de már az értelmi fejlődés egy magasabb szintjén. Ekkor tulajdonképpen a valószínűségi gondolkodással birkóznak a gyerekek. „Miért ebbe a családba születtem? Mi lett volna ha egy arab sejk gyereke lennék? Vagy meghaltak volna a szüleim és árvaházban élnék? Lehet, hogy X azért betegedett meg, mert rosszat kívántam neki? Ma biztos azért nem feleltettek, mert a piros alsót vettem fel. Lehet, hogy ez a mentő éppen az anyukámat viszi? Miért ilyen igazságtalanok a szüleim? Nem is szeretnek. Mit csinálnának, ha meghalnék?” A pandémia idején, szerintem ők vannak a legnehezebb helyzetben. Ebben a korban már igazán félnek a szülők, nagyszülők elvesztésétől. Ilyenkor szoktak harcot indítani a szülők káros szokásai ellen, ne dohányozzanak, ne igyanak, egészségesen étkezzenek stb.

Próbáljunk intim, beszélgetésre alkalmas helyzeteket teremteni. Például, kapcsoljunk ki minden vizuális eszközt a vacsoránál és csak lazuljunk, beszélgessünk, még akkor is, ha a gyerekek jönnek-mennek. Beszéljük át a híreket, amiket hallhattak. mondjuk ki azokat a dolgokat, amit szeretnénk, ha gondolnának. Ne várjuk, hogy kérdezzenek. Ez egy „fülelős” kor. Lesik a felnőtteket, jegyzik és beépítik, amiket hallanak. Teremtsünk lehetőséget, hogy kettesben lehessünk velük. Ilyenkor nem kell erőlködni, „csak lenni”. Ki is lehet mondani néhány dolgot. Pl. „Milyen fantasztikus, hogy egy évvel a járvány berobbanása után a tudósok már mindent tudnak a vírusról és már meg is csinálták az oltást. Milyen nagyszerű, hogy az internet összeköti a világot. Tehát olyasmit, ami egy kicsit kiemeli a közvetlen életéből, ami perspektívát, esetleg motivációt is kínál. Ennek a szakasznak a lezárása általában a példaképek és csoporthoz tartozás kiválasztásával történik (zene, öltözködés, játékok, könyvek, influenszerek).

A kamaszkorról általában, mint egységről beszélünk, valójában pedig három jól elkülöníthető szakasza van. A második szakasz a 16 év körüli az, ami a halál szempontjából kiemelt jelentőségű. Itt az identitáskeresés, hormonális és érzelmi túlfűtöttség jellemző. Veszélyes kor nagy kilengésekkel, óriási pánikokkal, beszűkült gondolkodással, erős határfeszegetéssel.

Nekik tulajdonképpen segít a külső fenyegetettség. Ez csökkentheti a belső nyomást. Sokat segíthet a „figyelemelterelés”, amikor az önmarcangolásról, önsajnálatról kifelé a világ, mások problémáira irányítjuk a figyelmet. Itt, tulajdonképpen egy kis időt kell nyernünk, míg ez a belső vulkán fiziológiailag önmaga és a magunk számára is hozzáférhetővé teszi a gyereket.

Végül, bármilyen életkorban is legyen a gyerek, a halálról való beszélgetés ne legyen tabu. Akiket elvesztettünk, azokról legyen fényképünk, amit kiteszünk, mondjunk történetet róluk, mutassuk meg hogyan emlékezünk. Legyenek rítusaink, menjünk ki a temetőbe, gyújtsunk gyertyát, születésnapján nézzük meg a fotóalbumot, vagy csak nézzük meg a kedvenc filmjét. Tanítsuk a gyereknek, hogy a halál az élet része és ennek tudata teszi az életünket egyszerivé és ha akarjuk tartalmassá.

A bizalom az egyik legfontosabb kapcsolati érték. Bizalom hiányában az állandó félelem, gyanakvás, készültség az uralkodó érzés. Ezt a szülők is tudják ezért nemcsak biztonságban akarják tudni a gyerekeiket, de legalább ennyire szeretnék arról is biztositani, hogy bennük megbízhat, rájuk támaszkodhat, segítséget kérhet, kaphat. Ugyanez a jóakarat azonban sokszor tévútra viszi a szülőket. A következőkben a tapasztalatom szerint a leggyakoribb félreértéseket próbálom meg leírni.

ELTITKOLÁS Minden szülő szeretné a bánattól megkímélni a gyerekét így fordulhat elő, hogy minél fontosabb a bánatot okozó esemény annál nagyobb valószínűséggel fogja a szülő azt kisebbíteni, elhallgatni vagy akár eltagadni. Egyszer csak eltűnik valamelyik nagyszülő, kisírt szemek, idegen emberek, fekete ruhák, pusmogás, stb. Minél kisebb a gyerek annál kevésbé tartják lehetségesnek, a szülők, hogy megbeszéljék a gyerekkel mi történt, mi történik. 

A kisgyerekek elsősorban a metakommunikációt olvassák. Az anyuka szemöldök állásából vagy a hangsúlyból jobban tudja a gyerek, hogy most már tényleg szót kell fogadni, mint abból, amit a szavakból megért. A sok furcsaságot látva maga körül, kirekesztve, egyedül marad az ijedtségével. Ha kérdez nem kap rendes választ. „Nincs semmi baj, anyának/apának most nincs ideje/el kell mennie, majd a Marika néni vigyáz rád.” Miközben semmi nincs rendben, az egész élet felborult. Onnan tudjuk, hogy a gyereket magára hagytuk érzelmileg, hogy nem kérdez, csendes lesz, visszahúzódik, esetleg elkezd bepisilni, nehezen alszik el, nem akar elmenni otthonról, kapaszkodik a szülőbe,  vagy nagyon nyugtalanná válik, kezelhetetlen lesz, türelmetlen, követelődző, gyakori indulatkitörésekkel, váratlan agresszióval.

TAGADÁS Legáltalánosabb szülői magatartás a félelmek racionalizálása. Amikor a szülő logikusan bebizonyítja a gyereknek, hogy miért hülyeség az, amitől fél. Mert szörnyek nincsenek, mert a betörő ide nem jön stb. Egy erős érzelemmel nemcsak nem segít megbirkózni a szülő, a  kétségbevonással, a tagadással még az önértékelését is csorbítja. Igy hamar megtanulja a gyerek, hogy a félelmeiről nem szabad beszélni. Miután ez is óvodáskorban jellemző, ezért a tünetek is a hasonlóak lehetnek, mint a fentebb soroltak.

FELÜLIRÁS Amikor megmondjuk, hogy mit érezhet vagy mit nem a gyerek. PL „Nem utálhatod a Zsombort, hiszen a legjobb barátod. Ilyet nem mondhatsz, senkit nem utálunk.” Mivel az érzéseket nem lehet felül írni, így a gyerekben csak bűntudatot keltünk és nem segítjük, az érzései tisztázásában. Ezért igyekszik majd eltitkolni a valódi érzéseit, hogy ne kelljen szégyenkeznie, meg amúgy is felesleges bármit mondani, mert úgy sem hiszünk neki.

HAZUGSÁG Ugyancsak a kímélet jegyében nem mondják el a szülők, pl. hogy megromlott a kapcsolatuk, hanem megpróbálják a gyerek előtt eltitkolni és pl. az apa minden este a gyerekek lefektetését követően elmegy otthonról és reggel hazajön, hogy ne vegyék észre, vagy a súlyosan beteg osztálytársról azt mondják, hogy elköltözött. Amikor egy szülői hazugság napvilágra kerül, a gyerek megretten, nem tudja mit csináljon, a hangulata kiszámíthatatlan lesz. Nem próbálja majd megbeszélni. Leginkább abból foghatunk gyanút, hogy pl. egy kiskamasz bizalmi válságba került, hogy durván elutasítja, amit a szülő mond. „Nekem ne magyarázz! Nem érdekel mi a véleményed! Hagyjál békén, semmi közöd hozzá!”

ÁTHÁRÍTÁS A gyerek történetei után a hibáira mutatunk rá. Pl. „Azért történhetett mert megint nem figyeltél, készültél, elhagytad, irigy voltál, belebeszéltél stb.” Vagyis a gyerek a felelős, ő rontott el megint valamit. Nyilván erre a visszajelzésre nincs szüksége, épp elég baja van. Ez nem segítség, csak minden rosszabb lesz tőle. Gondoljunk csak arra, hogy mit érznénk akkor, amikor reggel felborítanánk a kávéscsészénket és erre valaki azt mondaná, hogy ez azért történt mert megint nem figyeltünk. Ilyen esetben együttérzésre, segítségre van szüksége mindenkinek. A hibát nem sulykolni kell, hanem vigaszt kínálni, hogy minden megoldható és legközelebb lehet másként.

ELLENTMONDÁS Amikor a metakommunikációnk és a szavaink nincsenek összhangban. Például, ha fáradtak, idegesek vagyunk, aggódunk valami miatt vagy csak új pedagógiai módszert tanultunk (pl. pozitív gondolkodás) – lehet, hogy ezt nem mondjuk ki csak próbálunk összeszorított foggal türelmesen, kedvesen beszélni a gyerekhez. Talán ez az a helyzet ami a legtöbb és legnagyobb provokációkat hozza ki a gyerekekből. Nem értik mi történik, de feszültté válnak és azt akarják (nem tudatosan), hogy legyen ennek vége és derüljön ki mi a helyzet. Ezért mindig mondjuk ki, mit érzünk és tisztázzuk a gyerekkel, hogy nem miatta vagyunk ilyenek. A legjobb ha azt is megmutatjuk, hogy hogyan nyugtatjuk meg magunkat. Pl. „Most leülök, iszom egy pohár hideg vizet, elszámolok tízig és akkor kérdezd meg újra.”

FIGYELMETLENSÉG Tulajdonképpen mindegy, hogy nem érünk rá, figyelemzavarosak, depressziósok vagy kimerültek, betegek vagyunk, ha többször előfordul, hogy lerázzuk a gyereket, nem válaszolunk, észre sem vesszük, hogy akar valamit, akkor a kommunikációt egy irányba tereljük. Nem akar majd megosztani, megbeszélni a gyerek, csak az igényeit, akaratát akarja majd érvényesíteni és azt olyan erőszakosan, hogy ne lehessen figyelmen kívül hagyni.

Ha valami megváltozik, felborul az életünkben, akkor ne hagyjuk ki a gyereket. Ne várjuk, hogy kérdezzen. A szülők dolga, hogy tájékoztassák a gyereket arról, mi történt, és mit fognak tenni. A bevonás, az érzelmi közösség a legfontosabb. Tudnia kell a gyereknek, hogy bármekkora is a baj, nem marad egyedül, nem rekesztjük ki a családból.

Ez azért nem azt jelenti, hogy minden részletet meg kell osztanunk. Természetesen a gyerek életkorának megfelelően beszéljünk, de a megfelelő szavakat használjuk. Csak nagyobb bajt teremtünk azzal, ha helytelenül próbálunk enyhíteni a helyzeten. Például, ha meghal valaki, akkor ne mondjuk, hogy alszik vagy elaludt, mert akkor jó eséllyel elérjük, hogy a gyerek rettegjen az alvástól. Ha valaki súlyos beteg, akkor ne mondjuk rá, hogy fáradt, mert akkor könnyen lehet, hogy a gyerek pánikba esik, ha azt mondják neki, hogy most már ő is elfáradt.

A gyerekek látják, hogy mi történik körülöttük, ne vezessük félre őket. A normál értelmi fejlődésnek az is része, hogy ismerje meg a halál, betegség fogalmát, tanuljon meg a tudattal együtt élni és tanuljon meg magára vigyázni. Hat éves, tíz éves és tizenhat éves kor táján minden gyerek foglalkozik a lét kérdéseivel, ha van közvetlen élménye, ha nincs. Ezt a kínt senki nem tudja megúszni, csak elnapolni. Tartsuk tiszteletben a gyerek érzéseit, hallgassuk meg, tájékoztassuk, válaszoljunk a kérdéseire és érzelmileg ne hagyjuk magára.

Az a kérdés fel sem merül, hogy használjanak-e vizuális eszközöket a gyerekek ebben a korban (6-9). A kérdés többnyire, az vegyünk-e okostelefont nekik és mennyire engedjük az interaktív média használatot. Ha az óvodáskorban nem sikerült az eszközhasználatot jól bevezetnünk, egy kis erőfeszítéssel és kitartással, ebben az életkorban még megtehetjük.

Korábban azt mondtam, hogy a gyerekek számára a vizuális média olyan, mint a lepkéknek a lámpafény. A kisiskolásoknál ezt úgy mondanám, nekik ezek az eszközök a légyfogót jelentik. Beleragadnak, és csak vergődnek, nem tudnak elszakadni, sokszor nem is tudnak másra gondolni.

A vizuális eszközök kínálta ingerek nagyon erősek és gyorsan változóak. A játékok folyamatosan fenntartják az érdeklődést, azonnali visszajelzést és jutalmat adnak.

Ha egy pávakertben gyönyörködünk és élvezzük a pávák szépséges udvarlását, akkor nehezen vesszük észre a lábuk között ugráló verebek szépségét, tulajdonképpen még magukat a verebeket sem látjuk meg. Ilyen a vizuális eszközhasználat és a valóság viszonya is. Az erős és váratlan ingerek keltik fel a gyerek érdeklődését, mást észre sem vesz. Ö is erős ingereket fog adni, akaratos, öntörvényű lesz, aki mások érzelmeire nem lesz tekintettel. Közvetlen azonnali kielégülést akar. Nem akarja megérteni, nem akarja megbeszélni a dolgokat. Türelmetlenné, érdektelenné válik. Ezért fontos, hogy olyan szabályok legyenek, amik növelik a gyerek tudatos eszközhasználatát és segítik az önkontrollját kiépíteni.

Az óvodáskorra javasolt szabályokat továbbra is érdemes betartani, de természetesen sok minden változik. Megpróbálom röviden felsorolni, hogy mire érdemes még figyelni.

Ebben az életkorban már határozottan tanulnak a gyerekek a vizuális médiából és bármit boldogan csinálnak, csak használhassák ezeket az eszközöket. Ezért érdemes nekik megmutatni, hogy ezek az eszközök, programok mire jók. Mondok néhány példát: Duolingo-val nyelvet tanulni, AirPano-val bejárni a világot, Lumosity-vel (ez fizetős) fejleszteni a kognitív készségeket, Memrise-val megtanulni a világ országait, GoogleArt-al múzeumokat látogatni, de lehet színházba, operába, koncertre menni. Nem szabad elfejteni, hogy az a tartalom és a tanuláshoz való viszony, amit ebben az életkorban mutatunk sokáig meghatározó lesz a gyerek életében. Ha a játék számára azt jelenti, hogy leül és lövöldözik egy kicsit, akkor később nehéz lesz még arra is rávenni, hogy egy bonyolultabb társasjátékban részt vegyen.

Meg lehet engedni, hogy a fogalmazását a gépen írja meg, hogy amivel az iskolában foglalkoznak, arról összeállítson egy ppt-t. Sokan imádják az excel táblát, használhatja a naptárt stb.

Ezzel nem azt mondom, hogy mindent használjon, hanem azt, hogy a személyiségének, érdeklődésének megfelelő funkciókat mutassunk neki. Ahogy már az óvodásoknál javasoltam, az eszközhasználatot kell tanítani, csak most már tartalmilag magasabb szinten.

Javaslom, hogy az eszközhasználat feltételei között két dolog szerepeljen. Egyik, hogy tanuljon meg 10 ujjal, vakon gépelni. Pl. mielőtt bármit csinálna az eszközön, előtte 10 percet gyakorolja a gépelést. Sok program van erre. Ki kell választani egyet és motiválni a gyereket pl. segíthetünk versenyt szervezni a barátaival. Nyolc, kilenc évesen nagyon gyorsan meg tudnak tanulni gépelni.

A másik dolog az olvasás. A gépezés leszoktatja őket az olvasásról (egyébként a felnőtteket is). Az olvasás és szövegértés nagyon bonyolult idegi tevékenység. Ha a gyerek nem gyakorolja be, és nem csinálja rendszeresen, akkor nagyobb korában komoly nehézségei lesznek a tanulással. A szövegértése lelassul (a felnőtteké is) és a bonyolultabb szövegeket lassan fogja értelmezni, ezért nem biztos, hogy lesz kedve nagy erőfeszítéseket tenni. Szóval, az olvasásnak minden esetben meg kell előznie a vizuális média használatát. Napi fél óra olvasás elég lenne. Ebben ne kössünk kompromisszumot, ne alkudozzunk. Azt javaslom, hogy szabjuk az eszközhasználat feltételül, és mondjuk is meg miért.

Napirendtől, életmódtól, lehetőségektől függően, minden eszközre határozzuk meg, hogy melyiket mikor mennyi ideig lehet használni. Még azt is szabályozni érdemes, hogy amikor a másik gyerek játszik, és ő csak nézi, az éppúgy használatnak számít. (mert vizuálisan terheli az agyát és nem tud addig mást csinálni).

Ha az eddig elmondott szempontokra figyelünk, akkor semmi baj nincs azzal, hogy van, amikor csak lövöldözős játékot szeretne játszani a gyerek. Egyáltalán nem baj, ha értékrendileg rendben van, pl. nem öreg nénik a célpontok, vagy nem emberek kínzása jelenti a szórakozást.

Sokakat zavar, hogy most túl sok a szörny, zombi stb. a játékokban. Ha nem fél a gyerek, akkor ez sem baj. Annak van nagy súlya, hogy a jó és a rossz élesen váljon el egymástól. Ebben a korban töltjük meg a fogalmakat tartalommal, ezért az értékrendet kell mindig alapul venni, abban, hogy mit engedünk meg a gyereknek. A jó és rossz nem összekeverhető, nem ugyanazokat az eszközöket használják céljaik elérésére. Tehát a megkülönböztethetőség a lényeg, nem a klasszikus értelembe vett szépség.

Talán arra nem kell figyelmeztetni senkit, hogy feltétlenül gyerek biztosak legyenek az eszközök, és ne férhessen hozzá internethez a gyerek csak ellenőrzött feltételek mellett.

Ebben a korban nincs szüksége okostelefonra, (ezen majd csak 10 éves kor után kell elgondolkodni), sőt nagyon veszélyes is. Nem kell még közösségi médiát használnia, és ha az osztálytársa meg is teszi, akkor gondoskodjunk róla, pl. beszéljünk az osztályfőnökkel, hogy tanítási idő alatt, legyen elzárva a telefon. Az egyik legnagyobb veszély, hogy a nem kontrollált gyerekek felnőtt tartalmakat mutatnak egymásnak. Ez általában traumát vált ki ebben a korban, ezért ha viselkedésváltozást veszünk észre a gyereken, ne hagyjuk figyelmen kívül. Beszélgessünk vele és/vagy kérjük pszichológus segítségét.

Ugyanakkor ebben az életkorban már sokat kell beszélni a közösségi média használatáról, annak szabályairól, veszélyeiről. Fontos, hogy mire elkezdi használni a netet önállóan már a lehető legtöbb tudással rendelkezzen annak veszélyeiről. Tudja, hogy mikor kell gyanakodnia és mikor mit kell tennie, kihez kell fordulnia. (érdemes elolvasni? https://444.hu/.../bantalmazas-az-interneten-felismerni...)

Ha nagyvonalakban követik a szülők az általam javasolt vizuális média használat kezelését, akkor felső tagozatos korban a gyerek eszközként tekint majd a kütyükre. Ha belenőtt egy szabályrendszerbe és érti a veszélyeket, akkor nem fogja azokat felülírni, csak majd vitatkozik, de nem kap őrjöngő rohamot. Ha segítjük saját függésének határait felderíteni, önismeretét ezen a területen bővíteni, akkor remélhetjük, hogy a kamaszkorban, amikor a szülők már nemigen tudnak hatással lenni a gyerek média használatára, a gyerek majd megpróbál megküzdeni magával a hozott értékrend szerint, és kialakítja saját rendszerét, használja önkontrollját.

Óvodáskorban, tapasztalatom szerint, a szülők gyakran nevelési eszközként használják a vizuális elektronikus eszközöket, ezek a jutalom, a büntetés, a megnyugtatás és az időnyerés eszközei. Az a szülő, aki besétál ebbe a csapdába, az nemcsak függőséget alakíthat ki a gyereknél, de a való élet összefüggéseit is elrejtheti a gyerek előtt, amivel erősen gyengítheti a gyerek realitásérzékét, az önbizalmáról és a megküzdési képességéről, stressz-tűréséről nem is beszélve.

A médiahasználat családonként változó. Meghatározó tényező ebben, hogy a szülők hogyan viszonyulnak a vizuális médiához. Akik maguk is sokat használják, azok sokkal elnézőbbek a gyerekekkel. Sokszor, különösen magatartási, indulatkezelési problémákkal küszködő gyerekek családjában az „egy kis nyugalom” megszerzésének eszköze. Egyedülálló szülőknek bébiszetter. Vannak, akik hisznek benne, hogy a gyerek okosabb lesz az eszköz használattól. Nincs abszolút igazság. A következőkben, a gyerekek fejlődésének ismeretében, néhány javaslatot fogalmazok meg, amit mindenki az élethelyzetének és életelveinek megfelelően ignorál vagy felhasznál.

Ha a szülőknek sikerül az első két-három évben távol tartani a gyerekeket a vizuális digitális eszközöktől, óvodáskorban ez már igazán keveseknek sikerül, de a többség már nem is akarja. A kérdés inkább az, hogy mit és mennyit engedjenek a gyerekeknek.

Javaslom, hogy első pillanattól fogva tanítsuk az eszközhasználatot. Ami azt jelenti, hogy megadott időben bekapcsoljuk az eszközt, használjuk arra, amit megbeszéltünk, majd kikapcsoljuk. Ha valami közbejön, és a gyerek könyörgésének engedve mi is hajlunk rá, hogy megnézhessen még egy részt vagy játsszon még egy játékot, akkor is érdemes a rutinhoz ragaszkodni. A megbeszéltek szerint a film/játék végén kikapcsolni az eszközt és új megbeszélést követően, új megállapodást kötve ismét bekapcsolni A veszélyt, az „odaragadás” jelenti. Amikor valaminek nincs eleje és vége, akkor nehéz a gyereknek megérteni, hogy miért éppen akkor kell abbahagyni, amikor a szülő mondja. Persze a szülők az időre hivatkoznak, amit a gyerek nem ért, mert nincs fogalma az időről és annak múlásáról. A rítust viszont érti, a sorrendeket gyorsan tanulja. Tehát, az eszközhasználatot az időbeosztást, a rendszert, a szabályokat, mind egyszerre megtanulja a gyerek, ha a dolgoknak van előre megbeszélt, így mindenki számára ismert eleje és vége.

Lefekvés előtt legalább egy órával minden vizuális eszköztől mentesíteni kell a gyereket. Ezt magáról is ismerheti mindenki, aki már nézett elalvás előtt filmet, hogy ilyenkor az álmokban folytatódik a történet és maga az alvás nyugtalanabb. Ugyanakkor mesét hallgatni, nemcsak a szülőtől, de audio eszközről is jó, mert az a fantáziát beindítja. A vizuális eszköz akkor sem jó, ha a képet nem láthatja a gyerek, mert akkor emlékezik és felidéz, ami szintén nem a saját fantáziája.

Arra is vannak ma már adatok, hogy a gyerek szobájában nem ajánlatos semmiféle vizuális eszközt tartani. A villózó fények, különösen a kék fény alvászavart okozhat. Mellesleg ennek is majd később nagy az ára, amikor a szülő már nehezen tudja kontrollálni mikor, mit csinál a gyerek, akkor már nem tudja kivinni az eszközöket.

A vizuális eszközöket érdemes a nappaliban tartani és a gyerekeknek ott engedni meg a használatot (fülhallgatóval), ha így szokták meg, akkor azért a szülő elég sokáig fenntarthat némi kontrollt.

Nagyon határozottan ajánlom, hogy evés közben ne használjanak vizuális eszközt, sem tévét sem telefont (tabletet, laptopot stb.) Sok bizonyíték van, a vizuális eszközök szerepére az étkezési zavarok, elsősorban az elhízásra vonatkozóan. A felnőttekre is igaz, hogy aki valamit néz, az nem figyel az evésre, nem tudja, mikor lakik jól. Sokszor azért eszik, hogy még nézhesse, amit elkezdett. Azok az emberek, akik tudják mikor laktak jól, és akkor abbahagyják az evést, nem híznak el. Ezt a rendszert nem szabad összezavarni. Tudom, hogy vannak szülők, akik éppen ezt kihasználva a rosszul evő gyereket ültetik pl. a tv elé evés közben. Ne tegyen senki ilyet. Ha valaki bizonytalan, akkor vizsgáltassa ki a gyereket a gyerekorvossal. Ha egészséges, akkor nem rosszul evő, hanem éppen, hogy jól evő. A szülő szorongása nem a gyerek problémája.

Óvodáskorban a háttértévézést nagyon károsnak tartom. Ez a hallási ingerek feldolgozásának tanulását, a nyelvi fejlődést egyaránt károsan befolyásolja, ami később tanulási nehézségeket okozhat. Az is előfordulhat, hogy a gyerek olyan tartalmakat lát, hall, ami számára nem érthető, ijesztő és a felnőttek számára nem is követhető mi mit vált ki a gyerekből. Ráadásul a figyelmét is szétcincálja, mert bármit is játszik, abból folytonosan kizökken.

Ma már azt is tudjuk, hogy nem meglepő módon, a vizuális médiát használó gyerekekkel kevesebbet beszélgetnek a szüleik. Amíg, mint írtam a hallgatott mese beindítja a gyerek gondolkodását, fantáziáját és nyelvileg fejleszti, addig a vizuális eszközök ezt nem teszik, sőt inkább gátolják. Óvodás korban sokat kell a gyerekekkel beszélgetni és gondolni kell rá, hogy szembefordulva, artikulálva is beszélgessünk, hogy a szájról olvasást is tanulhassák.

Óvodáskorban szeretnek és szoktak mesét nézni a gyerekek. Sokszor hallott szabály, hogy az első alakalommal mindig a gyerekkel együtt nézzük meg a filmet. Tudnunk kell mit látott, hogy megmagyarázhassunk dolgokat, válaszolhassunk a kérdéseikre és értsük, ha valamitől félni kezd. Szerencsére a gyerekek szeretik sokszor megnézni, meghallgatni ugyanazt a dolgot és az ismétléseket már nem kell velük nézni.

Ha időt szeretnénk nyerni, akkor inkább ültessük be a kádba néhány kishajóval, vagy adjunk neki munkát. az óvodások imádnak dolgozni. Pakolja be a ruhákat a mosógépbe, vagy mossa fel az előszobát. Az is jó, ha adunk nekik kulcsot, zárat, drótot, villanykapcsolót pl. a nyughatatlan kis fimoták (az ADHD-sok) a játékaikkal nem mindig vannak el, de dolgozni vagy valami arra hajazót hosszasan tudnak csinálni. Erre lehet építeni és ez hosszútávon is hasznos. Ezzel szemben valami vizuális eszközzel rövid nyugalmat szerzünk, de igazi aknamezőt telepítünk.

Nem érdemes, oktatási célokat remélni a vizuális eszközöktől, óvodáskorban. Eddig még nem igazán sikerült azt bizonyítani, hogy a gyerekek bármi fontosat vagy maradandót tanulnának óvodáskorban a vizuális eszközökről. Egyes, alaposan átgondolt és jól felépített műsoroknak van ilyen hatása, mint például az amerikai Szezám utca sorozatnak. Ugyanakkor nem kell eltiltanunk sem őket az értelmesnek vagy szórakoztatónak tűnő játékoktól, filmektől, ha ellenőriztük, hogy az életkoruknak megfelelő a tartalmuk. 

Javaslom a „Common Sense Media” használatát.

Talán furcsának hangozhat, hogy azok a gyerekek kommunikációs zavart mutathatnak, akik két éves kor alatt már kütyüznek (minden vizuális, digitális eszközt, a tévét is értve alatta). Megpróbálom röviden megmagyarázni, bár egy kicsit messziről kell indulnom.

Mi emberek erősen vizuális lények vagyunk. Imádjuk a vizuális ingereket pl. a képeket, filmeket. Filmnézés közben teljesen ki tudunk kapcsolni. Befogadjuk a látottakat, azonosulunk, mindent készen kapva a fantáziánkat, a kreativitásunkat kikapcsoljuk. A vizuális információ feldolgozása erőfeszítés mentesen, gyorsan történik. A kütyükön egy gomb megnyomásával, azaz ismét erőfeszítés mentesen, azonnali hatást tudunk kiváltani. A környezetünkre való hatás elsődleges biológiai késztetésünk és így örömöt okozó tevékenység, ennek nem lehet ellenállni. A felnőtteknek is igen nehéz, a gyerek pedig, mint a lepke a lámpa körül, csapdába kerül. A fénycsapda nemhogy nem segíti a lepke életben maradását, de még el is pusztíthatja, mert a csapda vonzása olyan erős, hogy a lepke biológiai késztetéseit is felülírja.

A biológiai fejlődésnek meghatározott menete van és sorban minden stáción végig kell menni, hogy egészséges személyiség jöhessen létre. Az első 6-7 évben, a hozott biológiai alapokra rátevődnek a tanultak és ez képezi majd a személyiség alapját. Úgy képzeljük el, ahogy a fa növekszik. A mag meghatározza, hogy akácot, tölgyet, hársfát vagy fűzfát nevelünk-e. A hely, a talaj megfelel azoknak a környezeti adottságoknak amibe beleszületett a gyerek. A változó tényezők a napfény, az eső mennyisége. Mindegyikre szükség van, de az arányok mások minden fa esetében. Sok más tényező is szerepet kap még. Például ha a szél többnyire egy irányból és erősen fúj, lehet, hogy a fa féloldalra hajlik és nem lesz egyenletes a lombja, Előfordulhat, hogy nagyobb szikla akadályozza a növekedését, ezért a törzse kétfelé válik stb.

Emberi lényegünk, hogy közösségben élünk és kommunikálunk. A beilleszkedésnek és részvételnek sok apró összetevője van. A kisgyereknek sok, sok beszélgetésre, játékra van szüksége, ami szemtől szembe történik a szülővel. Látnia kell a szülő arcának a változását, amikor nevetünk, viccelünk, amikor úgy teszünk mintha, amikor mérgesek, feszültek vagyunk. Meg kell tapasztalnia azt, amikor a hangjával, jelenlétével viselkedést és viselkedésváltozást vált ki belőlünk. Be kell gyakorolnia a beszélgetés elemeit, a kölcsönösséget, a kapcsolatokat, a köszönöm, kérem, nem kérem, adom, nem adom stb. A kicsik mindig azt játsszák, amit éppen tanulnak, ahol a biológiai programjuk tart. Ahogy a kommunikációt gyakorolja a gyerek két évesen ugyanígy tanul ugrani, lábujjhegyen állni, a dolgokat egymásba illeszteni vagy a kanalat a szájába vinni.

A gyerek, tehát tudja, hogy mit kell tanulnia és teszi a dolgát. A kütyüs gyerekek elfelejtik mi a „dolguk”, mert számukra a kütyük a fénycsapdát jelentik. A szülők biológiai programjának az is része, hogy örüljenek ha a gyerekük jól érzi magát, ha boldog. Így ha a gyerek a kütyüvel boldog és még angol szavakat is tanul és a szülőnek még ideje is marad a házi munkát elvégezni, akkor mindenki jól jár és mindenki boldog.

Sajnos, mivel a nevelés hosszútávra történik, a mai tetteinknek a következményét, a mai kényelmünk árát holnap látjuk, holnap fizetjük.

Az elmaradt szemtől szembe játékok miatt a gyerek kevésbé jól értelmezi a mimikát, és sajnos egyre kevésbé fogja érdekelni, mert egyre kevésbé látja a fénycsapdájához képest kevésbé erős ingereket. Papagáj programja működik, és sok mindent megtanul a kütyükről, de a kommunikáció kölcsönösségét és az igazi másokra való odafigyelést, a saját viselkedés keltette hatásokat a másikban, a változást előidéző szavak, viselkedések variálását, mérlegelését, a szándék és hatás egyeztetését, a kontrollt stb. nem tanulja. Viszont, ahogy növekszik, úgy válik mind erőszakosabbá. A külső ingerek nem elég érdekesek, nem elég erősek, nem elég izgalmasak. A kütyüjét akarja és ebben egyre türelmetlenebbé, a külvilág felé érdektelenebbé válik.

A legjobb tehát, ha két éves kor alatt a gyerek egyáltalán nem kerül kapcsolatba a kütyükkel. A nagyobbakról, a következő postban fogok írni.

Ha rákérdezünk, hogy milyen a testvérek közötti kapcsolat, Magyarországon tízből nyolc család ugyanazt mondja: „Folyton gyilkolják egymást, de azért szeretik is, mert két nap után már hiányolják a másikat. És bárhová mennek, kérnek a testvérüknek is, ha kapnak valamit.” Mindig szomorúan hallgattam ezeket a mondatokat. Az összezördülés, a vita, az alkudozás a normális élet velejárói. De a bántás, sértegetés, bosszúállás, verekedés, kötözködés nem az. Egy jó testvérkapcsolat mércéje, hogy tudnak-e egymással játszani, beszélgetni és egymás igényeire tekintettel lenni a gyerekek, amikor együtt vannak. Ennek kiépítése nem lehetetlen feladat, de nem is egyszerű. A szülőktől ugyan energia befektetést és odafigyelést igényel az elején, de nagyon megéri. Jó dolog úgy otthon lenni, hogy nem kell mindig résen lenni, nem kell gyomorgörccsel figyelni, ha a gyerekek egymáshoz közelítenek, és nem kell folyton igazságot tenni. Egyszerűen, csak békésen lehet élni egymás mellett.

Miután összetett dologról van szó, részletekre kell bontanunk a feladatokat. Ezek közül már korábban több elemet le is írtam, amit ha valaki megpróbált, akkor tud tovább építkezni. Akik most kezdenének a feladathoz, azoknak majd vissza kell nézniük a részletesebb leírást, ha tényleg változást szeretnének elérni.

A gyerekek késztetése a figyelem megszerzésére és az események irányítására szabályok és rendszer nélkül kiszámíthatatlansághoz, káoszhoz vezet. Ez pedig a stressz és az ütközések melegágya. Ezért tisztázni kell, hogy családon belül kinek mi a szerepe. Kinek mi a felelősségi és döntési jogköre. Egyértelművé kell tenni a gyerekek közötti hierarchiát és tulajdonviszonyokat. Az áttekinthető családi struktúra teszi lehetővé a játszmák, az értelmetlen viták és ostoba figyelemfelkeltések kiiktatását. Egy világos szerkezetben az ilyen akciók természetes módon válnak haszontalanná.

A jó testvér kapcsolat kiépítésének elengedhetetlen eleme a „gyerek gyereket nem nevel” fogalma. Ez annak a tudatosítását jelenti, hogy mindenki a szülők gyereke és a gyereknevelés a szülő feladata. Nem árt megmondani, hogy kik azok a felnőttek, akik még a szülők mellett nevelhetik a gyerekemet (pl. nevelőszülő, ha Nagyinál vagyunk, akkor a Nagyi). A gyerekek egymásnak nem mondhatják meg hogy hogyan viselkedjenek, mikor mit csináljanak. Amikor ezt először megpróbáljuk bevezetni, akkor tegyük a következőket:

1 Nyilatkoztassuk ki, hogy a gyereknevelés a szülő joga és kötelessége („Én vagyok az Anyukád/Apukád, az én dolgom, hogy vigyázzak rád és megtanítsalak arra, hogy egy ilyen helyzetben mit kell/lehet/szabad csinálnod”.)

2 Tisztázzuk, hogy minden gyerek a szülő gyereke, másnak nincs joga nevelni (Amikor egyik gyerekem a másiknak akarja megmondani, hogy mit csináljon, akkor azt mondom „Ő az én gyerekem és őt csak én nevelhetem, és az apja/anyja (vagy akit még kijelölünk). Természetesen minden gyerekemnek ezt mondom, mert ez az alapállás, amit tudatosítani kell.

3 Vezessük be a szabályt, hogy „gyerek gyereket nem nevel” (amikor ez a szabály sérül, a gyereknek azt a szülő felé kell jeleznie, aki majd a helyzetet megoldja)

Ha komolyan vesszük a szabályt, később kiállnak magukért is, és már egymást is emlékeztetik a gyerekek, hogy „gyerek gyereket nem nevel”.

Vigyázzunk, hogy ne sétáljunk bele abba a csapdába, amikor az egyik gyerek úgy neveli a másikat, hogy a mi szavainkat mondja, vagy olyat mond, amiben nagyon is igaza van. Figyelmeztessük, hogy nem az ő dolga. Azonban nagyon értékeljük, ha ehelyett segített a testvérének. Ne vegyük észre, de legyünk nagyon elégedettek, ha a hátunk mögött szövetkeznek. Hadd szemléltessem egy munkahelyi példával. Bizonyosan nagyon utálnánk azt a kollégánkat, aki úgy mutatna rá valami hibánkra, mintha ő volna a főnökünk. De nagyon szeretetre méltónak találnánk azt, aki titokban szólna vagy segítene nekünk. Így van ez a testvéreknél is.

Ha egy már kialakult kellemetlen rutinon próbálunk változtatni, akkor fel kell rá készülnünk, hogy a gyerekek próbára tesznek bennünket. Provokálni fognak, mert tudni akarják, hogy milyen komolyan gondoljuk, amit mondunk. Paradox módszerrel felgyorsíthatjuk a tanulási folyamatot.

Azt mondjuk a gyerekeknek: „Mindannyiunknak nagyon kellemetlen ez a sok veszekedés, ezért mostantól nem kell egymás társaságát elviselni, nem kell együtt játszani. Most dolgoznom kell, ki mit és hol fogja csinálni? Egymás közelébe nem mehettek.” Ha a kisebb gyerek akkora, hogy ezt még nem érti, akkor a szülőnek kell bevállalni, hogy ő figyel rá. Ha tényleg dolgoznunk kell, akkor érdemes demonstrálnunk, hogy nem a nagy dolga a kicsire vigyázni és átvisszük a szomszédba vagy hívunk bébiszittert. Semmiképpen ne engedjünk az elején a nagyobb könyörgésének, hogy majd ő vigyáz a kicsire. Ha mégis ez történik, akkor nagyon köszönjük meg. Mondjuk el, hogy ez nem az ő dolga, de ezzel most sokat segített nekünk. Legyünk hálásak, ne tekintsük se természetesnek és főleg ne a kötelességének. Itt szeretném jelezni, hogy három gyerek esetén ezek a szabályok már nem ennyire egyértelműek. Négy gyerek és afölött pedig már minden másképp működik.

Ha a rendszer világos a gyerekeknek, akkor már néha mondhatjuk, hogy rendben rövid időre kipróbáljuk, hogy tudtok-e együtt játszani. Ha sikerül, akkor örülünk, megbeszéljük. Ha nem sikerül, akkor azt mondjuk: „Nem baj, a nevelés a szülő dolga, nem a ti hibátok. Nektek nem kell együtt játszani, majd mi megoldjuk, hogy külön legyetek.”

Ha valami nem kötelező, nem muszáj, akkor a gyerek dönthet, választhat. Ha elhiszi nekünk, hogy ez tényleg az ő választása, akkor örömmel fölvállalja a testvérét. Ha nem kötelező együtt lenni, hanem ez egy önkéntes döntés, hogy most együtt leszünk, együtt játszunk, akkor eljuttathatjuk őket oda, hogy idejűk zömében a másikra odafigyelve, együttműködésre törekedve forduljanak a másikhoz. Megszűnjenek a provokációk és az állandó rivalizálás a szeretetért, javakért.

Több évtizedes praxisom során ez egy viszonylag gyakran elhangzó kérdés volt. Ehhez képest, a focizó vagy autókkal játszó kislányoknál soha nem merült föl, hogy vajon melegek lesznek-e. Inkább az kérdezték, hogy ADHD-s, autista vagy valami más baja van.

Sok szülő kezd el aggódni, ha a fiú gyerekük babát kér. A legnagyobb pánikot azonban a beöltözés jelenti. Amikor felveszi anyukája ruháit vagy a nővéréét, sőt azt mondja, hogy ő a Linda vagy a Zsófi és utánozni kezdi a csoport vagy osztálytársát.

Tény, hogy a fiúk és lányok különböznek. Más a nemi szervük, más a hormonháztartásuk. Viselkedésükben is megfigyelhetünk különbségeket. Sok kislány, ha autót kap ajándékba, akkor azt is lefekteti, betakargatja. A fiúk meg nem tudnak betelni a kerék pörgésével és az autótologatással.

Ugyanakkor sok mindenben előítéleteinkkel, belénk nevelt szorongásainkkal torzíthatjuk a gyerekeink fejlődését. Nem ismerjük, hogy milyen gén készlettel érkezett a gyerekünk. Tulajdonképpen a nevelés során folyamatosan derítjük föl, hogy milyen a gyerek természete. A nagy különbség abban van, hogy valaki a felderítésre teszi a hangsúlyt vagy a címkére. Például amikor sír akkor „csak” a sírás okát keresi, vagy mellesleg olyanokat mond, hogy „Egy lány így nem üvölt.” vagy „Ne nyafogj mind egy kislány.”

A gyerekek csecsemőkoruktól fogva utánozzák a körülöttük élők cselekedeteit, viselkedését. (A youtube tele van ilyen vicces videókkal.) Ennek az utánzásnak a része az is, hogy a gyerekek felveszik a szülők, testvérek ruháját, hogy megpróbálják az ő helyükbe képzelni magukat. Az agy fejlődésének ez a fajta tanulás nagyon fontos alapja. A gyerekeknek meg kell tanulniuk a másik ember fejével is gondolkodni. Ha egy másik emberhez beszélünk, vagy együtt csinálunk valamit, akkor kell tudnom követni, hogy a másik fejében mi zajlik a gondolkodás és az érzelmek szintjén is.  Például egy társasjátékban, ha a másik nem csinálja azt, amit neki kellene, amikor ő jön sorra, akkor azt nem értjük és az együttműködés hiányának tekintjük. „Nem is figyel rám. Nem akar velem játszani. Akkor miért nem mondja stb.” De ha a másik azt mondja, „Bocsánat, nem vettem észre, hogy én jövök!” , akkor azt megbocsátjuk, mert mi is ismerjük az érzést, hogy milyen akaratlanul kellemetlenséget okozni a másiknak. Persze, a másik érzést is ismerjük, hiszen a gondolataink abból fakadnak, hogy már mi is voltunk figyelmetlenek, mert nem akartunk játszani, de nem mertük mondani, ezért tudjuk a feszültséget is rögtön előhívni.

Amikor egy gyerek akár fiú akár lány, felveszi az anyukája ruháját, akkor próbál úgy is viselkedni, ahogy az anyukáját látja és az ő mondatait ismétli. Ugyanígy amikor valamelyik társát játssza el. Általában azzal szoktak azonosulni, akit szeretnek. Eljátsszák az óvópedagógusokat és a tanítókat is, csak akkor kisebb a szülők izgalma, mert azt hiszik, hogy csak a pedagógus szerepet utánozza a gyerek, pedig nem csak.

Visszatérve, a kérdésre, ha egy fiú babázik, az azt jelenti, hogy ismétli a szülői magatartást, amit ismer, és gyakorolja az azonosulást, a másik helyébe képzelve magát, tanulja, hogy a másik ember másképp érez, másképp gondolkodik.

Amikor a gyerek beöltözik, akkor mondjuk azt, hogy most színházasat játszik amibe a szülők is beszállhatnak. Jó játék az is, ha a turikban érdekes ruhákat kiegészítőket, kalapot, láncot, csipkés inget, bármit, keresünk. Sokszor a szülőknek nehéz kitalálni mit játszanak a gyerekkel, de egy kiegészítőről, ruhadarabról nekik is eszükbe jut egy figura, akit meg lehet jeleníteni. Sokkal könnyebb megmutatni milyen egy udvarias, kedves ember vagy egy tahó, mind ugyanezt elmagyarázni. A tanácsadást, magyarázást is kiválthatjuk azzal, hogy eljátsszuk a gyerekkel az iskolai konfliktust és annak megoldását többféleképpen. Például, mit csinálna ebben a helyzetben a testvéred, a barátod, az apukád, a szomszéd néni  -  jó mulatság lehet.

A szerepjátékok másik fajtája, amikor a gyerekek bábokat, figurákat, babákat személyesítenek meg. Beszéltetik őket és helyzeteket, párbeszédeket játszanak el. Ez pontosan ugyanolyan, mint a színházas játék. Egy másik, tőle különböző ember gondolatait, érzéseit próbálja a gyerek életre kelteni. Minél többet játszik ilyesmit annál empatikusabb, szociálisan érzékenyebb lesz. Nemcsak mások gondolatmenetét lesz képes követni, hanem a sajátját is jobban át tudja majd adni.

Ettől se kell félni a szülőknek. Az a gyerek, akinek van fantáziája, csinálja magától a játékot, kitalálja a történetet. A szülők játszhatják magukat vagy a való életből bárkit. Ezek a játékok lehetőséget kínálnak arra, hogy udvariasak, kedvesek, megértőek, megbocsátóak legyünk vagyis, hogy különböző viselkedésformákat mutassunk meg a gyerekeknek. Vagy egy játékon keresztül megmutathatjuk, hogy mit csinálunk akkor, amikor nem vagyunk otthon, vagy más emberek hogyan élnek, vagy mit csinál a nagymama, mi történik egy kórházban. A gyerekek a valóságról akarnak információt és arról minden szülő tud beszélni, még akkor is, ha egy bábut tart a kezében vagy egy bábút húz rá.

Az a kisfiú, aki nem öltözhet be és nem játszhat babával ettől még meleg is lehet majd, mert a két dolog nem függ össze, viszont jó eséllyel lesznek nehézségei az empátiát kívánó helyzetekben, az érzelmek kifejezésében és más emberek másságának a megértésében. Régen a fiúk „érzékenytelenítésének” vagy férfiassá nevelésének nagy jelentősége volt, már csak a gyakori háborúk miatt is, ahol az ellenséggel való azonosulás elnyomásán volt a hangsúly.  Szeretném hinni, hogy ma már minden gyerek megkapja azt a jogot, hogy adottságainak, természetének megfelelően, őt elfogadó, támogató légkörben nőhet fel.

Két éve keringett a neten egy gyerek füzete, akinek 100-szor kellett leírnia, hogy engedély nélkül nem segítek. A rendelésemen, ha írásos feladatot kaptak a gyerekek, sokszor, automatikusan eltakarták a kezükkel, mert ezt az iskolában így kellett tenni. Bár ha belegondolunk ennek a negatív üzeneten kívül, „Ha nem tudod, az a te bajod.” „Én biztosan nem segítek neked.” más értelme nincs. Jó esetben, a tanár pontosan tudja, hogy az osztályában ki milyen nehézségekkel küzd.

Értelemszerűen az iskolák lennének a legjobb terepei az odafigyelés és a segítés tanításának. A legtöbb iskola azonban, mint ismeretátadási gyár működik. Ezért az egyéni ismeret mértéke a legfontosabb. Tehát ne segíts, mert akkor esetleg, nem lesz világos ki mennyit tud. Kis túlzással a gyerek értékét, tudásának a tanár szerinti értékelése adja. A rangsorban az van elől, aki matekból, magyarból jó, vagy mindenből kitűnő. A tanulási nehézséggel küzdők állnak a sor végén.

Egészen más lesz a dinamika, ha csak egy picit változtatunk a rendszeren. Például ha egy jó tanuló gyereket a tanulási nehézséggel küzdő mellé ültet a tanár és megengedi a segítést, jó néven veszi, vagy úgy tesz, mint aki észre sem veszi, hogy cinkosokká válnak a „háta mögött”. Ilyen helyzetben a nehézséggel küzdő gyerek megtanulja, hogy ő így is értékes és szerethető. Csökkennek a görcsei és jobban fog teljesíteni. Ráadásul egy másik gyereket utánozva gyorsabban is tanul, előbb megért dolgokat. A segítő pedig megéli, hogy ő milyen szerencsés, mert nincsenek problémái egy adott területen. Nem száll el önmagától, nem fog másokat lenézni, lekezelni, hanem képes lesz nagyobb erőfeszítésre, hiszen látja, ahogy a másik gyerek hogyan igyekszik, próbálkozik. Erőfeszítésből mintát kap, amire meg neki van nagy szüksége.

Végül a támogatott segítségnyújtással közösséget lehet teremteni. Ahol, egy osztályban közösség jön létre, ott a gyerekek már pozitív emberi értékeket képesek elsajátítani, úgymint tolerancia, empátia, együttműködés. Ettől jobb lesz a közérzetük és ellenállóbb az immunrendszerük. Ebben a közegben már az is kiderülhet, hogy a legjobb matekos lehet, hogy nem tud cipőt kötni. Vagyis mindenkinek máshol az erénye és máshol a nehézsége. Na, ez már egy hosszútávra szóló jó üzenet. Önbecsülést és reális énkép kialakulásával az egészséges személyiségfejlődéshez segítő nevelés.

A segítségnyújtást valójában tanítani sem kellene, csak hagyni érvényre jutni. Öröklötten hozzuk magunkkal a késztetést. Nagyon szép kísérletet végeztek erre. Csecsemők néztek egy rajzfilmet, amiben a doboldalon egy háromszög, egy négyszög és egy kör haladt fölfelé. A csecsemők mindig azt a formát nézték hosszan, amelyik alulról megtolta a másikat. Ez annyit jelent, hogy a segítő viselkedésre való érzékenységünk öröklötten velünk hozott tulajdonságunk. A mindennapokban is tapasztalhatjuk, hogy a kisgyerekek mindig segíteni akarnak. Azt is azonnal észreveszik, ha valaki segít valaki másnak. Ez annyira emberi, hogy nagy ára van annak, ha ezt a késztetést valaki elnyomja.

Egy 2013-as vizsgálatban két csoport egészségügyi állapotát hasonlították össze. Az egyik csoport fontosnak tartotta az élet élvezetét, a fájdalom kerülését a világ felderítését. A mási csoport számára a társadalmi, közösségi értékek voltak fontosabbak. Az utóbbi csoportnak, bizonyítottan kevesebb egészségügyi problémája volt, mint az egyes csoportnak. Annyival egészségesebbek voltak, hogy rövidesen bekerült az amerikai életbiztosítási kérdőívekre az a kérdés, hogy „Végez-e rendszeres önkéntesi munkát?”.

Hányan törődnek azzal, hogy a gyerekeik megkapják annak a lehetőségét, hogy a segítés örömét átéljék? Nem arra gondolok, amikor a megunt játékokat egy cipős dobozban elvisszük a Mikulásgyárba. Hanem arra, hogy megkérdezzük az öreg, nem túl kedves szomszéd nénit, hogy levigyük-e a szemetét, mert már két napja nem jár a lift és nem biztos, hogy le tud menni. Vagy megdicsérjük a gyereket akkor is, ha egyest kapott, mert segített a diszlexiás szomszédjának.

Bármilyen világban is éljünk, az emberi természetet, ha megerőszakoljuk, komoly testi-lelki árat kell fizetnünk. Az adok-kapok mindkét oldalát, ha hagyjuk, magától gyakorolja a gyerek, csak engedjük meg neki. Ha már kicsit torzítottuk, akkor figyeljünk oda és teremtsünk számára helyzeteket. Tartsuk szem előtt, hogy mindkét oldalt gyakorolni kell. Lehet, hogy egy kis önvizsgálat sem árt, hogy maguk a szülők, hogy állnak, nem húznak túlságosan valamelyik oldalra. Felnőttek terápiájában gyakran tapasztaljuk, hogy a lelki problémák hátterében egyik tényező az un. adok-kapok egyensúlyának a felborulása áll. Van, aki csak adni tud és elfogadni nem és van, aki adni nem tud és úgy érzi soha nem kap eleget. Gyerekkorban ez viszonylag könnyen alakítható, ha tudunk róla és odafigyelünk. Segítsük a gyerekeket, hogy a két oldal egyensúlyban legyen.

A köztudatban úgy van, hogy adni jobb, mint kapni. Akkor vajon miért nem hagyjuk, hogy a gyerekeink is „adjanak”? Leginkább azért, mert mi szülők nemcsak, hogy szeretünk adni, de mindennél jobban szeretjük a gyerekünket boldognak látni. Szívesen megkíméljük őket az erőfeszítésektől is, meg nekünk „amúgy sincs szükségünk semmire”. Így aztán könnyen esünk abba a hibába, hogy elfelejtjük megteremteni annak a lehetőségét, hogy a gyerek is megtapasztalja az „adás” örömét.

Szociális életünk, kapcsolataink alapja az adok-kapok. Hiszen ez az adok-kapok nem csak az ajándékozásra vonatkozik. Elég egy másik embert észrevenni és már a vele való viszonyunkról, az adok-kapok-ról is döntést kell hozni. Pl. ha csak meglátok valakit a parkolóban, már átfut a fejemen valami: „Vegyek tőle újságot?” „Biztos a bevásárlókocsit akarja.” „Az ott a gyerek osztályfőnöke” „Az a nő leejtett egy papírt.”

A gondolat azonnali döntést is jelent: (adok-e) szánok-e rá időt, pénzt, energiát, amiért cserébe akarok-e kapni énképet növelő visszajelzést? Magyarul, akarok-e jót tenni, segíteni, kedves lenni, hogy viszonzásul elégedett legyek magammal? Vagy az ofő esetében esetleg (kapni akarok) én kérek tőle időt, figyelmet és én adok neki pozitív visszajelzést, köszönetet, hálát.

Ha a kapcsolat mellett döntünk, akkor egyben arról is döntünk, hogy abba mennyit teszünk bele és mennyit akarunk kivenni belőle. A kapcsolat lezárásakor (elköszönéskor) az elégedettségünk attól függ, hogy az adok-kapok egyensúlya rendben volt-e és a várakozásunknak megfelelt-e. Ha nem, akkor a nap további részében ezen fogunk rágódni. Minél rosszabb volt az egyensúly annál nehezebben tesszük helyre.

Már a nyolc hónapos babákkal játsszuk az adok-kapok játékot: „tessék-köszönöm” és ez a játék minden résztvevőnek örömöt okoz. A megajándékozott öröme, az általunk másokban kiváltott jóérzés bennünk is örömet kelt. Az ajándékkal mutatjuk a figyelmünket, kifejezzük a szeretetünket vagy tiszteletünket és egyben megélhetjük saját pozitív énünket. Az, hogy képesek vagyunk valakiben pozitív érzéseket kelteni, ez bennünket magabiztosabbá, határozottabbá tesz. Ezért is hatalmas sértés, minden kultúrában az ajándék visszautasítása.

A kisgyerek sokféle módon próbálnak örömet okozni, pozitív hatást kelteni a környezetükben, gyakran hoznak ajándékot, meglepetést készítenek. A kicsiknél a szülők ezeket még komolyan veszik, de ahogy nőnek lassan elterelődik erről a szülők figyelme. Sokszor nem is tudják, hogy adok-kapok egyensúly tanítása mennyire fontos, hisz ez majd a gyerek egész életére meghatározó hatással lesz. Zárójelben megjegyzem, hogy a felnőtt terápiák gyakori témája a felborult adok-kapok egyensúly.

Ahogy, egyre inkább elmarad az adok-kapok játék tanítása és leszűkül arra, hogy a szülők ajándékot „adnak”, a gyerekek meg ajándékot „kapnak”, úgy kezd minden torzulni. Elindul például a szülők, rokonok vásárlási kényszere és árharca. Az állandó számontartása annak, hogy ki mennyit költött, ki adott nagyobb értéket stb. A gyerek öröme könnyen elvész, mert nyolc ajándéknak igazából kevésbé lehet örülni, mint egynek. Aztán megérti (megtanulja) mi folyik, és követelődzőbbé válik, még nagyobb és még több kell, az öröm pedig egyre rövidebb, egyre kisebb.

Természetesen ez a verseny érte folyik vagy az ő ürügyén, de a felnőttek játéka. Egy ilyen helyzetben már egy hatéves is rájöhet, hogy nevetséges a maga kis rajzával előállni. Pontosan tudja, hogy nem veheti fel a versenyt a felnőttek „igazi” ajándékaival. Ennél már csak az a furcsább, amikor a szülő ad a gyereknek pénzt, hogy ő is tudjon ajándékot venni.

Segíteni kell a gyerekeknek abban, miként építhessék saját pozitív énképüket, hogy sokszor átélhessék az ajándékozás okozta örömet. Ennek egy fontos eleme, hogy a gyereknek legyen naptára és abba minden ünnep, minden születés- és névnap és esemény be legyen írva. Eleinte többször le kell ülni a gyerekkel és átnézni, hogy mikor mi fog történni, mi az, amire készülni kell. Meg kell mutatni, hogyan érdemes tervezni. Ha ezt megtesszük, akkor persze bennünket sem fog meglepetésként érni, hogy már csak két nap maradt arra, hogy a gyerek megszője a megbeszélt táskát a szülinaposnak.

Az szülői feladat, hogy megtanítsuk a gyereknek a tervezés, a szervezés és az időgazdálkodás mikéntjét.  Így, elkerülhetjük, hogy kénytelen legyen a gyerek egy utolsó pillanatban összecsapott rajzot nyomni a születésnapos anyukája orra alá. Gondolom, sokan látták már, hogy ilyenkor milyen rosszul érzik magukat a gyerekek. Örömet az adakozónak az okoz, ami az ő „adása”, az ő erőfeszítése az ő hatása. Ezért számít többet egy feldíszített szendvics, mint egy a szülő pénzéből vásárolt bármi.

Talán érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy milyen lenne például, ha az egyik szülő a gyerekekkel bábműsorral készülne, a másik szülővel meg verset tanulnának. Ha a család együtt előadna valamit a rokonoknak, stb. Ha a szülők ajándékozása is a gyerekekkel való együttlét, a titkolózás, készülődés, várakozás izgalmát és nem a boltról, boltra rohangálást jelentené. Még van idő karácsonyig, akár ki is lehetne találni valamit.

A kiegyensúlyozott ember, aki képes megtalálni az összhangot a környezetével, és képes a helyzetnek megfelelően viselkedni, jó eséllyel találja meg a helyét a világban. Akinek az önbizalma a helyén van képes megkeresni és elérni azt, amire vágyik. Egy kiegyensúlyozott, önbizalommal rendelkező ember fel fogja találni magát, elviseli a kudarcokat, lesz ereje váltani és újratervezni a jövőjét, ha erre van szüksége.

Sajnos a mi iskolarendszerünk nem erre készít fel. Helyette az jellemzi, hogy abban

mindenki szenved: a tanár, a diák és a szülő. Nemcsak az a baj, hogy az ismeretátadó, számonkérő rendszer, ma már szemléletében elavult, hanem az is, hogy ez egy kudarcorientált oktatás. A hangsúlyt a rosszra, a hibákra helyezi és erővel gyakoroltatja azt, ami nem megy. Ebben a rendszerben elvész a tanulás öröme, a felfedezés izgalma. Az elégtelenség, a meg nem feleléstől való félelem épül be a személyiségbe. Ebben a rendszerben minél jobban teljesít valaki, annál kevésbé tudja majd, hogy ő mit is akar, mi érdekli, mi szórakoztatja és legfőképpen miben tehetséges. Abban lesz jó, hogy mindenben megfeleljen a követelményeknek és elvárásoknak. Sok ember fizeti ennek az árát felnőtt korában, amikor már nem nyilvánvaló, hogy pontosan miért is jár a piros pont.

Az iskola a saját büntető, számonkérő rendszerét  a szülőkre is ráerőltetni a folytonos házi feladatokkal otthoni megbízásokkal. Még akadályozza is a szülőket, ha kompenzálni próbálnák az iskola okozta károkat. A szülők belekényszerülnek -sokszor saját meggyőződésük ellenében- hogy a gyerek egészséges ellenállását erőszakkal megtörjék. Azt érzik, hogy nem tudnak a gyereken segíteni, már csak az időhiány miatt sem. Ezért aztán a legtöbb, amit tehetnek, hogy minél előbb kikényszerítik belőle a feladat elvégzését.

Ehhez hozzáadódik, hogy egy felelős szülő nehezen mondja azt a gyerekének, hogy ne vegye komolyan az iskolai munkáját. Ha pedig komolyan veszi, akkor az értékelést is el kell fogadni. A szülők többsége belefárad, el is felejti, hogy lehetne másképp. Beáll a rendszerbe és nem megkérdőjelezve azt, ő is csak csinálja a feladatát. Esténként veszekszik a gyerekkel a házi feladat miatt. Dicséri, ha ötöst hozott, csóválja a fejét, ha hármast, és nagyon szorong, hogy miképpen boldogul majd az életben, ha nem elég jók a jegyei.

Valójában a töretlen személyiségfejlődésnek, az átadott értékrendnek, a környezet mintaadásának sokkal nagyobb súlya van abban, hogy a gyerek sikeres lesz-e felnőttként, mint a bemagolt, majd elfelejtett ismereteknek és a meglehetősen szubjektív érdemjegyeknek.

Az iskola fizikailag, mentálisan és lelkileg is megterhelő. A gyerek egész nap tömegben, zajban van, ahol figyelni kell, mert minden hibának következménye van. Amikor hazajön, nem akar semmit, leginkább csak azt, hogy hagyják békén. Mások meg veszekedősek lesznek, mindenen kibuknak. Vannak, akik a testvérüket, vagy a kutyát piszkálják. Vannak, akiknek látszólag semmi bajuk, de szinte minden előzmény nélkül hisztizni, őrjöngeni kezdenek valami apróság miatt.

Az a gyerek, akinek megváltozik a személyisége, hangulata az iskolai időszakban az nem érzi ott jól magát. Ha rákérdezünk el is mondja, de azt meg is kellene hallani. Például: „Az a baj, hogy a tanító néni azt mondja, nem figyelek.” Ilyenkor jó visszakérdezni, hogy mikor mondta, hogyan mondta, mérges volt-e, ki hallotta.  Hiszen, ez nem jelentene problémát, ha kedvesen, segítő szándékkal, kettőjük között hangzott volna el. De nagyon megalázó lehet, ha „már megint nem figyelsz!” az egész osztály előtt történik. Soha ne írjuk fölül, amit a gyerek mond, ne válaszoljuk azt, hogy “szerintem nem kellene ezen kiborulnod”, “biztos nem úgy volt”, “nem hiszem el, hogy nem tudod megcsinálni”, ne kérdezzük azt, hogy “akkor miért nem figyelsz?” stb. Ezek nemcsak nem segítik a gyereket, de azt fogja érteni belőle, hogy fölösleges nekünk bármit elmondani, úgy sem hisszük el.

Általában a beszélgetést azzal be lehet indítani, ha a megjegyzését követően a gyerek érzéseit jelezzük vissza, például: “úgy látom, ez téged nagyon bánt”. Csak hallgassuk, ne minősítsük, amit mond. Ilyenkor ne neveljünk, csak segítsük a gondolkodásban. Például: “Ha most visszaforgatnánk az idő kerekét, valamit másképp csinálnál?”

A kérdés az, hogy mikor is van erre idő. Egy átlagos dolgozó család esetében este van néhány óra a lefekvés előtt, amikor lehetne beszélgetni, együtt lenni. Ha ezt a szülők nem tervezik meg előre és nem hoznak néhány szabályt, akkor tapasztalatom szerint az esték feszültek és sokszor veszekedéssel teliek.

Érdemes a délutáni menetrendet papíron rögzíteni és kitenni a falra. Különösen, ha ezek még naponta is változnak a különórák miatt. Mindig rajzoljunk mellé órát is. Még a felnőtteket is jobban segíti a mutatók állása, mint a digitális óra.

A házi feladattal, ha van, javaslatom szerint ne töltsön a gyerek többet, mint fél órát. Nagyobb gyerek egy órát. Ezt mondjuk meg a gyereknek és tartsuk be. Ha ennyi nem elég, akkor mi beszéljünk a tanárral, meg persze a többi szülővel. (Lehet, hogy a tanár nem tudja, hogy túl sok a lecke. Lehet, hogy rosszul mérte fel. Lehet, hogy a mi gyerekünknek kevesebb lecke kell. Lehet, hogy mi csak hétvégén tudunk tanulni, mert a gyerek túlfárad hétköznap este. Lehet, hogy ha több tanár van, elmaradt az egyeztetés. Mindig adjuk meg az esélyt a tisztázásra, egyeztetésre.) Hétvégén megduplázhatjuk az időt, ha nagyon muszáj, de próbáljuk meg „fájdalommentessé” tenni. Beszéljük át részletesen a gyerekkel, hogy mikor akarja csinálni a leckét. Ne írjuk felül, ha lefekvés előtt szeretné vagy reggel. Mondjuk neki, hogy kipróbáljuk, és majd értékeljünk együtt.

Visszatérve a mikor beszélgessünk kérdésre, a legtöbb családban a vacsoránál jön össze a család. Hétköznap sokszor nincs is más lehetőség együtt lenni. Ha nem neveljük ilyenkor a gyereket, akkor sok mindent meg lehet tudni tőle a napjáról, gondolatairól. Ha az étkezésnek jó hangulatúak, akkor mindenkinek megered a nyelve. Sokat kell viccelődni, bolondozni, beszélgetni. Ha ez sikerül, akkor még az izgő-mozgó gyerek is egyre hosszabban ülve marad majd, de sokszor még a kamasz is ott felejti magát.

Senki ne higgyen annak a bődületes marhaságnak, hogy magyar ember evés közben nem beszél (sajnálom, de mindig felbosszant, ha hallom). Evés közben minden ember beszél, mert az evés ellazít bennünket. Ne keltsünk a gyerekekben feszültséget, élvezzük a társaságukat és adjunk mintát a jóízű beszélgetésből, a kellemes együttlétből.

Ha a szülők azt látják, hogy a gyerekük nem érzi jól magát abban a közösségben, ahova jár, és a személyisége nem jó irányba fejlődik, akkor ne féljenek váltani. Az a tapasztalatom, hogy a szülők, amikor már felismerik a problémát, akkor már jól választanak, ha az érzéseiket követik.

Nem szabad az iskola örvényébe kerülve megfeledkezni, hogy az életben sokféle lehetőség létezik, amiről a gyereknek is tudnia kellene. Az otthon, a család élete csak annyiban függjön az iskolától, amennyire az ésszerű. Ne váljon az élet egyetlen és legfontosabb értékévé. Sok gyereknek másban van a tehetsége és nem az iskolai tantárgyakban. Ezeket kell felderíteni és lehetőséget teremteni számukra sokféle siker megélésére, sokféle közösség megismerésére.

A korábbi posztokban három olyan szülői hozzáállásról írtam, amivel, ha túlzásba viszi a szülő, a legjobb szándéka ellenére is kis zsarnokot nevel a gyerekéből. A mai posztomban a negyedik ilyen szemléletről fogok írni, a „partner” szülőkről, akik a gyereket társnak tekintik.

A „partner” szülői magatartás szerint a gyereket demokratikusan kell nevelni, mindig meg kell hallgatni őt is. Mindig joga van elmondani, mit gondol. Minden őt érintő kérdésben ki kell kérni a véleményét, például meg kell kérdezni tőle, hogy elégedett-e a tanítójával vagy akar-e iskolát váltani, adjunk-e kölcsönt a nagybácsinak és úgy általában mindenhez hozzá- és beleszólhat. A „partner” szülő nem várja el a gyerektől az azonnali engedelmességet vagy alkalmazkodást. Nem akarja, hogy a gyerek parancsra engedelmeskedjen. Szeretné, hogy belássa a dolgok logikáját és ezután saját jószántából cselekedjen megfelelően. Ezért igyekszik magyarázatot adni és meggyőzni a gyereket.

Ha ezt a gyerek nyelvére fordítjuk, számára ez azt jelenti, hogy a szülő az ő beleegyezését kéri abban, hogy betartja-e a szabályt. Azt tanulja meg, hogy neki választási lehetősége, felülbírálati joga van.

A probléma az, hogy a gyereknek nincs megfelelő tudása, ismerete, tapasztalata a világról és az adott helyzet összetevőiről, ezért a dolog (felnőtt) logikája az ő számára sokszor nem érthető vagy nem érdekes. Például nem izgatja, hogy hány fok van kint, ha úgy gondolja, hogy neki mindenképp a piros nadrágját kell felvennie, mert meg akarja mutatni a barátjának. Egy gyerek életében gyakran adódnak olyan helyzetek is, amikor azonnal szót kellene fogadnia, és akár veszélyt jelenthet, ha nem teszi. Például amikor a szülő azt mondja, hogy álljon meg, mert látja, hogy a gyerek egy gödör felé fut, miközben a barátját nézi.

Természetesen nem arról van szó, hogy parancsolni kell, a gyereknek meg gondolkodás nélkül engedelmeskednie. Az összefüggéseket, a dolgok értelmét meg kell beszélni a gyerekkel, de nem akkor, amikor helyzet van. A megbeszélést későbbre tartogassuk, amikor intim, meghitt légkörben tudunk beszélgetni vele. Az a jó, ha vannak olyan kifejezéseink, amiből tudja a gyerek, hogy abban a pillanatban engedelmeskednie kell. Például, ha azt mondja a szülő, hogy “Stop”, “Most állj meg”, “Veszélyes”, “Ez tabu”, “Ez a vége”, „Ez felnőtt dolog/döntés/hatáskör” ízlés szerint. A gyereknek tudnia kell, hogy ilyenkor nem a levegőbe beszélünk, azonnali szófogadást várunk tőle.

A „partner” nevelési szemléletben a gyerek ahogy nő, úgy lesz egyre kritikusabb. Egyre több mindenben nem ért egyet a szülővel vagy csak egyre kevésbé akar együttműködni. Például ebédidőben éppen nem éhes, azt mondja, majd később eszik, még nem akar lefeküdni, mert nem álmos, szerinte nem kell bocsánatot kérnie, szüksége volt a pénzre és azért vette el, igaza volt, amikor lehülyézte a szomszédot és abban is igaza van, hogy a tanárnak nincs joga őt beküldeni a terembe stb. Végeláthatatlan viták sora következik és egyre több konfliktus a családon kívül is. A szülők nem értik, hogy a gyerek miért nem működik együtt, miért ilyen ellenséges. A gyerek pedig nem érti, hogy mi a baj vele és azt sem, hogy miért nem szeretik, hiszen ő csak az igazat (a véleményét) mondja, pontosan úgy, ahogy tanították neki.

Szociális hierarchiában élő lények vagyunk, ezért a gyerekeinknek meg kell tanulniuk sokféle helyzetben engedelmeskedni és/vagy együttműködni. Aki nem tud engedelmeskedni, annak minden főnöki utasításra összerándul majd a gyomra és azonnali ellenállással reagál. Nem is fog tudni beilleszkedni, csak fokozott lelki megterhelés mellett vagy kénytelen lesz rendszeren kívül létezni, ami sokaknak szintén nagy lelki megterheléssel jár. 

A gyerek akkor érzi magát biztonságban, ha a szülők és a pedagógusok a hierarchiában felette állnak. Ők tudják, hogy mi a jó, mi a helyes, és megmondják, mikor mit kell csinálni. A gyerek biológiai programja szerint kb. 9 éves korig arra van programozva, hogy elfogadja és elvárja ezt az irányítást (számára a felnőtt szinte mindenható). Ha ez hiányzik, akkor a gyerek folyton csak a határokat keresi, ami a környezet számára, mint állandó provokáció jelenik meg. És megjelenik a zsarnok gyerek, aki folyton vitatkozik, minden határt átlép, meg van győződve, hogy neki mindent szabad és úgy hiszi, bármiben vétó joga van és mindenbe beleszólhat, mert a véleménye minden ügyben nagyon fontos. Kizárólag azt kell megtennie, amivel egyetért, amibe beleegyezik, amihez kedve van, és nem kell másokra tekintettel lennie, mert mindenkinek az a dolga, hogy őrá legyen tekintettel.

Ha a szülő partner, akkor a gyereknek ugyanolyan szabályalkotási és ellenőrzési joga lehet, mint a szülőnek. Ennek következtében nagyon gyakran számon is kéri a szülőket: „Te miért maradhatsz fönn? Te miért nézheted meg ezt a filmet, ha én nem? Én miért nem ihatok sört?”. Mindenben próbálják a felnőtteket utánozni, aminek következtében egy kicsit korán érnek ezek a gyerekek. 13-14 évesen úgy akarnak élni, mint egy igazi felnőtt és meg is teszik, többnyire súlyos bajokba keverve magukat.

A nevelés soha nem írható le fekete-fehér szélsőség mentén. A nevelésnek rugalmasnak, a gyerek természetéhez, életkorához és értelmi képességeihez alkalmazkodva a hosszú távú cél elérését szem előtt tartva kell történnie. A gyerek életkorának és az értelmi képességének megfelelően a döntési hatásköröket és felelősségi köröket is fokozatosan kell tágítani. Erről többet a „Mit tegyünk, ha a gyerekek átvették az uralmat?” bejegyzésben lehet olvasni.

Persze, mindenki rávágja, hogy a gyereké. Akkor mégis miért van az, hogy becslésem szerint a szülők 50-70%-a folyamatos kapcsolatban van a pedagógussal és állandó ellenőrzést gyakorol a gyerek felett. Személyesen viszi be a zsebkendőt, az osztálypénzt. Felhívja az osztálytársat, hogy megkérdezze mi volt a lecke, a gyerek után viszi az otthon hagyott tornaruhát.

Ez egy kicsit olyan, mintha bemennénk a párunk munkahelyére, mert otthon felejtette a tízóraiját, és ha már összefutottunk a főnökével, akkor kedélyesen elbeszélgetnénk vele, hogy szerinte minden rendben van-e a párunkkal.

Persze ez a gyerek esetében nem ennyire abszurd, mert a szülőnek van felelőssége az iskola felé is. Azonban azt jól mutatja a példa, hogy az furcsa, ha másnak az életébe, személyes terébe, kapcsolatrendszerébe kérés nélkül betolakodunk.

Márpedig az iskola a gyerek territóriuma és a szülőnek azon kell dolgoznia, hogy a gyerek ebben tanuljon meg önállóan létezni, az érdekeit képviselni és ügyeit intézni.

A gyerekek be tudják pakolni a táskájukat, be tudják fizetni az osztálypénzt és beszámolnak a fontosabb történésekről otthon.

Akkor miért nem bízik meg sok szülő bennük?

Talán azért, mert a szülők úgy gondolják, hogy segítenek azzal, ha elintézik ezeket a dolgokat a gyerek helyett. Hiszen fontos, hogy jól induljon az iskola, a gyerek sikeresnek érezze magát. A szülők izgulnak és mindennap kérdezik, mi történt, segítenek leckét írni, gyakorolni és bepakolni a táskát.

A gyereknél pedig kialakul a rutin, anya tanul velem, elolvassa az üzenőt és bepakolja a táskámat. A szülői értekezleten pedig a tanító néni is elmondja, hogy vannak olyan gyerekek, akik hiányos felszereléssel érkeznek, ezért a szülők legyenek szívesek ellenőrizni, hogy mindenük megvan-e. Így a megerősítés is megvan: igen, a gyereket ellenőrizni kell.

Vegyünk megint egy felnőtt példát! Képzeljük el, hogy a munkahelyünkön mindennap, éveken át, az egyik kolléga megfőzi a kávét mire bemegyünk dolgozni. De ha egyik nap hirtelen ránk ripakodna, hogy miért neki kell kávét főzni és mi csak kihasználjuk, mert mi soha nem főzünk kávét, nagyon meglepődnénk és dühöt vagy megbántottságot éreznénk. Hiszen volt egy rutin, amit nem mi alakítottunk ki, nem kértük, de nem is foglalkoztunk vele, elfogadtuk, mert így volt. Hihettük azt, hogy ezt a kollégánk akarja, szereti csinálni, esetleg korábban akar kávézni stb. Igazságtalannak találnánk a támadást, mert számunkra a semmiből jött.

A gyerekeknél ugyanez a helyzet. Nem lehet egyszer csak előállni azzal, hogy mostantól a te dolgod a leckeírás vagy a táskabepakolás, ha erre nem tanítottuk meg. A gyerek azt tanulta, hogy a táskabepakolás a szülő dolga. Ha azt szeretnénk, hogy az ő dolga legyen, akkor azt csak úgy tanulja meg, ha nap mint nap ő végzi el. Ha neki kell kitalálnia, hogyan kell ezt csinálni. És igen, eleinte lesznek hibák és „hiányok a felszerelésben”. Aztán egyre kevesebb.

Érdemes elgondolkodni, most iskolakezdéskor, hogy ebben az évben milyen rutint szeretnénk kialakítani a gyereknél és elkezdeni azt felépíteni. Segít, ha arra gondolunk, hogy miként szeretnénk a helyzetet megélni két hét, egy hónap és egy év múlva.

Ennek a rutinnak a kialakítását érdemes lépésekre bontani. Például eleinte csak megfigyeljük a dolgokat. Információt gyűjtünk. Tudnunk kell, mennyi házi feladatot kap a gyerek, azt mennyire könnyen, milyen tempóban tudja elkészíteni. Hogyan kér számon a pedagógus, mennyire kell beavatkoznunk az ellenőrzés folyamatába, mennyire fárad el a gyerek, mikor van a délutáni mélypontja, mennyire bonyolult az órarendje és programja, mennyi mindenre kell figyelnie pl. a bepakolásnál.

Az első hónapban, bármilyen nehéz, lehetőleg nem kell beavatkozni a gyerek dolgába. Ilyenkor nagyon lelkesek még, minden új a számukra és alig várják, hogy a leckéjüket megcsinálhassák és megmutathassák. Engedni kell ezt az önállóságot és nagyon dicsérni, elismerni, hogy milyen jól csinálják. Ha hibáznak, akkor vigasztalni, hogy még nem tudhatnak mindent, nem könnyű ennyi mindenre emlékezni és arról beszélni, hogy milyen stratégiával tudnának magukon segíteni, hogy ne forduljon még egyszer elő.

Akkor nehéz igazán kibírni, hogy ne avatkozzunk közbe, ha a gyerek feledékeny, szórakozott, figyelmetlen. Ilyenkor hajlamos a szülő „segíteni”, azaz a rövidtávra gondolva, megcsinálni a gyerek helyett. Pedig a feledékeny gyereknél még fontosabb a rutin kialakítása.

Fontos a gyereket bevonni és a rutin elemekre bontását a gyerekkel alaposan átbeszélni, táblázatot csinálni. pl. post it-re írni/rajzolni, hogy könnyű legyen a sorba rendezni, a sorrenden változtatni. Csak javaslatokkal éljünk, de hagyjuk, hogy a gyerek csinálja, különösen, ha már kialakult rossz rutint próbálunk meg átalakítani. Kérdésekkel segítsünk. „Mi volna jobb neked, ha uzsi előtt átnéznéd, hogy mennyi munkád lesz ma vagy inkább uzsi után nézed át és mindjárt el is kezded? Akarsz szünetet tartani, mielőtt egy másik témába fogsz?”

Vagy például csinálhat magának „felszerelés órarendet”, amibe beleírhatja, hogy melyik órára hányféle dolgot kell vinnie. Az elfelejtős gyereknek fontos megtanítani, hogy mindennap pakolja ki az egész táskát és egyenként, az órarend szerint pakoljon be újra (különben rohadó ételek, eltűnt füzetek stb. keserítik meg az életet). A nem felejtős gyerekeknél viszont felesleges erre törekedni, mert tudja, melyik füzeteket, könyveket kell kikapnia a táskából. Nem kell oda is problémát látni, ahol nincs.

Bármi is lesz, ne akarjuk meggyőzni, ne magyarázzunk. Engedjük, hogy kipróbálja és hibázzon. Legyünk készek segíteni, de ne csináljuk helyette. Persze ne is hagyjuk teljesen magukra őket! De hogy mikor és mennyire fogjuk a kezüket, az azon múlik, hogy mik a céljaink és éppen hol tart a gyerek. Például amikor fáradt vagy betegség bujkál benne, akkor nyugodtan hagyhatjuk a nevelést későbbre.

Hosszú távú célként azt érdemes kitűzni, hogy a gyerek az iskolai dolgaiban önálló legyen, és a családi beszélgetések javát ne a számonkérések, az ellenőrzések tegyék ki, hanem inkább az, hogy éppen mi foglalkoztatja akár tanulásról, akár szociális dolgokról van szó.

Kiemelném még, hogy nem szabad a pedagógus csapdájába sem esni. Sokszor a szülőn kérik számon a gyerek mulasztását, de ezt utasítsuk el, még akkor is, ha az rövid távon kellemetlen, mert például a gyerek fekete pontokat kap. Nevelni hosszú távon kell és a jó rutinok fontosabbak, minthogy aktuálisan leromlik a jegye. A gyerek sikerességét jobban befolyásolja, hogy mennyire tudja az életét, a dolgait szervezni, mint az, hogy hányas volt magyarból harmadikban.

„Ezt most direkt csináltad, hogy engem bosszants?!” - hallom időnként szülőktől. És helyzettől függetlenül, mindig tudom rá a választ. Nem, a gyerek biztosan nem direkt a szülőt akarta bosszantani. Az előző cikkekben ismertettem két olyan szülő magatartásformát, amit ha valaki túlzásba visz, akkor a jó szándéka ellenére mást tanít a gyerekének, mint amit szeretne. Most egy harmadik típusú szülői magatartást írok le, ami az erőszakosság felé sodorhatja a gyereket.

A „Sulykoló” szülő szándékosságot tulajdonít a gyerek akcióinak. Az ő értelmezésében, ha a gyerek jót csinál, akkor azzal neki akar örömet szerezni, ha rosszat, akkor őt akarja bosszantani. Az ilyen szülők első reakciója szinte mindig úgy kezdődik, hogy „Jaj de örül/szomorú a Mami/Papi…” „Egyfolytában kínos helyzetbe hozol a boltban!” „Most bosszút állsz, mert nem kaptad meg…” Mintha a gyerek nem a világban létezne, hanem a szülő része lenne, és a szülőre gyakorolt hatása kellene, hogy iránytű legyen az életében.

A kisgyerek még csak tanulja a világot, nincs olyan tudása és áttekintése, hogy kiérlelt stratégiákkal dolgozhasson. Többnyire a szülők által megerősített magatartásformákkal fog kísérletezni, és hogy mit miért tesz kicsi korában annak az értelmezését is készen átveszi a szülőktől. A kisgyereknek még énképe sincs. Nem tudja, hogy ő kicsoda és főleg nem azt, hogy milyen. Ezt még a szülők is a növekedés folyamatában tanulják. Amit mondanak a gyereknek, ahogy megszólítják, ahogy utasítják és ahogy a viselkedését értelmezik, azt gyűjti be a gyerek és az válik az énképe alapjává. Pl. „Tudom, hogy azért hisztizel, mert azt hiszed, ezzel eléred, amit akarsz.” „Úgyse fogom megcsinálni, akárhogy üvöltesz is.” Ha nem ragadná el a szülőt az indulat a kétségbeesett tehetetlenség érzése, akkor hallaná magát. Hallaná, hogyan provokálja a gyereket, mintegy versenyre hívja, ki bírja tovább. Ezt a versenyt a gyerekek nyerik. Minél többször fordul elő ilyen helyzet a gyerek annál keményebb lesz. A szülőnek valóban lehet már az a valóságos érzése, hogy direkt csinálja a gyerek. De a gyerek nem így született erre a szülő tanította a félelmeivel, a rossz hangsúlyokkal. Ezt hívják önbeteljesítő jóslatnak. Hiszen végül már tényleg azért hisztizik, mert tudja, hogy akkor előbb vagy utóbb, de megkapja, amit akar.

A szándékosságot feltételező szülők is nagyon szoronganak. Azt hiszik, hogy a gyerek eleve rossz vagy attól félnek, hogy valamit nem vesznek észre és nem gyomlálják ki időben. Azt hiszik, ha a rosszat kimondják, attól majd a gyerek megijed és gyorsan másmilyen lesz. Még ha így lenne, akkor sem tudná a gyerek, hogy mit kellene tennie, mert a helyes viselkedés lehet, hogy nem is kap hangsúlyt. Pl. „Az idegeimre mész ezzel a kopácsolással! Ki akarsz borítani? Hányszor kértem már, hogy ne csináld!?” A gyerek egyszerű kísérlete, hogy a radiátor ütögetése egy kanállal milyen szép fémes hangot ad – egyszeriben egy jelentésteli akcióvá válik. Ő egy rossz gyerek, aki direkt bosszantja a szülőt. A kísérlet hangsúlya áttevődik, a két fém egymásra hatásának megfigyelése helyett, a szülő hangulatára gyakorolt hatás megfigyelése kerül a gyerek figyelmének a középpontjába. A gyerek érti, amit a szülő mond és meg is akar felelni a kérésnek, ezért átvált fakockára. A szülő ezt még inkább szándékos bosszantásnak találja, mert a saját idegességére figyel, és nem érti, hogy a gyerek nem abban a gondolatkörben mozog, amiben ő.

Kisebb gyereknél a zavaró ingert talán meg se kell nevezni, ne hozzuk a figyelem középpontjába, inkább tereljük el a figyelmét valami kevésbé zavaróra. Nagyobb gyereknél mondhatjuk „Szép fémes hangja van a radiátornak, de sajnos most nekem kellemetlen ezt hallgatni, tudnál valami mást csinálni, és hívjuk segíteni vagy beszéljük meg mit játsszon. Magatartás problémás gyereknél még csak ne is utaljunk rá, hogy a hang, zavar bennünket. Őket legjobb valamiféle feladattal megbízni.

Azok a szülők, akik akaratlanul mást tanítanak a gyereknek, mint amit szeretnének, egy idő után már nem tudják a gyereket irányítani, és frusztráltak, eszköztelenek, bizonytalanok lesznek. A „szándékosság” érzése egyben a „csalódtam benned” üzenet is a gyerek felé. Ez a tehetetlenség érzését kelti mind a gyerekben, mind a szülőben, ami indulatot generál és abból gyakran agresszió lesz, kiabálás, verekedés.

Ha negatív énképet építettünk ki a gyereknél, akkor ő a „rosszindulatú, szándékosan másokat bosszantó, hangos, undok. Ha éppen kedvesen viselkedik, szolgálatkész, akkor az kicsoda? Hiszen ilyen viselkedés nincs az énképében. Az önazonossága csak akkor van rendben, ha a megtanult jelzőinek megfelelően viselkedik. Ő furcsán érzi majd magát, de az az igazság, hogy a szülők meg nem fognak rá reagálni, mert ők is „ismerik” és ha másképp viselkedik, akkor azt gyanúsnak találják és saját gondolatmenetük szerint azon kezdenek el töprengeni, hogy vajon mi lehet e viselkedés mögött, mire készülhet a gyerek.

Az önbeteljesítő jóslat lehet egy jó nevelési eszköz ha pozitívan használjuk. Mindig azt mondjuk a gyereknek, amilyennek szeretnénk látni. A pozitív vonásait emeljük ki. Jóindulatot tételezzünk fel. A nem kívánatos viselkedést ítéljük véletlennek, akaratlannak. „Látom, kíváncsi voltál, ki akartad próbálni, tudom nem akartad, segíteni szerettél volna.” Ha lehet, engedjük, hogy ismételje meg helyesen a cselekvést, próbálja ki jól. Kínáljunk lehetőséget a rossz következmény helyrehozásra. Biztassuk és kérdezzük meg, hogy legközelebb, hogyan csinálná másképp? Higgyük el, hogy a gyerekek jók, bízzunk bennük és ne bántsuk, hanem segítsük őket.

Ebben az írásban egy olyan ördögi körről fogok írni, amibe a szeretetében túlféltő szülő tudja magát és a gyerekét keverni. Ezek a sokszor mártírrá váló szülők, akik bár „a lelküket kitették”, a gyerek egyre csak erőszakosabbá és hálátlanabbá vált.

A Felülíró szemléletű szülők az átlagosnál jobban féltik a gyereküket, erősebben szoronganak miatta. Nem hiszik el, hogy a gyerek nem fázik, nem éhes, nem álmos. Nem engedik, hogy megfogja a békát, belefeküdjön a koszba és bemenjen a hideg vízbe. Azért hívom Felülírónak őket, mert szó szerint felülírják a gyerek érzelmeit, állapotait. Ők jobban tudják, mit érez, gondol vagy tud a gyerek, olyannyira, hogy „ebben vitának helye nincs”.

Ezeknek a szülőknek a szorongása olyan elviselhetetlen mértéket is ölthet, hogy nem képesek úrrá lenni rajta. Már nem is tudnak a gyerekre figyelni, csak arra, hogy saját szorongásukat elviselhető mértékűre csökkentsék. Így anélkül, hogy ennek tudatában lennének, „beáldozhatják” a gyereküket. Az ő gyerekeik a túlöltöztetett, túletetett, víziszonyos, pók-bogár-egér stb. fóbiás gyerekek, azok, akiket izolálnak az apjuktól, nagyszülőktől, rokonoktól, mert azok nem szoronganak eléggé és megengednének olyasmit, amit a szorongó szülő nem. 

A Felülíró szülő retteg attól, hogy valamit elront, nem jól csinál. Muszáj a gyereknek jól teljesíteni, nehogy kiderüljön, hogy ő nem egy tökéletes szülő. Úgy érzi, a gyerek teljesítménye őt magát is minősíti. Persze a gyerek nem tudja a szülő perfekcionizmusát kielégíteni, így a szülő „kénytelen” a gyerek helyett megcsinálni dolgokat.

A Felülíró szülő jelszava: nincs más dolgod, csak tanulj! A gyerek egyetlen feladata, kötelessége, hogy tanuljon, minden másról a szülők gondoskodnak. Mindennap beszélnek az óvodapedagógussal, tanítóval arról, hogyan viselkedett a gyerek aznap. Felhívják az osztálytársakat, ha nem írta föl a leckét. Szólnak a tanítónak, ha valami sérelem érte a gyereket, pl. kínlódva megtanulta a verset és tőle nem kérdezték. Berohannak az iskolába, ha otthon hagyta az uzsonnáját vagy a tornafelszerelését. Nem mondják meg neki, hogy meghalt a nagymama. És kicserélik az elpusztult halat, míg iskolában van. 

A Felülíró szülő erős kontrollt gyakorol a gyerek felett. A gyereknek pedig meg kell tanulnia a szülő szorongását csökkenteni. Az esetek nagy részében a gyerek beletörődik, és minden felelősséget átad a szülőnek, meg se próbálja felírni a leckét, vagy emlékezni arra, hogy mikor mit kellene csinálnia. Nem az ő felelőssége, hogy jobban kellene tanulnia, mert jön a felvételi, vagy hogy iskolát kellene választania és a továbbtanulásról döntenie – ez mind nem az ő dolga, majd a szülő/k kitalálják, neki úgysincs beleszólása. Nincs tétje a dolgoknak, mert soha nem is volt. Ha nem sikerült a dolgozat, a szülő beszél a tanárral, utána ellenőrzi, kikérdezi a leckét és másodjára már sikerül. Nem baj, ha nem sikerül a felvételi, ha nincs munka, az otthon mindig biztonságos. Otthon kitakarítanak, megfőznek, lehet gépezni, tévét nézni, nem kell ennél több.

Ez a tanult tehetetlenség. A gyerek átveszi az önmagáért való szorongást és már tényleg nem érzi magát kompetensnek semmiben, nincs ereje bármiért megküzdeni, nincs saját érdeklődése, úgy gondolja, önállóan nem alkalmas semmire.

A szülőknek feladata, hogy megtanítsák a gyerekeiknek saját érzéseik felismerését, azok megnevezését. Hogy képessé tegyék őket arra, hogy döntéseket hozzanak és megválasszák viselkedésüket. A szorongó szülő viszont ebben tévútra vezeti a gyereket, és érzéseiben, állapotazonosításaiban bizonytalanná teszi. A gyerek a környezetével szemben tehetetlenné válik, és csak sodródik. Egy dolgot tanult meg jól, azt, hogy miként lehet a szülő szorongását csökkenteni azzal, hogy átengedi az életéről szóló döntéseket.  

Azonban a döntésképtelenség, bizonytalanság feszültséget kelt és agressziót szül. Így válthat ki egy egyszerű kérdés, például hogy mit kérsz reggelire, őrjöngést. A szülő már szólni sem mer a gyerekhez, mert nem tudja, mikor, mitől robban. Nem érti, hogy a gyerek miért őrjöng, miközben ő mindent megtesz érte.

A gyerek azt is megtanulja, hogy ezzel az erőszakos magatartással tudja a ránehezedő érzelmi terhelést csökkenteni. Ha őrjöng, békén hagyják és akkor nincs szorongás, nincs feladat és nem kell semmiben döntenie.  

Ők aztán igazi rabszolgasorban tudják tartani a szülőt. Azt tanulták, hogy a szülő dolga az ő kiszolgálásuk, a kívánságaik azonnali teljesítése. Ők még a gép mellől sem állnak föl. Onnan kiabálnak a szülőnek, hogy nyissa ki vagy csukja be az ablakot, vagy hozzon egy pohár vizet. És magukból kikelve zavarják ki, ha rosszkor talál belépni, hogy elmondja, ég a ház.

Minden szülő szereti és félti a gyerekét. De ha igazán szeretünk, akkor el kell tudnunk viselni, hogy a gyereknek van saját élete, vannak saját sikerei, saját csalódásai és saját kudarcai, amikkel egyedül kell megbirkóznia. Ezekkel meg kell tanítani együtt élni, hogy biztosak lehessünk abban, hogy hosszútávon életképes, erős gyereket neveltünk. Azt is el kell tudni fogadni, hogy egy másik ember (pl. a szülőtárs, nagyszülő) éppen olyan nagyon szereti és félti a gyereket, csak nem él akkora szorongással, mint mi. Végül, figyelni kell a külső visszajelzésekre, hogy meg tudjuk különböztetni magunkat a gyerektől és észrevegyük, ha esetleg nekünk van problémánk és nem a gyereknek.

A következő héten egy másik, jó szándékú és a gyerek viselkedésére ellentétesen ható szülői magatartásról fogok írni.

A zsarnok gyerek nem hagy élni. Folyton vele kell foglalkozni. Kívánságait azonnal kell teljesíteni, figyelni rá amikor akarja, és rá se szabad nézni, ha úgy kívánja. Ha nem jól, vagy nem azonnal reagálunk, már jön is a sértegetés, verekedés, hiszti, üvöltés, ajtó becsapás, dobálózás, kinél mi a szokás. A szülő lassan fél már a gyerektől. Megpróbál mindent jól csinálni, hogy a kitöréseket elkerülje, de napról napra rosszabb lesz. Sajnos egyre több családnál találkozom manapság ezzel. És ha megvizsgáljuk, hogy mi vezetett ide, látni fogjuk, hogy nem is annyira egyszerű a helyzet.

A szülő általában a szeretet és odafigyelés nevében cselekszik, a gyerek pedig a biológiai törvényei alapján tanulja a hatékony túlélési stratégiákat. De ahogy mondani szokták „a pokolhoz vezető út jó szándékkal van kikövezve.” Szó szerint a túlzott szeretettel, figyelemmel, aggódással a céljainkkal ellentétes hatást válthatunk ki. Hiszen a gyerek nem a szándékainkból tanul, hanem abból, amit csinálunk, ami történik. Így fordulhat elő, hogy az ő tapasztalata és tanulása köszönő viszonyban sincs a mi vágyainkkal, és egy boldog, együttműködő gyerek helyett és egy kis zsarnokot nevelünk.

Az úgynevezett „Tulajdonos” szülők szinte játékszerként tekintenek a gyerekre. „Jaj, de aranyos! Milyen cuki!” Nem állítanak korlátot, a gyerek minden cselekedetének örülnek. Viccesnek találják, ha dühében megpróbálja megütni az anyukáját. Kreatívnak látják, ha összefirkálja a falat. Szemfülesnek, ha hazahozza a neki megtetszett játékot. Persze, ahogy nő, úgy lesz egyre fárasztóbb, mert a kontroll nélküli gyerek folyton provokál. Nem marad meg egyedül, nem lehet tőle egy perc nyugta sem a felnőtteknek. És amikor a fáradt szülő kicsit szabadulni szeretne a gyerektől, a gyerek a távolságtartást elutasitásként éli meg. Pánikot vált ki belőle, ezért erőszakossá válik, tapadni fog, hisztizve követelőzik. Az idő múlásával a gyerek nem hogy nem lesz együttműködőbb, de az élet egyre nehezebbé válik vele. A szülő pedig egyre kétségbeesettebb és mérgében azt gondolja: „Olyan önző, azt hiszi, hogy minden körülötte forog. Lusta, nem akar erőfeszítést tenni. Csak a saját szórakozása érdekli.”

A „Tulajdonos” szülő jelszava: „Az a fontos, hogy boldog gyerekkora legyen!” Az autoritással való együttélést, a szabálykövetést és az alkalmazkodást van ideje megtanulni. A gyerek egyetlen feladata, hogy örüljön, ezért sok ajándékot kap és a szülők semmire nem mondanak nemet, ha nem muszáj. „Értelmes gyerek, majd megtanulja, amit kell, de addig is, hadd legyen boldog!”

A „Tulajdonos” szülő nemhogy nem várja el az alkalmazkodást, de ennek szükségét sem látja. Ebben a családban a gyerek mindent megkap, és szinte mindent megcsinálhat kontroll és feltétel nélkül. Az egyetlen határt az jelenti, amikor a szülő a folytonos nyomás következtében elveszíti a türelmét és kiborul. Utána persze rettenetes bűntudata lesz, ezért megpróbálja kárpótolni a gyereket újabb ajándékokkal és kedvezményekkel.

Mit tanul ebből a gyerek? Azt, hogy akkor jut a legtöbb kedvességhez, ajándékhoz, kedvezményhez, ha kontrollálatlanul viselkedik. Nem muszáj alkalmazkodnia, sőt, azzal nem is jár jól, mert „uncsi”. Hiszen ha mindent megkap, akkor nem tud mire vágyni, az újdonsággal járó izgalom csak akkor jön, ha a szülő a bűntudata miatt kellően aktív, és újabb kedvezményekkel, ajándékokkal próbálja meg kiváltani gyermeke boldogságát.

Mondok egy példát. Ha valaki egy gyönyörű orchideát kap ajándékba, akkor a növény fejlődése szempontjából nem az a legfontosabb, hogy mi mennyire örülünk neki. Ha nem nézünk utána, hogyan gondozzuk, csak bevisszük a szobánkba, letesszük az ágyunk mellé és mindennap adunk neki jó sok vizet és tápot -mert szerintünk ez így jó- akkor azzal a növénnyel sajnos gondok lesznek. Van, aki ilyenkor azt gondolja, akkor még több tápot, még több vizet ad, vagyis azt az erőfeszítést fokozza, ami a bajt kiváltotta. Olyan is van, aki kísérletezni kezd, ugyanazon a körön belül. „Jó akkor most kevesebb vizet adok és több tápot.” Egyértelmű, ha nem a növény fejlődését helyezzük a figyelem középpontjába, hanem saját tulajdonosi szemléletünket, azzal a hosszútávú céljaink ellen dolgozunk.

Az, hogy szeretjük a gyerekünket, nem jelentheti a kisajátítását. Tisztelni kell az egyéniségét, a tőlünk való függetlenségét. Komolyan kell venni azt, ami az életében történik. Ha emberszámba vesszük, akkor megtanítjuk arra, hogyan illeszkedjen be ebbe a világba. Ahhoz pedig meg kell tanulnia alkalmazkodni, a stresszel, a szorongásokkal megbirkózni, valamint a határokat tartani és elviselni a kudarcokat. Segíthetünk elviselni a nehézségeket. Támaszt és biztonságot nyújthatunk. Ha így teszünk, tudni fogja, hogyan kezelje a megpróbáltatásokat, hogyan dolgozza fel a sérüléseit, sérelmeit, akkor is amikor már nem tudunk mellette lenni.

A következő héten egy másik, jó szándékú és a gyerek viselkedésére ellentétesen ható szülői magatartásról fogok írni.

A lelki ügyek is, mint a testi problémák, sokfélék. Vannak könnyen, gyorsan kezelhetőek és vannak nagyon összetett, hosszantartó gondok. Vannak olyanok, amik az egyik családban elfogadhatóak, míg a másikban nem. Sokan arra várnak, hogy majd maguktól elmúlnak, másoknak meg nincs gondjuk, de félnek, hogy valamit nem vesznek észre és emiatt szoronganak.

Persze nagyon nehéz egy problémáról eldönteni, hogy átmeneti vagy tartós, komoly dolog előjele. A lelki problémák egy kicsit még mindig misztifikálva vannak, pedig nem kellene így lenniük. Tekinthetünk rájuk úgy is, mint a fizikai problémákra, mert akkor döntéseket hozni is könnyebb lesz. Egy pici seb a lábon, amit nem fertőtlenítünk le, kicsit mindennappal pirosabb lesz, begyullad, majd dagadni kezd és gennyesedni... és nem folytatom tovább. Sokféle szörnyű kimenetele lehet. Az emberi test nagyon bonyolult rendszer mégis vannak olyan dolgok, például egy seb kitisztítása, ami ma már mindenki számára természetes tudás. Pedig régen egyáltalán nem volt az. Az ember lelki működése is nagyon bonyolult, de ma már ez sem annyira rejtélyes, mint ahogy még a múlt század elején is gondolták.

Felsorolom a legfontosabb jeleket, amikor érdemes egy pszichológus tanácsát kikérni:

-        ha a gyerek nem felszabadult, nem boldog,

-        ha napi kínlódás az életünk, ha túl sok a rászólás, veszekedés,

-        ha megromlik a kapcsolatunk a gyerekkel, ha azt érezzük, hogy nehéz szeretni,  

-        ha nincsenek barátai, ha bántják, zaklatják, csúfolják,

-        ha ő bánt, zaklat, csúfol másokat,

-        ha nem tud teljesíteni, állandó, ismétlődő hibákat vét a munkájában,

-        ha annyira nem tud figyelni, nyugton maradni, hogy ez őt is, környezetét is zavarja,

-        ha bizonytalanok vagyunk abban, hogy minden rendben van-e a gyerekkel,

-        ha a környezet, óvoda, iskola, szomszédok, rokonok jelzik, hogy a gyerek viselkedése eltér az átlagtól (akkor is, ha ezért bennünket hibáztatnak).

Az emberek többnyire jól nevelik a gyerekeiket. Viszont időnként előfordulhat olyan helyzet, amikor a természetes szülői tudás nem elegendő. Hiába tudok autót vezetni, abból nem következik, hogy egy busszal vagy egy mentővel is azonnal boldogulok. Ilyenkor inkább elmegyek egy tanfolyamra. Vagy van, hogy a különben remek autóm furcsán viselkedik. Ilyenkor lehet, hogy előbb megbeszélem a barátommal, és ha nem javul, esetleg romlik is, akkor elviszem egy szakemberhez.

Mondok egy-két példát a gyerek viselkedésével kapcsolatban, aminek észlelése után, tapasztalatom szerint a szülők túl sokáig várnak:

1. Nem találja azt a dolgot sem, ami közvetlenül az orra előtt van. Az asztalon nem veszi észre a kenyeret, a lába mellett a kisautóját.

2. Nem hallja meg, ha szólnak hozzá, nem tud megjegyezni három dolgot.

3. Nem akar mesét hallgatni.

4. Nehéz neki szabályokat tanítani, nem jegyzi meg a rutinokat.

5. Nem érti a viccet, nem, vagy ritkán nevet.

6. Túlzottan szégyellős, keveset beszél, nem mesél történeteket.

7. Folyton fél, szorong valamitől.

8. Hirtelen megváltozik a viselkedése, mintha kicserélték volna.

9. Furcsa szokásokat vesz fel, titkolódzik, kerüli a kapcsolatot a szülőkkel.

A szakember le tudja venni a szülő válláról a probléma megítélésének felelősséget. Ki tudja találni/dolgozni azt a menetrendet, amivel rendezhetővé válik. Egy konzultációval a szülő csökkentheti a szorongását. Új szempontokat kaphat a megoldáshoz és megtudhatja, hogy az adott életkorban mennyire általános problémáról van szó.

Az autós hasonlathoz visszatérve, ha sorra vesszük a példákat, az első három (1-3) esetében az autóval kell foglalkozni. Itt készség hiányok vagy érésbeli késés lehet a háttérben, amiket például óvodáskorban könnyen lehet fejleszteni, akár teljesen fel is lehet számolni, de az iskolai terhelés mellett már sokkal nehezebb.

A következő négy példa (4-7) inkább a jármű típusára vonatkozik. Itt sokkal inkább a szülőknek kell megtanulniuk, hogyan kell vezetni azokat. Ezekben az esetekben a szülőknek folyton bűntudatuk van, hogy biztosan ők csinálnak valamit rosszul. Pedig arról nem tehetnek, hogy egy mentővel kellene száguldozniuk és ehhez nem értenek. A felelősségük abban van, hogy időben felismerjék, hogy segítséget kell kérniük, még akkor is, ha valahogy zötyögnek előre. Mert ugye, ha az autót nem megfelelően vezetjük, akkor az komolyan károsodhat.

Az utolsó két eset (8-9) súlyos sérülésre utalhat, ami sokáig rejtve maradhat. Az autós példa szerint, megszokjuk azt a gyenge, furcsa hangot, azt az enyhe remegést a kormányon, hiszen olyan régóta ilyen és soha nem volt gond, de aztán egyszer csak „váratlanul” fejre áll az autó.

Ha konzultációt kérünk egy pszichológustól, akkor ezt nem feltétlenül kell a gyerekkel megbeszélnünk, annál inkább a szülőtárssal. Ha már a gyerek bevonására is szükség lesz, mert például meg kell vizsgálni, akkor természetesen a gyereket is fel kell készíteni.

Mindig mondjunk igazat a gyereknek. Például szeretnénk nyugodtan, boldogan, vidáman élni. Szeretnénk, ha kevesebb lenne otthon a veszekedés, vagy ha az iskolában jobban érezné magát, vagy ha könnyebben menne a tanulás stb., attól függően, milyen gondjaink vannak. Tájékoztassuk arról, hogy vannak olyan szakemberek, akiknek az a munkája, hogy segítsenek a szülőknek és a gyerekeknek. Kérjük meg, hogy ő is gondolkodjon, miben szeretne segítséget kapni. Mondjuk el, hogy először a szülők mennek el beszélgetni, utána ő. Lehet, hogy feladatokat is fognak kapni, hogy a dolgok megváltozzanak. Beszéljék meg, hogy együtt fognak dolgozni, hogy megoldják a gondjaikat.

Vannak szülők, akik attól félnek, hogy árt a gyereknek a vizsgálat. Pedig igazán nincs mitől félni. A pszichológusok sok gondot fordítanak arra, hogy oldott légkörben, beszélgetés, játék és élvezetes feladatok adása mellett ismerjék meg a gyereket, tárják fel állapotát, problémáját. Ha a szülők felkészítik és megbeszélik a gyerekkel a vizsgálatot, akkor a gyerekek átgondolják a gondjaikat és felkészülten érkeznek. Már az ötéveseknek is határozott elképzelése lehet arról, hogy nekik milyen gondjaik vannak és miben szeretnének segítséget kérni. A vizsgálatot pedig kifejezetten élvezni szokták a gyerekek (és a szülők is).

Tapasztalatom szerint a szorongó szülők halogatják legtovább a konzultáció kérését vagy a vizsgálatot, mert annyira félnek, hogy majd valami nagy baj derül ki, például hogy ők milyen alkalmatlan szülők vagy a gyerekkel van valami nagy gond. Azt tudom javasolni, hogy ne akarjunk címkét tenni a problémánkra és ne akarjuk a hibást megnevezni. Egyszerűen azért menjünk, hogy tanácsot kérjünk abban, hogyan tudnánk a gyerekünknek mi segíteni, hogyan tudnánk az életünket könnyebbé, boldogabbá tenni.

A megsértődés, amikor a gyerek meg megszakítja a szemkontaktust, összehúzza a száját, karba fonja a kezét, elfordul tőlünk, nem beszél, vagy bevonul a szobájába és nem tudjuk, hogy mi a baja, vagy ha tudjuk, akkor sem lehet vele beszélni. Kellemetlen helyzet mindenki számára.

A sértődés éppolyan indulatkezelési probléma, mint a dühöngés. De aki kifelé mutatja a haragját, az folyamatos kapcsolatban van a környezetével. A kapott reakciók, visszajelzések állandó tájékoztatást adnak arról, hogy milyen hatással van az emberekre. Ezzel szemben a megsértődés egyfajta eszköztelenség (lefagyás). Miután a sértődős ember kifelé nem kommunikál, önmagával folytat párbeszédet, ami ellenérv híján leginkább a sérelem ismétlését, a harag mélyítését segíti. Nem annyira a helyzet megoldását keresi inkább a bosszúállásét. Ezért a megbocsátás is nehezebbé válik.

Minél gyakoribbak a sértődések, annál messzebb kerülhet a gyerek attól is, hogy meg tudná mondani, hogyan lehetne kiengesztelni. Nehezen tudja megnyugtatni magát, nem tudja mit vár a környezetétől. Így kiépülhet és mélyülhet egy szakadék a sértődős gyerek és a környezete között. Hiszen ha a sértődött ember nem tárja fel az érzéseit, ezért a környezetének nincs lehetősége a megbántottság forrását megismerni, a történések logikáját feltárni, ami ahhoz volna elengedhetetlen, hogy a viselkedésükön változtatni tudjanak. A sértődés kapcsolatromboló stratégiává válhat.

A sértődős gyerek pedig magára maradhat, elvesztheti a kapcsolatot a realitással.

A sértődős gyerek nincs tisztában azzal, hogy a sértődésével másokat megbántott, mert a kapcsolatot blokkolta. Nem érti, hogy mások miért nem akarnak vagy miért félnek vele bizonyos dolgokat megbeszélni. Úgy érzi, kihagyják dolgokból, amin persze újra megsértődik. És ha elmondják neki, miért tesznek így, akkor nem érti, mert a saját fejében felépített valóság eltakarja a mások által közösen észlelt valóságot. Semmilyen visszajelzést nem tud elfogadni, mindent kritikának él meg és megbántódik. A sértődött ember mivel egyedül van a saját gondolataival, ezért nehezen tud kijönni a haragból, megbántottságból. így, többnyire az idő múlásával oldódik meg a helyzet, ami a tisztázatlansága okán további zavarokat okoz.

Annak több oka is lehet, hogy miért kezdi valaki a sértődést használni az indulatai kezelésére. Például a környezetüknek megfelelni akaró gyerekek, félnek csalódást okozni a szeretteiknek. Nem merik kimondani, amit gondolnak, lefagynak egy feszült helyzetben. A sértődés egy eszköz lehet, a helyzetből való kilépésre.

Akkor is így történik, ha a szülők folyton visszaverik a gyerek próbálkozásait. Egy szorongó gyereknél könnyű elérni, hogy azt csinálja, amit akarunk. Nekik külön tanítani kell, hogyan mondjanak ellent, hogyan vitatkozzanak. Ha ezt nem tesszük, akkor a gyerek csak úgy tudja a feszültségét csökkenteni, ha megszakítja a kapcsolatot.

Tovább nehezítheti a helyzetet, ha valamelyik szülő is ezzel a módszerrel él. Az indulatkezelésben nagyon nagy szerepe van a mintaadásnak. Ezért ha azt vesszük észre magunkon, hogy megsértődtünk, akkor, mondjuk azt „Ez rosszul esett nekem, ezért most leülök és megnyugszom, utána majd megbeszéljük.” És ha megnyugodtunk, akkor üljünk le és beszéljük meg ki mit érzett.

 Legyünk nagyon óvatosak a sértődéssel, mert kötődési zavarokat okozhat. Az óvodáskorúak egyáltalán nem értik, de még a nagyobbaknak is nehéz. Csak annyit fognak föl, hogy a szülő megszakította a kapcsolatot. Ez fájdalmas és szorongást, érzelmi bizonytalanságot vált ki. A gyerek logikáját követve:”Ha ez megtörténhet, akkor bármikor el is hagyhatnak. Akkor szeretnek-e még?”

A fentiekből kitűnik, hogy a mentális egészség és a kellemes, működő emberi kapcsolatok éléséhez muszáj a gyerekeket megtanítani, hogy a megsértődés nem jó eszköze az érzelmek, indulatok kezelésének.

A megsértődött gyerekeknek mindig adjunk időt, ha elvonul, elrohan, engedjük meg. Ne veszekedjünk, ne kiabáljunk velük. Nyilván veszélybe nem sodorhatja magát, ha ilyet tenne, akkor megfogjuk, nyugtatjuk, anélkül, hogy ott próbálnánk megbeszélni vele a dolgot. De amikor már mindenki megnyugodott, akkor fontos, hogy beszélgessünk arról, ami történt.

 A sértődős gyerekeknek ne magyarázzuk, hogy miért nem jó, amit csinált. Segítsük, hogy szavakba tudja önteni a dühét, haragját, vagy, hogy megijedt, nem tudta mit csináljon. Hallgassuk meg, és semmiképpen ne minősítsük. Soha ne tegyük föl „De mond meg miért csináltad?” - kérdést. Az nem cél, hogy szégyellje magát. A cél az, hogy értse meg, bárki lehet dühös. Viszont a különbség az emberek között abban van, hogy ki hogyan tudja kezelni a dühét. Mondhatjuk azt is, hogy intelligens ember képes uralkodni az indulatain. Ne felejtsük el vigasztalni, hogy ő is meg fogja tanulni. Ha ki tudunk emelni valamit pl. „Ügyes voltál, hogy nem azonnal rohantál el, hanem megmondtad neki (nekem), hogy ez neked nem tetszik”.

Kérdezzük meg, hogy mit csinálna másképp, ha most újra ugyanez történne. Segítsünk neki mondatokat kitalálni, amit használhat ilyen helyzetekben pl. „Nagyon megbántottál, most dühös vagyok és elmegyek.” „Előbb megnyugszom, utána majd megbeszéljük.” „Ezt nem fogom annyiban hagyni, de most majd felrobbanok, és nem akarok veled beszélni.”

A sértődéssel reagáló gyereket nem kontrollálni kell. Sokszor inkább az ellenállásáért meg kell dicsérni. Ő nagyobb elvárásokat támaszt magával szemben, mint a környezete és sokszor azért is rohan el, mert csalódott magában. A sértődött gyereknek biztonságra van szüksége, hogy megtapasztalja, nem dől, össze a világ, ha kimondja, amit gondol. Nem fogjuk kevésbé szeretni, ha hibázik, vagy ellent mond. És büszkék vagyunk rá, ha képes valami mellett érvekkel kiállni.

A sértődés az önérvényesítés akadályává válhat. Ezért ne adjuk fel, küzdjünk a sértődés ellen, és türelemmel, szeretettel segítsük a gyereket jobb stratégiákhoz.

A társasjáték fontos része a gyereknevelésnek. Mindenki tudja, hogy nem csak játék, hanem sokféle ismeretnek is az alapja. Többek között a kudarctűrésnek is jó mutatója. Veszíteni nem jó érzés, de a gyerek boldogulása szempontjából sokat számít megtanulja-e jól kezelni a kudarcokat. A szülőkben ugyanakkor mindig van egy kis bizonytalanság: „Hagyjam nyerni, hogy motiváljam?” „Ha hagyom veszíteni, akkor lehet, hogy örökre feladja?” Hol a határ? Akkor tanul-e jobban a gyerek, ha sokszor átéli a kudarcot vagy akkor, ha elkerüli?

Mindenki azt szeretné, ha a gyereke elfogadná, amikor veszít, és közben nem veszítené el a motivációját, vidám maradna és kitartó. Ez érzelmileg nagyon bonyolult dolog, ezért a gyereknek időre és sok gyakorlásra van szüksége. Ha jól segítjük, a játékszeretetét is megőrzi és a kudarctűrése is fejlődik.

A szülőkben az aggodalmat az kelti, hogy csak a győzelemre koncentrál a gyerek és magát a játékot nem tudja élvezni. De nyugodjunk meg, kicsi gyereknél ez természetes. Az óvodások már játszanak, de csak egy szempontra tudnak figyelni. Megértik, a játék lényege az, hogy ki nyer. A gyakorlás és az érés együttesen vezet el oda, hogy a gyerek a másik szempontjait is értse, hogy a másikkal is azonosulni tudjon, és akkor már maga a folyamat is érdekessé válik. A társasjátékot társsal kell játszani, attól élvezetes, hogy a társam gondolataiban, érzéseiben osztozom, próbálom megfejteni a stratégiáját és túljárni az eszén.

A gyerekek érési tempójuktól függően 6-8 éves kor körül lesznek a mentális fejlődésnek azon az állomásán, hogy a szabályok jelentését, értelmét felfogják. A kisiskoláskor a szabályokról szól. Mindenre szabályt alkotnak. Sokszor lehet látni vitatkozó gyerekeket az iskolaudvaron vagy játszótéren, ahogy hevesen győzködik egymást egészen addig, míg a játékra már nem is marad idejük.  Így ne csodálkozzunk azon, hogy a társasjátékban is ők akarják a szabályokat meghatározni. Ekkor már értik, hogy a játék nemcsak a nyerésről szól, hanem a szabályokról is. De a szabályt valakik alkották és azok meg is változtathatók. Mekkora felfedezés! Persze, hogy ki akarja próbálni.

A nagyon öntörvényű, belülről irányított gyerekek sokszor csak a saját szabályaik szerint akarnak társasozni. Így tanítják magukat a szabályok elfogadására. Az ilyen gyerekek az iskolában is mindig a társaikon kérik számon a szabályokat.  Ez ugyanaz a helyzet, amikor a 1,5-2 éves gyerek áll a virág előtt és mondja, hogy nem szabad, miközben már tépi is le. Tudni már tudja a szabályt a szavak szintjén, de a szavak még nem tudják megállítani az inger kiváltotta mozgását. A társasjáték szabályait átíró gyerek egy magasabb mentális szinten ugyanezt csinálja. A szabálytanulás szakaszában van. Játszik a szabályokkal a szavak szintjén, alkalmazkodik a saját szabályaihoz, de ezt még nem tudja általánosítani, még nem tud alkalmazkodni mások szabályaihoz. Ez a szabály tudatosításának a szakasza. A viselkedészavarban szenvedő gyerekeknél ez kicsit késik, kicsit tovább tart, mint más gyereknél. De ha értjük, hogy mit miért csinál a gyerek akkor, esetleg már ennek a lépésnek is örülhetünk, mert tudjuk, hogy ez vezet el a szabálybeépüléséhez.

Kinek, több, kinek kevesebb próbára van szüksége megérteni, hogy a jó játékhoz az is kell, hogy minden résztvevő számára izgalmas legyen. Játék közben lehet jelezni, ez nekünk így nem nagyon érdekes, lehet javaslatot is tenni, hogyan lehetne izgalmasabb. Elmondhatjuk, ha érdekli a gyereket, hogy mi az eredeti játék, de nem kell erőltetni. Fontos, ha a gyerek jó irányba mozdul, pl. hosszabb ideig játszottunk, vagy ugyan megváltoztatta a szabályokat, de aszerint végigjátszottunk, vagy esetleg nagyvonalú volt stb. Adjunk sokszor visszajelzést, hogy mikor jó a játék. És mondjuk meg miért. Javaslom, hogy a játékot mindig a „köszönöm a játékot” kifejezéssel zárjuk.

Vannak szülők, akik erkölcsi nevelés címén nem engedik a gyereket győzni, mert becsületesen kell játszani és a vereséget el kell viselni. Ők arról feledkeznek el, hogy a gyerek nem olyan érett, ügyes és tapasztalt, mint ők, tehát ez a hozzáállás igazából elég igazságtalan. Igazságossá úgy tehető, hogy a gyereknek megfelelő előnyöket adunk és ezzel kiegyenlítjük a különbséget. De az előnyöket a gyerek határozza meg és ne a szülő.

Mások mindent ráhagynak a gyerekre és nem szólnak, ha csal. Ez sem szerencsés, mert az értékrendünket komolyan kell venni, még a játékban is. Az értékrend nem változhat helyzettől függően. Ha a gyerek szeretne még egyszer dobni, akkor kérdezzünk rá, hányszor akar, és hagyjuk. Ha a mi bábunkat visszateszi a kezdőpontra, mondjuk azt, hogy így a verseny nekünk nagyon nehéz lesz, de mutassuk meg, hogy nem keseredünk el és próbálkozunk. A mintaadáson keresztül többet tanul a gyerek mintha rákényszerítenénk egy általunk helyesnek tartott szabályt.

Olyan szülő is van, aki csal, hogy a gyerek nyerjen. Ez ugyanaz a helyzet, mint amikor a gyereket hagyjuk csalni. Sérti az értékrendet. Figyelmeztessük a gyereket, hogy mi állunk nyerésre, és kérdezzük meg akar-e cserélni, vagy még egyszer dobni. A cél a lazulás, a nevetés, a jól együtt töltött idő. Ezért mindent lehet, amit ahhoz kell, hogy ő is boldog legyen, de ha eltérünk a szabálytól, akkor azt meg kell beszélnünk. A szülő is elengedheti magát, nem kell minden helyzetet tudatos nevelésre használni. A játék önmagában sokféle fejlődési lehetőséget kínál, főleg, ha az örömét meghagyjuk.

A gyerekek nem azonos természetűek és nem azonos ütemben fejlődnek. A szorongó gyerekek lehet, hogy nem állnak ellen a szülő akaratának, egyszerűen „csak nem szeretnek társasozni”. Vegyük észre és kezdjük elölről, egyszerű játékokkal és ígérjük meg, hogy úgy játszunk, ahogy ő szeretné.

Vannak gyerekek, akik hevesebb vérmérsékletűek, egy ADHD-s gyerek mindent irányítani akar. Legyünk türelemmel, ők aztán igazán szeretnek játszani felnőttként is, ha nem vesszük el a kedvüket.

Nagyobb gondot az jelent, ha a családban többféle korú és temperamentumú gyerek van. Ilyen esetben lehet, hogy el kell engednünk egy időre azt az idilli képet, hogy a család együtt ül vasárnap délután és jókedvűen, békésen társasozgat. Lehet, hogy le kell mondani a közös játékról. Az egyik szülő játszik az egyik gyerekkel vagy gyerekekkel, míg a másik szülő a másikkal. Nem szabad megengedni, hogy a testvérek szenvedjenek esetleg attól a gyerektől, aki még nem elég érett az adott társasjátékhoz. A közös jó hangulat akkor is meg lehet, ha egy szobában szétválva, élvezettel játszunk.

A társasjátékok (bele értve a kártyajátékokat is) komoly örömforrást jelentenek, amellett, hogy gazdag tárházát kínálják a szellemi, érzelmi és szociális fejlődésnek.  Türelemmel, ellazulva tanítgassuk a gyerekeket, hogy majd felnőttként is tudjanak játszani. Ha nem görcsölünk rá, akkor a társasjátékok a családi életben stressz oldó, sok vidámságot kínáló együtt játszási lehetőséget fognak nyújtani.

A hiszti az egyik legkellemetlenebb dolog, amit a gyerekek csinálnak. Hát még az milyen kínos, amikor a hiszti mások előtt zajlik! Nem tudjuk, mi fog történni és még szégyelljük is magunkat, lám nem tudtuk megnevelni a gyerekünket. Mindenki tudja, hogy a hisztit megerősíteni nem szabad, de meddig kössük az ebet a karóhoz? Kezdjünk birkózni, vagy csak nézzük? Egyáltalán miért csinálja, miért nem lehet vele értelmesen beszélni?

Kicsi gyereknél a kontroll funkciók még nem alakultak ki. Nem tudja visszafogni magát. Bármilyen inger azonnali reakciót vált ki. Meglát valamit, és azt azonnal meg akarja fogni, meg akarja kóstolni. Ha ebben akadályozva van, akkor kiabál, üvölt. Sokszor maguk a szülők hozzák fókuszba a nem kívánt dolgot „Ne tépd le a virágot!” „Ne lépj bele a pocsolyába!” – és már meg is történt. Még nincs kontrolja, a „nem” szócskának nincs tartalma a virághoz vagy pocsolyához képest. De éppen emiatt el is tudjuk terelni a figyelmét egy pillanat alatt. „Nézd csak, az a felhő nem egy elefántra hasonlít?” Törekedjünk arra, hogy azt mondjuk a gyereknek, amit szeretnénk, ha csinálna. „Óvatosan hajolunk közel a virághoz, vigyázunk rá mert nagyon törékeny.” Mutatjuk is, hogyan kell csinálni. „Ezen a jó száraz füvön megyünk, mert ez kemény és jól lehet rajta menetelni.”

Minden szülő tisztában van vele, hogy a gyereknek időre van szüksége, hogy megtanulja késleltetni vágyainak kielégítését. A kontroll az idegrendszer érettségén is múlik, ezért mutat az önkontroll összefüggést az életkorral. Az emberek nem ugyanazt várják el egy kétévestől, mint egy négyévestől. Ne legyünk türelmetlenek. A gyerek fejlődési tempója nem egyenletes és nagy különbségek lehetnek köztük.

Öröklötten, úgynevezett karaktervonásként hozzuk magunkkal azt az energiaszintet, amivel az érzelmeinket fejezzük ki. Azok az emberek, akik nagy erővel nevetnek, zokognak, azok a csalódásukat is erőteljesen élik meg. Jó, ha tudjuk a gyerekeinkről, (és magunkról is), hogy ez mit jelent. Nem biztos, hogy annak a gyereknek van nagyobb fájdalma, aki hangosabban üvölt. A gyenge reakciót adó gyereknél a száj legörbülése néha súlyosabb dolgot jelenthet, mint egy ADHD-s gyereknél a hosszantartó őrjöngés. De az utóbbinál a gyereknek nemcsak a kontrollt kell tanulnia, hanem az energiaszint szabályozását is, ami talán még nehezebb feladat.

Tehát, számít a gyerek életkora és a temperamentuma. A hisztit minden esetben akadályoztatásból eredő frusztráció előzi meg. A gyerek akar valamit és a dolog elérhetetlensége, a tehetetlenség indulati reakciót vált ki belőle. Éppúgy, mint a felnőttnél. Jó esetben a felnőttnek már létezik valamilyen módszere önmaga lehűtésére, figyelme elterelésére. De minél erősebb a vágy, vagy minél tehetetlenebbnek érzi magát valaki, annál nehezebben megy a kontroll még a felnőttnek is. Gondoljunk csak arra, amikor a gyerek hisztizik. Előfordulhat, hogy a szülő saját tehetetlenségében össze-vissza beszél, kiabál, vagy elvesz, megtilt valamit mérgében, gondolkodás nélkül. Amivel inkább csak hergeli a gyereket nem pedig megnyugtatja.

Ha türelmesen alakítgatjuk a gyerek önuralmát, önkontrollját, akkor kisiskoláskorban már inkább a verbális agresszió és a megsértődés a jellemző. Kiskamaszkorban az ajtócsapkodás, dühöngés, „Bezzeg más családokban sokkal jobb.” típusú önsajnálat és kamaszkorban a „Hagyjál békén, mi közöd hozzá?!” típusú elutasítás. A fejlődés, az idegrendszeri érés lépcsőfokain mindenkinek végig kell mennie. A kérdés csak az, hogy közben ki mit tanul.

Sokan tévesen azt gondolják, hogy az indulatos gyereknek segít, ha kiélheti az indulatait. Akinek ezt tanítják, az ezt tanulja meg és nem a kontrollt. Számára az indulat kimutatása lesz a helyes viselkedés. Nem is fogja érteni, ha egyszer csak azzal állunk elő, hogy miért nem kontrollálja magát. Mint ahogy sok szülőtől hallottam már, hogy „Én ilyen vagyok, gyorsan eljár a kezem.” „Ami a szívemen az a számon.” Meg is szoktam kérdezni, hogy most valóban ahhoz várnak segítséget, hogy a gyerek érettebb viselkedést mutasson, mint amire a szülei képesek?

Kérdés, hogyan tudjuk segíteni a kontroll kiépülését. Első lépésben beszéljünk a gyerekkel arról, hogy honnan tudja felismerni, amikor kezd nőni benne a feszültség. Például a feje vörösödik, a szívverése gyorsul, szorítást érez a gyomrában vagy a mellkasában. Segítsük neki felismerni. Akár egy ötös skálán a nyugodt vagyok (1) robbanok (5) között képzeletben jelölheti a feszültség mértékét. Egy-egy feszült helyzet vagy hiszti után is megbeszélhetjük, hogy ez most szerinte hány pontos volt.

Ha a gyerek már képes a feszültségét észlelni, akkor lehetőségünk nyílik a következő lépés megtanítására. Olyan ötleteket gyűjtünk egybe a gyerekkel, amik képesek megnyugtatni. Ez lehet egy lista, de lehet egy nyugi zsák is, amiben dolgokat gyűjthet össze. Beletehet plüsst, homokórát, legót, kártyát, papírt, ceruzát, kirakót, pörgettyűt, gyurmát stb. Arra irányítjuk a gondolkodását, hogy keresse azokat a dolgokat, amik megnyugtatják. Ha megértéssel fordulunk a nehézségei felé és segítséget kínálunk, de engedjük, hogy aktív részese legyen saját problémáinak megoldásában, akkor lelkes lesz. Hálás lesz a segítségért. Mi pedig ne fukarkodjunk a dicsérettel. De ne azt mondjuk, hogy „Ügyes voltál!” hanem pontosan és konkrétan fogalmazzunk. „Amikor a tesód elvette a játékodat, láttam, hogy otthagytad és elővetted a nyugi zsákod. Büszke vagyok rád! Mekkora önuralmat mutattál!” Használjuk az önuralom, önkontroll kifejezéseket, amikor csak lehetséges a pozitív visszajelzés.

Az eseményt követően, nyugodt körülmények között beszéljük át, hogy mi történt. Segítsünk, hogy a gyerek megtanulja érzelmeit leírni, ki tudja fejezni, ha valami rossz neki. Miből veheti észre, hogy kezd feszülté válni, vagy csalódottá, frusztrálttá. Hogyan nyugtathatja meg magát. Ügyeljünk rá, hogy a jó részeket emeljük ki, azt hangsúlyozzuk, amit jól csinált, minden másban vigasztaljuk. „Ne keseredj el, legközelebb jobban fog menni! De már most is olyan sok mindenre tudsz figyelni és képes vagy megállítani magad.” A hiszti roham kezeléséről a „Miért üti meg valaki a gyerekét?” című korábbi írásomban olvashat többet.

A karanténban az egyik legnehezebb dolog, hogy a gyerekek mindig jelen vannak. A felnőttek így a gyerekek értelmi szintjéhez alkalmazkodva szülői szerepben élik a napjaikat. Minél kisebb a gyerek annál egyszerűbben kell beszélniük, annál egyszerűbb játékokat kell játszaniuk. Nincs ezzel baj, nagyon élvezetes egy ideig, de hosszútávon egy felnőtt nem tud ebben létezni. Szüksége van, a már korábbi írásomban említett, „felnőtt időre”.

Felnőtt időt legkönnyebben akkor lehet nyerni, amikor a gyerekek alszanak. Ugyanakkor a legtöbb családban a lefektetés nehezen megy és a karantén idején még nehezebben. Ha az esti felnőtt idő nincs megoldva, akkor a szülőknek nem marad ideje egymásra. Még beszélgetni sem tudnak, nemhogy egy kis intim időt tudjanak lopni maguknak.

Ezen segíthet a felnőtt idő fogalmának bevezetése. A felnőtt idő kezdődhet este 7, 8 de legkésőbb 9-kor és a reggeli felkelésig tarthat. A két időpont között minden gyerek a szobájában vagy ágyában van és onnét kijönni csak különösen indokolt esetben engedélyezett. Alvásigénytől, kortól függően játszhatnak vagy olvashatnak, de nem lehet semmiféle elektromos eszközt használniuk (mert az felpörget, és nyugtalan alvást okoz. Ilyen készülékek (laptop, tablet, telefon, TV stb. jobb is, ha nincsenek a gyerek szobájában, de erről majd írok).

A szülők a karantén nélküli időkben is este küldik a gyerekek felé a legtöbb ellentmondásos üzenetet szóban és metakommunikációban egyaránt. „Ha nem kezdjük el a fürdést, megint kicsúszunk az időből. Igen, de olyan szépen játszanak, addig gyorsan megcsinálom a vacsorát.” „Még egy kicsit várunk, mindjárt itthon lesz a párom és akkor majd ő lefekteti őket.” „Jaj, fáradt vagyok ehhez, hogy megint veszekedjek, nem érdekel, akkor ne fürödjenek.” A gyerekek ismerik ezt, és mert nem egyértelmű az üzenet, próbálkoznak, keresik a határokat. Nem az ő hibájuk. Nem a mi bosszantásukra csinálják. A biológiai programjuk diktálja, hogy meg kell tanulniuk felismerni egy adott helyzetben meddig mehetnek el, mennyire tudják az akaratukat érvényesíteni.

A felnőtteknek kell döntést hozniuk. Tudniuk kell, hogy mit akarnak, és ha azt egyértelműen képviselik, akkor az menni is fog. Tapasztalatból tudom mondani, hogy a legproblémásabb gyerekek családjában is, ha a szülőknek fontos, hogy este legyen egy kis idejük magukra, ott a lefekvés nem probléma. Ezzel szemben a viselkedési problémák nélküli gyerekek családjában szinte mindenhol gondot jelent, mert nekik nem „létkérdés”, csak jó volna, ha a gyerekek időben lefeküdnének.

Első lépésként a párunkkal egyeztetve jelöljük ki az időhatárokat. Utána beszéljük meg a gyerekekkel, hogy szükségünk van felnőtt időre, hogy normálisak maradjunk. Bízzunk a gyerekekben, ha őszinték vagyunk velük, akkor nagyon megértőek lesznek. Beszéljük meg a részleteket, ki mit csinálhat és mit nem a szobájában, ágyában. Kijárkálni, enni nem lehet. A szülőknek kell figyelniük, hogy evés, ivás, pisilés, hálótárs, betakarás, mesélés és egyéb rutinok a kijelölt időben megtörténjenek.

Sok szülőnek könnyebb úgy, hogy kis táblázatban rögzíti a rutin menetét. Ha ezt a módszert választjuk, akkor fontos, hogy 5 éves kor fölötti gyerekek esetében a táblázat a gyerek munkája legyen. A szülő, ha a legjobb szándékkal is, bármilyen gyönyörű táblázatot készít, az az övé lesz és nem a gyereké. Ez éppolyan érzés, mint amikor a főnökünk megmondja, hogy mit milyen sorrendben kell csinálnunk, ellentétben azzal, amikor mi választhatjuk meg a sorrendet, ahogy nekünk kényelmes. A gyerekeket is be kell vonnunk, hogy a saját dolgaiknak aktív részesei és felelős döntéshozói lehessenek.

Természetesen, hogy simán végig menjen a rutin, most korábban kell elkezdenünk. Ha későn kezdjük, akkor minden elcsúszhat. A rutin egyes elemeinek érdemes kiszámolni az időigényét. A gyerekeket is megkérhetjük, hogy ők mérjék le és ők döntsenek, hogy mire mennyi időt fordítanának. Az elemek sorrendjénél az a legszerencsésebb, ha a későbbi tevékenység a vonzóbb, akkor a korábbit gyorsabban megcsinálják.

A felnőtt időről feltétlenül adjunk visszajelzést a gyerekeknek, legyünk hálásak. Mondjuk el, hogy milyen jót beszélgettünk a párunkkal, vagy megnéztünk egy felnőtt filmet, olvastunk egy jó könyvet, átnéztük a híreket stb., és mindez mennyire jól esett, mennyivel jobban érezzük most magunkat. Ha biztosan számíthatunk az esti felnőtt időnkre, akkor napközben is lazábbak lehetünk, mert nem kell folyton úgy lopni az időt magunkra.

Fel kell készülnünk rá, hogy a gyerekek néhány napig próbálkozni, provokálni fognak, mert biztosan kell tudniuk, hogy most egy új rendszert állítottunk fel és nem csak ötleteltünk egyet. Ha a szülő komolyan veszi magát és amit mond, a gyerekek is komolyan fogják venni.

Az a szülő, aki igyekszik mindent megtenni azért, hogy jó szellemi, lelki és fizikai állapotban tartsa magát, az kedves, megnyugtató, segítő, biztonságot adó tud lenni. Azzal senki ne áltassa magát, hogy feszültségmentesen lehet egy karantént végig csinálni. A jelenben kell létezni és annyi lazítást kell beépíteni, hogy a feszültség ne állandósuljon. Ha hullámzik a feszültségszint az természetes. Arra kell energiát fordítani, hogy vegyük észre és legyen módszerünk a csökkentésére.

Sok kérdést kaptam mostanában a szülőktől az iskolaválasztással kapcsolatosan. Ehhez szeretnék egy szempontrendszert adni, ami alapján talán könnyebb lesz mérlegelni és döntést hozni.

Az óvodás gyerekek fejlődése nem egyenletes, néha olyan mintha nem is történne semmi, máskor látványosan ugrik egyet. Az iskolai tanuláshoz bizonyos érettségi szintet el kell érni. Ez teszi majd lehetővé az írás, olvasás számolás elsajátítását. A sok összetevő közül csak néhányat említek példaképp: legyen képes formákat megkülönböztetni, egy háromszöget a négyzettől (alakállandóság), a formát bármilyen környezetben azonosítani (figura-háttér), legyen képes sormintát rajzolni (szerialitás) stb. Ugyanezeknek a készségeknek a hallás területén is meg kell lenniük. Például meg kell tudnia különböztetni a hangokat egymástól, ki kell hallania a szavakat a háttérből és képesnek kell lennie a hangok sorba rendezésére.

Az iskolába a gyerekek különböző készségszintekkel érkeznek. A gyerekközpontú iskolákban a gyerekek készségeinek felmérését követően határozzák meg a tanulási tempót és az adott osztálynak leginkább megfelelő módszereket.

Az iskolaérettség jellegzetes megjelenési formája, hogy a gyerek feladatokat kér, teljesíteni akar (teljesítményvágy), befejezi, amit elkezdett (feladattudat). Képes erőfeszítést tenni, hogy amit eltervezett az olyan legyen, mint amilyennek szerette volna. Szeret versengeni, tudni akarja, hogy másokhoz képest ő mennyire ügyes, okos. Képes hosszabb ideig figyelni és szeretne tanulni: próbálkozik a betűk írásával, az olvasással, a számolással. 

Az iskola feladata, hogy a gyerek tanulási készségeit továbbfejlessze, ismereteket adjon át, de legfőképpen tartsa fenn a gyerek érdeklődését a tanulással, az ismeretszerzéssel, a teljesítménnyel, az erőfeszítéssel kapcsolatban. Motiválja és nyújtson sikerélményt. 

Az első négy évfolyamon a tanuláshoz fűződő pozitív érzelmi viszony mindennél fontosabb, mert hosszú évekre meghatározza a gyerek tanuláshoz, iskolához való viszonyát. Alsóban a gyerekek a saját pozíciójuk bemérésével vannak elfoglalva, hol a helyük a hierarchiában. Egy pozitív oktatási rendben azt tanulják, hogy „Én olvasok a leggyorsabban az osztályban, a Juli hangsúlyoz a legszebben, a Zsombornak a legjobb a helyesírása.” Mindenkinek van sikerélménye, a versengés jó, mert fenntartja a motivációt. Ugyanakkor megtanulják, hogy mindenkinek van nehézsége is. Ilyen közegben az egymás megsegítése, az együttműködés is természetes magatartásként jelenik meg. 

Nem feltétlenül az a gyerek lesz sikeres, aki kéttannyelvűben kezdte, hanem az, aki örömmel jár iskolába és magától csinálja a leckéjét. Hiszen ő a tanító és a társai elismeréséért dolgozik, amit meg is kap. Itt nem az iskola felszereltsége, hanem az emberi kvalitások a fontosak, a pozitív, bátorító szemlélet. Tehát, alsóban a sikerélményt adó, pozitív énképet építő iskolát válasszuk.

Felsőben, kb. 10 éves kor felett az oktatás minősége, a morális kérdések, a tanár-diák etika válik fontossá. Ekkor már számít, hogy milyen nyelvet tanul, hogy mennyire felszerelt az iskola, de legfőképpen, mennyire tesznek vonzóvá a gyerek számára egy-egy tantárgyat. 

Nincs tökéletes iskola, valami mindenhol hibádzik. A tanárok sem egyformák, van, akivel jobban kijön a gyerekünk, míg a másikkal kevésbé. Ez mind nem probléma, mert a gyereknek az alkalmazkodást is meg kell tanulnia, még igazságtalanságokat is meg kell tapasztalnia.

Baj akkor van, ha a gyerek személyisége sérül. Ha otthon iskola után kedvetlen, ideges, veszekedős, nem nevet, elkerül bennünket és nem akar iskolába menni. 

Soha ne hagyjuk a gyereket olyan helyen, ahol megalázzák a nehézségeiért, ahol bántják, ha hibázik, ahol csak a hibáit sorolják, ahol rosszabb jegyet adnak neki, hogy azzal motiválják. 

Az a gyerek, aki a neki megfelelő iskolában van, szeret iskolába járni és meg akar felelni a tanító elvárásainak. Mesél az osztálytársairól, igyekszik barátokat szerezni. 

Felsőben pedig iskolai kihívásokat talál magának, például versenyen indul, előadást tart, pályázatot ír. Egyaránt fontos számára a tanár és a társak elismerése, de legalább ennyire, hogy a barátjával, haverjaival együtt dolgozhasson.

Mert ezzel provokáljuk őket. Folytonos versenybe, méricskélésbe, összehasonlításba hajszoljuk őket és állandó bizonyításba magunkat.

A szülők és a gyerekek személyisége is különbözik egymástól. Másképp mutatjuk ki a szeretetünket egy olyan gyerek felé, aki folytonos érintésre vágyik, és másképp, aki nem nagyon szereti a testi kontaktust. Van, aki folyton beszél és le kell állítani és van, aki nehezen fogalmazza meg a mondanivalóját. Az egyiket leállítjuk, míg a másikat bátorítjuk. Ez nem azonos bánásmód. Ha nem tiszták a fogalmaink, akkor mi magunk is elbizonytalanodhatunk, amikor a gyerek azzal támad, hogy „A tesómat jobban szereted, mert neki soha nem mondod, hogy maradjon már csöndben”.

Ha az egyformaságot hangsúlyozzuk, akkor sokszor zsákutcába jutunk. Mindenből veszünk minden gyereknek, ha szereti hanem, idegesen méricskéljük, hogy az egyik gyerek nehogy többet kapjon, mint a másik. Lehetetlen, értelmetlen helyzetekbe keveredünk, és minél jobban igyekszünk, a gyerekek annál elégedetlenebbek. Mert az érzelem és a személyiség területén az „egyforma” nem értelmezhető fogalom.

Nem létezik egyformaság még két egypetéjű iker esetében sem. Az egyik gyerek jobban hasonlít az anyjára természetében és a másik inkább az apja. Nyilván aki hasonló hozzánk azt könnyebben megértjük, könnyebb vele azonos hullámhosszon lenni, de ezt nem tudjuk azzal elfedni, hogy azt mondjuk, de akkor is egyformán szeretlek benneteket. Az érzelem nem mérhető és nem látható, csak a viselkedés összehasonlítható.

A legjobb ezt a csapdát kikerülni. Mindenki más, mindenkit másért, mindenkit máshogy szeretünk. Téged, azért mert a legkisebb fiam vagy téged, azért mert a legnagyobb, téged, mert gyönyörű szőke hajad van, téged mert szép fekete szemed, mert szépen tudsz rendet rakni, énekelni, rajzolni, mert mindig vidám vagy, mert meg tudsz vigasztalni, mert törődsz másokkal stb. Külső, belső tulajdonságokat egyaránt megnevezünk. A pozitív, elismerésre méltó, a kívánatos tulajdonságokat hangsúlyozzuk, a nem kívánatost véletlennek minősítjük, nem sulykoljuk, mert úgy tekintünk rá, hogy ez nem jellemző a gyerekre. 

A „más”-ba nem lehet belekötni, nem lehet összemérni. Ha megtanítjuk a gyerekeknek, hogy milyen tulajdonságaik vannak, mik az erősségeik, mire lehetnek büszkék, akkor mindenki önmagáért, saját értékeiért szerethető.

Ennek a szemléletnek fontos hozadéka, hogy lehetővé teszi a szülők számára, hogy a gyerekeiket együttműködésre neveljék. Meg tudják mutatni a gyerekeknek, hogy ki miben tudja a másikat segíteni, így nem a vetélkedést, hanem az elfogadást, egymás ismeretét és a másikra való támaszkodás mikéntjét tudjuk tanítani.

Sokszor okoz gondot a szülőknek, hogy mit kellene tenni, amikor a gyerek nem ad oda egy másik gyereknek valamit. Nem igazán eredményes a „Ne legyél már irigy! Add már oda neki!”. Az pedig olaj a tűzre, amikor a szülő arról győzködi a gyereket, hogy engedjen olyan gyereknek, aki kérdezés nélkül vette el valamijét, csak a szülő úgy ítéli, hogy ezzel nincsen gond, mert a tulajdonosnak az amúgy sem volt fontos.

Gyakoriak az ilyen párbeszédek: „De ez az enyém! Én kaptam a nagyitól karácsonyra.” – és megpróbálja elvenni a játékot. „Ez igaz, de egy éve a kezedbe se vetted, a tesód meg tudod, mennyire szereti. Ne legyél irigy!” – válaszolja a szülő. „Nem érdekel! Ez akkor is az enyém!” – üvölti a gyerek miközben kikapja a szülő kezéből és elrohan, vagy zokog és üvölt természetétől függően. Kiborítja és agresszívvá teszi a tehetetlenség. 

Képzeljük el, hogy a kollégánk az engedélyünk nélkül elveszi a bögrénket az asztalunkról, amit egy számunkra kedves embertől kaptunk. Bizonyosan felháborodnánk, hogy miért nem kérdezett meg, és ha megkérdezett, akkor természetes jogunknak éreznénk nemet mondani arra, hogy elvegye. De a legjobban akkor háborodnánk fel, ha egy harmadik kolléga beleszólna, hogy mit irigykedünk, hiszen mi nem is használjuk azt a bögrét. Akár kimondjuk akár nem, mindkét féltől jogsértést élünk meg, ami negatív érzelmet vált ki bennünk. Mennyire más a helyzet, ha a kolléga nézegeti a bögrénket és azt mondja, hogy tetszik neki. Akkor egy kis idő múlva lehet (mert mérlegelnünk kell, hogy végül is mennyire fontos ez a bögre nekünk), hogy azt mondjuk „Ha kéred, neked adom.” Nem tudom, hogy meglepő-e valakinek, de az emberek szívesebben jószívűek, mint irigyek.

Gyerekeknél a jószívűséget paradox módon a legkönnyebb kialakítani. Ez azt jelenti, hogy épp az ellenkezőjét tesszük annak, mint amit szeretnénk elérni.

Komolyan kell venni a magántulajdon fogalmát. Mindent osszunk el a gyerekek között és mindenről mondjuk ki, hogy Pistié vagy Julcsié. Ami nagyobb értékű vagy nem eldönthető kié, az családi tulajdon. A családi tulajdon azt jelenti, hogy szülői beleegyezést kell kérni a használatához és az elajándékozásához (pl. több tízezres drón). Minden mást a tulajdonostól kell elkérni. 

Ha a tulajdonos úgy dönt, hogy nem adja, akkor ne kezdjük el győzködni, hogy de mégis adja oda. Ne tegyük föl a költői kérdést, hogy miért is nem adja. Főleg ne minősítsük a viselkedését. Ehelyett erősítsük meg abban, hogy az a dolog az övé és így joga van nemet mondani, nem odaadni.

Természetesen, ekkor mondhatjuk a másik gyereknek, hogy ajánljon fel valamit, hátha akkor megkapja, ha nem, akkor kárpótolhatjuk mi valamivel. De soha nem úgy, hogy a kívánságot megtagadó elutasítva érezze magát. Sőt, ha ő is csatlakozni akar a játékunkhoz, akkor szó nélkül vesszük be és nem utalgatunk arra, hogy nem is játszik azzal, amit nem adott oda a tesójának.

Gyakori kérdés, hogy a legot is el kell-e osztani. Az attól függ: ha a gyerekek között rossz a viszony, gyakran veszekednek, nem tudnak megegyezni és ezt szeretnénk megváltoztatni, akkor érdemes, akár még meg is jelölni minden darabot, hogy melyik kié. Ha ennyire nem súlyos a helyzet, akkor kerülhet a lego ömlesztve családi tulajdonba is. Ilyenkor a kikölcsönzésnél kell tisztázni, hogy mi lesz a megoldás, ha a másik gyerek is be akar kapcsolódni az építésbe. 

Egy magántulajdonra épülő társadalomban jelentősége van annak, hogy a gyerekek értik-e, mit jelent a magántulajdon tiszteletben tartása, a másik döntésének elfogadása. A döntést hozó tulajdonos pedig megtapasztalhatja döntésének következményét és felelősségét. A jogaiban megerősített gyerek nem frusztrált, nem kell harcolnia az igazáért, így nyugodtan lehet empatikus és nagyvonalú. Amennyiben a testvérek mindegyike nyugodt és tisztán lát a tulajdonát illetően, akkor lehetőségük nyílik az együttműködésre, ami megint egy lépéssel közelebb viszi a családot a békés együttélés felé.

Sajnos van tapasztalatom arról, hogy a szerető szülők keze is könnyen eljár. Félek attól, hogy a mostani bezártságban a sok feszültség a gyerekek megütéséhez vezethet. Kicsit talán hosszú lesz ez a bejegyzés, de muszáj elmagyaráznom, hogy ezzel mi a baj és mit tegyünk helyette. Szeretnék segíteni, hogy ez a nehéz bezártság inkább összehozza, mint szétzilálja a családokat, ennek pedig fontos eleme az indulatkezelés módja. 

Szóval miért is üti meg valaki a gyerekét? Mert ideges, dühös, mert tehetetlennek érzi magát, mert szorong, mert megijedt. 

Persze lehet azzal magyarázkodni, hogy ez csak a gyerek érdekében történik, mert a szülő jót akar neki, félti vagy azt gondolja „az élet sem fog vele jobban bánni”. A valóság azonban az, hogy a verés a szülőről és az ő indulatkezelési nehézségéről szól. Ezt a gyerek pontosan látja, mert a gyerek arra van programozva, hogy az érzéseket, a metakommunikációs jeleket tökéletesen olvassa. Így aztán a verésnek pozitív nevelőértéke nem tud lenni, mert a gyerek a feszültséglevezetés egy módjának fogja megtapasztalni. A gyerek ezeket a negatív indulatokat az ő elutasításának, nem-szeretésének tekinti, és mint indulatkezelési mintát rögzíti: így kell feszültség esetén reagálni.

Van, hogy előre megfontoltan, nevelői célzattal, büntetésként kapja a pofont vagy a fenékre verést, akkor azt tanulja meg, hogy bosszút kell állni; ha valaki rosszat tesz, azt viszonzásul előre megfontoltan bántani kell, fájdalmat kell neki okozni. 

Egyébként is ellentmondásos az üzenet, mert ha arra tanítjuk a gyereket, hogy ne bántsa a kisebbet, gyengébbet, például a kistestvérét, akkor a gyerek logikájával ellentétes cselekedet, ha mi viszont megütjük őt. Valójában arról van szó, hogy a gyerek kibillent bennünket a szülői szerepből és azt érezzük, hogy egyenrangúnak képzeli magát velünk, ezért erőt szeretnénk demonstrálni. Ez teljességgel rendben van, a gyerek számára a hierarchiát és az alkalmazkodást is meg kell tanítani. De nem szabad megalázni.

A verés agresszió, szándékos fájdalomokozás, ami csökkenti az önbizalmat. A szorongó gyereket még szorongóbbá, még bizonytalanabbá teszi, a megfelelni vágyókat még messzebb viszi attól, hogy önmagukat kifejezzék és a magatartásproblémásokat még kontrollálatlanabbá, dacosabbá és engedetlenebbé teszi.

Mindig arra kell gondolnunk, hogy ha mi nem vagyunk képesek uralkodni magunkon, akkor egy éretlen idegrendszerű gyerek, akinek még fejlődésben vannak a kontroll funkciói, akinek még ki sem épültek az agyában a megfelelő idegi pályák, vajon hogyan tudna nagyobb önkontrollt mutatni nálunk vagy éppen a mi viselkedésünk ellenére?

Néhány példa arra, hogyan viselkedjünk feszült helyzetekben felnőttként úgy, hogy a gyerek a jót tanulja meg belőle és mi is megnyugodjunk:

Első és legfontosabb szabály, hogy mindig hagyjuk abba azt, amit csinálunk és forduljunk a gyerek felé. A szülő feszültségét erősen növeli, ha még éppen be akar fejezni valamit, ráadásul amúgy is előbb leszünk készen, ha nem hagyjuk, hogy a dolgok elfajuljanak.

Ha egy kisgyereknek nincs magatartási problémája és mégis őrjöng, akkor vagy nagyon fáradt vagy fél valamitől vagy betegség bujkál benne. Ilyenkor a „Hagyd már abba, elég volt! Miért csinálod?! Elég legyen ebből!” Típusú megjegyzés csak olaj a tűzre. Abba kell hagyni azt, amit éppen csinálunk és a gyerek felé fordulva azt mondani „Látom, hogy rossz neked. 

Gyere, hadd vigasztaljalak meg!” Persze lehet, hogy elsőre nem sikerül, de kis türelemmel biztosan célba érünk. Ha annyira idegesek vagyunk, hogy nem tudunk nyugodtan szólni, akkor még inkább abba kell hagyni mindent, leülni és azt mondani a gyereknek „Most megnyugszunk és gondolkodunk.” Valóban gondoljuk végig, hogy nem kell-e a napi rutinon változtatni. Például lehet-e egy kimerült gyereket fürdés nélkül fektetni? Minek mi az ára? Fontosabb-e a mi baci fóbiánk és hogy fürdés nélkül hagyjuk ágyba menni, mint az, hogy egy fárasztó nap után is kellemes hangulatban feküdjön le a gyerek?

Ha magatartási problémás kisgyerekről beszélünk, akkor a roham keményebb és hosszabb ideig is eltarthat és a gyerek lehet, hogy egy ideig nem elérhető. Vele sem érdemes elkezdeni kiabálni. A biztonságára kell figyelni, várni, és ha lehet megnyugtató szavakat mondani. Ha veszélyes a helyzet, akkor át kell karolni a gyereket, nem szorítani, de szorosan tartani és azt mondani, hogy csak akkor engedjük el, ha megnyugodott. Közben beszélgessünk vagy énekeljünk, de ha ez zavarja, akkor csak tartsuk és maradjunk nyugodtak.

Ha már felhúztuk magunkat, akkor ne a gyereket öntsük le egy pohár vízzel, hanem mondjuk neki azt, hogy „Most megmosom az arcomat azért, hogy lenyugodjak”. Ezzel mintát adunk megnyugvásból.

Előfordul olyan is, hogy csak állunk a gyerek mellett, aki a földön fetreng és őrjöng, mi pedig várjuk, hogy elérhető legyen. Minél kevesebbet beszélünk a gyerekhez, annál hamarabb nyugszunk meg. Általában a feszült helyzetekben a szülők fölöslegesen beszélnek és többnyire a saját negatív érzéseiket beszélik ki magukból, amivel fenntartják vagy fokozzák a feszültséget.

Ha a gyerek provokál és erőt kell demonstrálnunk, akkor fogjuk meg a gyerek mindkét karját és guggoljunk le hozzá, majd a szemébe nézve mondjuk „Ezt nem szabad, ezt nem engedem meg. Én vagyok a felnőtt és nekem kell rád vigyáznom, én ismerem a szabályokat” vagy egyszerűen csak „Én vagyok a főnök és szót kell fogadnod”. Ezekben a feszült helyzetekben nem magyarázzuk el a gyereknek a dolgok értelmét, hiszen amúgy sem fogná fel és valószínűleg mi magunk sem a legjobban magyaráznánk. A magyarázatra majd visszatérünk, ha már nyugi van és képesek vagyunk kellemes légkörben beszélgetni.

Nagyobb gyereket az elmondottakon kívül azért sem szabad megütni, mert például, ha szorongó, akkor nagyon komoly érzelem- és hangulatzavart válthat ki nála a megaláztatás következtében kialakuló önbizalomhiány, önértékelési zavar; ha magatartási problémás, akkor lehet, hogy visszaüt.

Mit csináljunk, ha már megütöttük a gyereket?

Ne kezdjünk el sírni és bocsánatot kérni a gyerektől, ne kezdjük el kompenzálni mindenfélével és persze ne mondjuk, hogy megérdemelted. Mondjuk azt, hogy „Sajnálom, nem tudtam uralkodni magamon. Meg kellett volna nyugtatni magamat. Ha valaki elveszti az önuralmát az lehet, hogy olyasmit csinál, amit egyébként nem tenne”. Mondjuk ki, hogy sajnáljuk, és hogy őt nagyon szeretjük. 

Fontos megérteni, hogy a gyerek megütése soha nem lehet indokolt, és hosszútávú értékrendbeli zavarokat okozhat a gyereknél. A fent leírtak segíthetnek megtalálni azt a módszert, ami révén kialakíthatunk egy rutint a magunk és a gyerek megnyugtatására, amit bármilyen feszült vagy ijedt helyzetbe kerülve használhatunk majd.

Sokan elmondták már, hogy mennyire fontos kitalálni egy napirendet, amit az egész család betart, ami keretet ad a napoknak. De hogyan csináljuk, hogy működjön is? Természetesen a gyerekekkel közösen. A szülő írja össze, hogy minek kell beleférnie egy napba és körülbelül mennyi ideig tartson egy tevékenység. A gyerekek pedig rendezzék úgy, ahogy szerintük a legjobb lenne. A szülőnek természetesen vétó joga van, de csak a legszükségesebb esetben érdemes használnia. A próba lehetőségét, mint ahogy a hibázásét is, meg kell adni a gyerekeknek. 

Érdemes családi kupaktanácsot összehívni és elmondani, ez mindenkinek egy új helyzet és ahhoz, hogy ez kellemes is legyen, mindenkinek tekintettel kell lennie a másikra. Ezt úgy tudjuk megtenni, hogy tisztázzuk az együttélés szabályait. A kupaktanácson mindenki mondja el, neki mi a legfontosabb, mi az, amit kér a többiektől.

Javaslom, egy rövid kupaktanács minden nap egy megszokott időben legyen, ahol értékelni lehet a napot és bejelenteni a változtatási javaslatokat, kérelmeket. Ez lehetőséget kínál arra is, hogy napközben azt lehessen mondani a gyerekeknek, „Bocsánat, ezzel most nem tudok foglalkozni. Gondold át és majd vezesd elő a kupaktanácson.” Így tudják a szülők csökkenteni az állandó nyaggatást, a folytonos félbeszakítást és az azonnali problémamegoldások, ad hoc döntések számát.

Húzzunk határokat, hogy ki mikor kivel van vagy lehet együtt. Ha minden összefolyik, a szülők idegei hamar felőrlődnek. Legyen világos ideje a közös játéknak és legyen ideje annak is, amikor minden gyerek maga foglalja el magát. Ha fél órát ül és unatkozik az is rendben van, csak ne zavarjon az egyedüllét idejében senkit. 

Ne felejtsük ki a napirendből a házi munkát, amiből mindenkinek ki kell vennie a részét. Ez most kiváló alkalom megmutatni és megtanítani a gyerekeknek, hogyan működik a háztartás. Hányféle eleme van, és mi történik, ha valami kimarad. (Erről majd külön bejegyzésben írok részletesebben.) 

Ha a szülő otthonról dolgozik, akkor a saját munkáját is tagolnia kell és világosan meg kell mondania, hogy mikor mire elérhető. Érdemes megbeszélni egy olyan jelet, amiből a gyerek tudja, hogy most fontos dolga van a szülőnek, például telefonon tárgyal, és akkor a gyerek nem zajonghat, nem szólhat a szülőhöz, vagy nem mehet a közelébe. Soha ne felejtsük el feloldani és megköszönni, vagyis ha befejeztük ezt a tárgyalást szólni, hogy most visszatértünk a régi mederbe, mert ez csak így működik.

A szülők feszültségét erősen csökkentheti, ha nem együtt csinálják a napot a gyerekekkel. A gyerekek ellátása, napjának szervezése, a rutin levezénylése, komoly figyelmet igénylő munka. Az erőket be kell osztani. Másrészt, biztosan mindenki tapasztalta már, hogy ha egy felnőtt van a gyerekekkel, akkor minden simábban megy, mintha kettő vagy több. Minden újabb emberrel a lehetséges interakciók száma hatványozódik. A figyelemmegosztás nő, a döntések száma szaporodik.

Az élet szervezését fel lehet osztani, és azt szoktam javasolni, hogy mondjuk meg, hogy éppen ki a főnök. Ha most az apa a főnök akkor minden döntést ő hoz, minden kérdésre ő válaszol. Ha valamit nem tud, ő kérdezi meg az anyától és nem a gyereket küldi. Ilyenkor az anyához forduló gyereknek az a válasz, hogy „Most apa a főnök tőle kérdezd.” Ha azt akarjuk, hogy ez jól működjön, akkor ne bíráljuk felül a másikat. 

Ennek a módszernek az is előnye, hogy ha elfáradtunk, kiborultunk vagy feszültek vagyunk, akkor átadhatjuk a másiknak a stafétabotot. Érdemes erre találni egy szót. Például, ha azt mondja az egyik szülő, hogy „citromfű”, akkor abból a másik tudja, hogy most kell a segítség, mert különben világgá fut.

Figyeljünk rá, hogy ha valaki éppen veszekszik a gyerekekkel, akkor nem jó odamenni és beleszólni vagy bejelenteni, hogy most átvesszük a főnökséget. Ha nem értünk egyet, menjünk el onnan, és ha vége van a veszekedésnek, kérdezzük meg, hogy átvegyük-e a stafétabotot. Ha tiszteletet mutatunk egymás iránt, a gyerekek is megfogják ezt adni a szülőknek és a testvéreiknek. Bízzunk a partnerünkben, azért, mert ő másképp csinálja nem jelenti azt, hogy rosszabbul. A gyerekek tudják is, de tanulják is, hogy kivel mit lehet csinálni, kinél mik a szabályok, hol vannak a határok. 

Senki számára nem lesz könnyű a következő pár hét. A gyerekeknek sem. Hiszen nem találkozhatnak a barátaikkal, nincsenek átmozgatva és a szűrke hétköznapok unalmassá válnak. De ha betartjuk a fentieket, erősebb és összetartóbb családként jövünk ki ebből a válságból.

Életkortól függően másképp. Viszont mielőtt erre kitérnék, szeretném felhívni a figyelmet, hogy ne várjunk arra, hogy a gyerek kérdezzen. Fontos dolgok esetén a szülőnek kell elmondania azt, amit mindenképpen szeretne a gyerek fejébe betenni. A gyerekek számára a szülő az elsődleges, hiteles információforrás. Az, hogy a gyerek kérdez-e és éppen meghalljuk-e, esetleges. A fontos dolgokról szóló információ azonban nem lehet az. A gyereknek tudnia kell, hogy mi a szülő álláspontja.

Ne felejtsük el, hogy a szülő felelős a gyerekért, neki kell biztonságot nyújtania, ezért amit mondunk, annak a megnyugtatást kell szolgálnia és nem a félelemkeltést. Kicsi szorongás normális, mert az kell ahhoz, hogy a gyerek odafigyeljen és betartsa azt, amit elvárunk tőle.

Kezdem a kamaszokkal. Tulajdonképpen 12-13 éves kortól felnőtt módon kell velük beszélni. Információt kell adni, esetleg cikkeket megosztani. Jó lehetőséget kínál ez a helyzet arra, hogy alaposan átbeszéljük, hogyan kell ellenőrizni az információ forrását, miért veszélyes a rémhírterjesztés és a pánik.

A kisebbeknél (8-12 év) tisztázzuk, hogy gyerekekre nem veszélyes ez a vírus és hogy a betegségnek milyen tünetei vannak. Utaljunk a legutóbbi megfázására. A járványt szemléltethetjük krétaporral: „Úgy terjed a korona vírus, mintha krétás lenne a kezünk, és ha valamit megfogunk az is krétaporos lesz. Jön egy másik ember, és ha odanyúl ő is krétaporos lesz, és így egyre többen lesznek krétaporosak. Így terjed a betegség, és ha már sokan krétaporosak, akkor azt járványnak hívjuk. A vírus nagyon pici és nem látjuk, ezért senki nem tudja, hogy az ő keze krétaporos-e. De a tudósok annyira okosak, hogy kifognak a víruson. Csináltak egy olyan tesztet, amivel egy pici nyálból meg lehet állapítani, hogy valakinek van vírusa vagy nincs.” Utána beszéljünk a kézmosásról, a köhögés, tüsszögés mikéntjéről, a karanténról és arról, hogy a világ hogyan fog össze, hogy megállítsa a vírus terjedését. Mondjuk el, hogy Kínában és Dél-Koreában ez már sikerült is. 

Az öt évesnél fiatalabbaknak mondhatjuk, hogy járvány van, de a magyarázat csak annyi legyen, hogy sok ember lesz beteg, náthás és köhög. A kézmosásról is csak annyit mondjuk, hogy jól meg kell mosni a kezünket, hogy ne legyünk betegek. A nagyszülőkkel is csak videóhíváson keresztül beszélünk, mert ők most otthon maradnak, hogy ne betegedjenek meg.

Az 5-8 év közötti korosztály a legrázósabb, mert ők egy érzelmileg elég intenzív korban vannak, nagyon félnek, aggodalmasak és különösen érdekli őket a halál. Ez életkorilag természetes. Ők abban a fejlődési szakaszban vannak, amikor tanulják, hogyan kell együtt élni és legyőzni a szorongásokat, félelmeket. Ilyenkor szinte keresik is mitől félhetnének és egy rossz mondat, egy félrehallás, egy véletlen egybeesés akár hónapokig tartó gyötrelmet okozhat. Ebben az életkorban különösen fontos, hogy ne bízzunk semmit a gyerek fantáziájára. Beszéljünk a vírusról és a járványról. Sokszor mondjuk el azt, amit ott akarunk tudni a gyerek gondolataiban. Ezek leginkább megnyugtató gondolatok legyenek az összefogásról, a tudósokról, orvosokról stb.

A halál témája sem megkerülhető. Az a szülő, aki nem beszélget a halálról a gyerekkel, az magára hagyja a félelmeivel, szorongásaival. A gyerekek hiányos ismereteikkel, gazdag fantáziájukkal, mesevilágukkal szörnyen félelmetes dolgokat tudnak létrehozni és ezek elemeit a valósággal keverni. Nem szabad magára hagyni a gyereket a gondolataikkal még akkor sem, ha a szülő nem szívesen beszélget erről a témáról. 

Mindenki saját világnézetének megfelelően beszélgessen a gyerekkel a halálról. A tapasztalatom szerint van azonban néhány alapvető dolog, amit mondani kell:

- Aki megszületik az meg is hal, hozzunk példát a növényekre, állatokra utalva. 

- A halál nem alvás. Ezt nagyon hangsúlyoznám. Nagyon sok gyerekkori alvásprobléma hátterében ez a fogalomzavar húzódik meg. A halott olyan, mint egy szobor, merev, törik, hideg, nem él. 

- Mindenki akkor hal meg, amikor leélte az életét. Most a járvány idején is így van.

Az 5-8 év közötti korosztály értelmi fejlődésének azon a szintjén van, amikor a világból a rendet, az általános szabályokat keresi és ezek alapján értelmezi a történéseket. Az egyedi, rendszeren kívüli eseményeken simán túllépnek. 

Tehát kimondhatjuk: „Igen, a nagyszülők is meg fognak halni, de most nagyon vigyáznak és mi is vigyázunk rájuk, hogy ennek ne most legyen itt az ideje.”

Végül, a nagy ijedtségben érdemes összeszedni, már csak a gyerekek kedvéért is, hogy ennek a rossz dolognak is mennyi jó hozománya van, pl. csökkenő légszennyezettség és országokon átívelő összefogás. A gyerekek figyelnek és a mi magatartásunk minta a számukra. Ne veszítsük el a humorunkat, találjuk meg a pozitív dolgokat és főleg mutassunk példát a másokkal való törődésből.

Többnyire nem azonos életkorúak, nem azonos neműek és sokszor nem is azonos természetűek, így nem is lehetnek azonos rangúak sem. A gyerekek tudják ezt. Számukra az a természetes, hogy a nagyobb gyerek nagyobb, okosabb, erősebb, de ezek híján is idősebb. Ha nincs jelen felnőtt, akkor a gyerekek maguktól, életkor szerinti hierarchiába rendeződnek. De a nagyobb gyerekekben erős késztetés van arra, hogy a kisebbeket megvédjék, a tiszteletüket kivívják és természetesen irányítsák őket. A kisebb gyerekek számára pedig a nagyobbak a követendő példa, örömmel engedelmeskednek, mert akkor érzik az elfogadást, a törődést.

Miért lesz mégis állandó harc és háború a gyerekek között? A szülő miatt. A szülő biológiai programja a kicsi megsegítésére van beállva. Vita esetén a szülő zsigeri reakciója többnyire a kicsi „megvédése”, ami egyben a nagy leállítását jelenti. „Miért nem adod oda neki, neked úgy sem kell!”, „Ne ríkasd már azt a gyereket, miért nem engeded be a szobádba?” stb. Ezekkel a reakciókkal akarva-akaratlanul a nagyobb gyerek tekintélyét romboljuk és a kicsit rátanítjuk arra, hogy ha akar valamit, csak hisztiznie kell, és a szülők majd besegítenek. A nagyobb gyerek pedig reménytelen pozícióvesztésbe kerül. Ha küzdeni próbál, még kevésbé lesz tisztelhető a kicsi szemében, ha pedig nem küzd, akkor egyértelmű a kicsi felülkerekedése.

Szerencsére egyszerű a megoldás: ne tegyünk egyenlőség jelet a gyerekek közé. A nagyobbnak legyen több joga és ezeket mondjuk ki. Ismerjük el, hogy a nagynak is sokáig kellett várnia mire megkaphatott vagy megnézhetett valamit. Ígérjük meg, hogy a kisebb is ugyanúgy megkapja és megnézheti majd akkor, amikor ő is akkora lesz, mint a nagy most.

Ha ebben őszinték vagyunk és becsületesek, akkor a nehéz helyzetekben a nagyobb gyerek fogja javasolni, hogy majd ő figyel a kicsire vagy akár lemond egy lehetőségről. Ha a rendszer tiszta, akkor a nagynak nem kell a pozíciójáért nap, mint nap megküzdenie, így könnyen lehet nagyvonalú. Egyben ez jelzi a testvéri szeretetet is, amikor a nagy magától figyel a kicsire és nem azért, mert a szülő ezt követeli tőle. A kicsi pedig felnézhet a nagyra, tisztelheti őt és mintának tekintheti. 

Keresni kell olyan lehetőségeket, amivel a különbségeket ki lehet emelni. Például a nagyobb gyerek kapjon több zsebpénzt, maradhasson fenn este egy kicsit tovább, mehessen egyedül a boltba. A különbség léte számít és nem a különbség nagysága.

Fontos, hogy a nagyobb gyerekkel beszéljük meg, hogy milyen eszközei lehetnek a kicsi leállítására. Például hogyan védheti meg a dolgait a kicsitől. Ha egész nap egy lego várat épített, érhetően lesz dühös, hogyha ezt a kistestvére összedönti. Nem várható el, hogy megrándítsa a vállát és újraépítse. Beszéljük meg vele, hogy ilyen helyzetekben milyen lehetőségei vannak, miben dönthet maga és mikor kell kérnie a szülő segítségét. 

A szülőnek azt is végig kell gondolnia, hogy miként tudja a nagyobb gyereknek biztosítani a lehetőséget az egyedüllétre vagy a barátokkal való együttlétre a kicsi nélkül. Senkitől sem várható el, hogy minden szabadidejét a testvérével töltse. 

Ha a természetes hierarchiát helyreállítjuk a gyerekek között, akkor a pozícióharcok megszűnnek, mert értelmüket vesztik. Ez biztosítja az alapot ahhoz, hogy az egymás iránti tiszteletre és odafigyelésre tudjuk a gyerekeinket nevelni.

Ha valakiben felmerülne a kérdés, hogy miért csak a nagyobb gyerekekről írtam, akkor máris tetten érte a kicsikre való beállítódás erős biológiai programját.

Időnként minden szülő úgy érezheti, hogy elvesztette a falkavezér szerepét és a gyerekek diktálnak. Nem nehéz észrevenni, hogy mikor csúsztunk el. Ilyenkor kétségbeesve és a helyzet abszurditását érezve egyre türelmetlenebbül győzködjük a gyereket arról, hogy például miért kilenckor kell ágyba mennie és nem tízkor. A gyerek pedig, biológiai programját követve, kétségbeesetten próbálja felderíteni, hogy akkor most mi a szabály, ki a főnök, hol vannak a határok.

A hierarchia fontos és jó dolog. Ez jelenti a gyerek számára a biztonságot, a kiszámíthatóságot, a szerető, elfogadó támogatást. A szülő számára pedig elhozza az együttműködő gyereket, a végeláthatatlan viták és provokációk látványos csökkenését.

A békés együttéléshez fontos, hogy a szerepek családon belül tisztázottak legyenek. Ezért használjunk gyakran olyan kifejezéseket, hogy felnőtt idő, gyerek idő, gyerek program, felnőtt program, gyerek döntés, felnőtt döntés. Értelemszerűen, ha kimondtuk, hogy valami kinek a hatáskörébe tartozik, akkor a másiktól elvárjuk, hogy azt tiszteletben tartsa. Például, délután lehet gyerek idő, amikor együtt játszik a család, de este nyolc után felnőtt idő van, amikor a gyerekek a szobájukban vagy az ágyukban maradnak (az alvásról, altatásról külön bejegyzésben fogok írni).

Egy döntés lehet felnőtt vagy gyerek döntés/választás és lehet családi kupaktanács. Pl. a családi kupaktanács dönthet arról, hogy a nyaralás víz mellett vagy hegyek között legyen, ha a gyereknek már van tapasztalata mindkettőből. A gyerekre lehet bízni azt a döntést, hogy akar-e barátot vagy rokon gyereket hívni. A nyaralás helyéről pedig minden szempontot mérlegelve a felnőttnek kell döntenie. De a felnőttnek kell mérlegelnie azt is, hogy egyáltalán kupaktanácsba hozható-e a téma. Ha két nagyon más természetű gyerekük van és kevés az esély a megegyezésre, akkor jobb, ha a szülők maguk döntenek a nyaralás helyéről. Így kell tenniük akkor is, ha tudják a gyerekükről, hogy minden új dologtól retteg.

A gyereknek a döntéshozatalt tanítani kell. Az „én ezt akarom” egy indulati reakció. Az előre vivő tanításhoz ki kell jelölni a kereteket. Például egy óvodás gyerek esetén, a szülő minden reggel látványosan megnézheti, hogy hány fok van, milyen erős a szél és ez alapján megmondhatja, hogy vastag vagy vékony nadrág kell, de hogy milyen színű legyen, azt a gyerekre bízhatja.

Ha úgy látja a szülő, hogy egy szinten a gyerek megbízható, jó döntéseket hoz, akkor ezt mondja meg neki és ajánlja fel a következő lépést. Az előbbi példát folytatva, a gyerek feladata lehet, hogy megnézze, milyen idő várható, majd megvitassa a szülővel a lehetséges választásokat és végül meghozza a döntést. Első látásra macerásnak tűnhet, de az elején befektetett munka gyorsan megtérül, mert ahol világos és egyértelmű a szabály azt a gyerek gyorsan tanulja, és ha már tudja, akkor ezzel később már nem kell foglalkoznia a szülőnek. Azaz hosszútávon időt és energiát spórolunk (a hibás tanításról külön bejegyzésben fogok írni).

Ha valamiben döntési joga van a gyereknek, akkor azt ne írjuk felül. Ha lilához barnát vesz, akkor felhívhatja a szülő rá a figyelmét, javaslatot tehet, ha fontos, akkor a délutáni programba beilleszthet a színek harmóniájáról egy játékot, de ha hosszútávon szeretné megtanítani a gyereket valamire, akkor el kell fogadnia a gyerek döntését és engednie kell, hogy felvegye az általa választott színeket.

Sokszor kell a gyerek számára megmutatni, hogy komolyan gondoljuk, amit mondunk. Pl. „Ez most a felnőttekre tartozik, megbeszéljük (anyával, apával, nagyszülőkkel stb.), és ha döntöttünk, azonnal elmondjuk neked is.” Akárhányszor kérdezi a gyerek vagy kezdi sorolni az érveit, soha ne menjünk bele, csak ismételjük meg, hogy ez most nem az ő hatáskörébe tartozik. 

Miért? Mert a gyereknek nincs elég tudása, ismerete, információja a témában, ezt elmondhatjuk, de vitába ne menjünk bele, mert ha sikerül a gyereknek a saját szintjére húzni a szülőt, akkor a szülő hitelét veszti. Azon kaphatja magát, hogy úgy vitatkozik a gyerekkel, mint ahogy a gyerek a barátaival szokott és olyan dolgokat magyaráz neki, amit a gyerek át se lát.

A családi szerepek tisztázása, a felelősségi körök kijelölése, a hierarchia megfogalmazása egy tiszta, átlátható struktúrát teremt, amiben mindenki tudja a helyét és nem kell nap mint nap pozícióharcot vívni. Ezáltal lehetőséget adunk a gyerekünknek az együttműködésre, és a mindennapok is békésebbé válhatnak.

Jobban járunk, ha a szerepeket nem keverjük.

A gyereket a szülőnek kell nevelnie. Szülő az, aki nagyobb, okosabb, erősebb és több információ birtokában van. Ő adja a biztonságot, mert meg tudja védeni a gyereket. Ő hozza a szabályokat, mert okosabb, mint a gyerek. Ismeri a veszélyeket és tudja, hosszútávon mire van szüksége a gyereknek. Ő hozza a döntéseket, mert tájékozott és képes begyűjteni a szükséges adatokat. Mivel ő a felnőtt és a gyerek ki van szolgáltatva neki, ezért mindenért ő vállalja a felelősséget, semmit nem hárít a gyerekre. 

Tehát, normális esetben kizárt, hogy a szülő a gyerek barátja legyen, mert akkor a fent leírt hierarchia megbillen, aminek kellemetlen ára lesz. Nézzük részletezve:

1. Ha a szülő barát, akkor lehet vele úgy viselkedni, mint egy baráttal. Ilyenkor a legegyszerűbb hétköznapi rutinok is végeláthatatlan harccá válnak. A gyerek folyton vitatkozik, ellenkezik, feltételeket szab és akár le is hülyézheti a szülőt. A szülő pedig tekintélyét vesztve vitatkozik, érvel, könyörög, ígérget, majd a végén szinte mindig a tehetetlenségébe fulladva feladja vagy üvölteni kezd, és remélhetőleg itt megáll. 

2. Ha a szülő barát, akkor nem erősebb nálam – éli meg a gyerek. Sőt az előbbi példából következően még gyengébb is, mert általában a szülő lesz kénytelen feladni a vitát, engedni a gyereknek, hogy pl. éjfélkor végre ágyba dughassa. Ilyenkor a gyerek még erőszakosabbá válik, vad lesz és mindenben verseng. Tudnia kell magáról, hogy erős, mert a szülő nem az és ő nincsen biztonságban.

3. Ha a szülő barát, akkor kikéri a gyerek véleményét olyasmiben is, amiben nem kellene pl. hova menjen a család nyaralni Egyiptomba vagy Zalakarosra. A gyereknek tulajdonképpen mindegy csak legyen víz, homok, játszótér és néhány jó fej gyerek. De ha Egyiptomot mond, akkor sokáig el kell viselnie a szülő csalódottságát, mert nem élvezte eléggé, mert úgy viselkedett, hogy akár Zalakaroson is lehettek volna, mert miatta adtak ki annyi pénzt… Ennél durvább példa, amikor az hangzik el, hogy ő akart kistestvért – mintha a gyerek tudná, hogy az mit jelent.

4. Ha a szülő barát, akkor az általa hozott szabályokat nem kell komolyan venni, sőt a gyerek is alkothat szabályokat, amit a szülőnek be kell tartania. Ilyenkor fordul az elő, hogy a gyerek az autópályán el kezd verekedni a testvérével, mire a szülő üvölteni kezd, hogy azonnal hagyják abba, akkor a gyerek visszaüvölt és dühében kikapcsolja a biztonsági övet, hogy akkor ő most kiszáll, mert elege van ebből a családból. De az is előfordulhat, hogy a gyerek hosszadalmas, bonyolult eljárást dolgoz ki, amit a szülőnek végig kell csinálnia ahhoz, hogy a gyerek hajlandó legyen egy napi rutin feladatot elvégezni. 

A szülőnek jó érzés mindent tudnia a gyerekről, de a gyerek egészséges fejlődése szempontjából erről mégis le kellene mondania. Ha szeretné valaki, hogy a gyereke képes legyen barátokat szerezni, azokkal intim kapcsolatban lenni, akkor el kell tudnia viselni, hogy a gyerekek a titkaik egy részét, és ahogy nőnek egyre nagyobb részét, más-más gyerekbaráttal és testvérrel osztják majd meg. Ha valaki ezt tapasztalja a gyerekénél, akkor biztos lehet benne, hogy a gyereket elindította az önállóság, a döntésképesség és felelősségvállalás útján. És végül is, ez a legfontosabb, nem?